„Az álom nem látomás, de Isten bármilyen eszközt felhasznál, ha üzenni akar! Dániel próféta látomása is személyes üzenet, mégis mindannyian okulhatunk belőle! A látomás képeiből felsejlik, hogy milyen lehet az Isten.”
Sajgó Balázs volt a kolozsvári Szent Mihály búcsú ünnepi szónoka, nagyon egyszerű, mindenki számára érthető mondatokat, személyes tapasztalatokat, mély, átélt teológiai igazságokat ötvözött homíliájában. Ez és Mozart koronázási miséje, annak a szentmise állandó részeiként felcsendülő dallamai a templom Szent Cecília kórusa és zenekara által interpretálva felemelték a lelket, a jelenlevőket össze is kapcsolták az élmény által. A félig lezárt, felállványozott templom zsúfolásig megtelt, és a kinti, nagyon barátságtalan szeptember végi időjárás ellenére melegség uralkodott, szárnyalt az ünneplők lelke.
Egy templombúcsú tulajdonképpen megszokott esemény minden templom, plébániaközösség életében, mindenütt megünneplik, a helyiek számára jelentős, mert összegyűjti a közösséget, tükrözi annak mindennapi életét. De éppen mert nagyon helyi jelentőségű, a külső szemlélőnek, még inkább az olvasónak nem annyira érdekes egy adott közösség búcsúünnepéről szóló beszámoló: végeredményben mindenütt ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlik a szertartás.
Néha mégis írunk, hírt adunk búcsúünnepekről. Nagyon nehéz ilyenkor a tudósítás írója számára a szubjektív élményt objektíven, a kívülálló számára is követhető módon leírni, úgy, hogy ne csupán hangzatos jelzőket soroljon, hanem az olvasóval meg tudjon osztani valamit az átélt élményből.
Jelen esetben azért is érdekes a kolozsvári Szent Mihály-búcsú, mert egy sor különleges fordulat kellős közepén áll a közösség, és vele Kolozsvár lakossága is: a főteret, a városképet uraló katedrális immár a munkások keze alá került, fél „arcát” elfedik az állványok. Plébánosváltás volt, a hívő közösség és az új pap „szokja” egymást, így ezúttal a búcsú nem egy éves munka eredményeinek megszemlélése, az azokért való hálaadás, a templom védőszentje közbenjárásának esdése, hanem egy nagyon rövid összeszokási periódus utáni első nagyobb megálló.
Kémenes Lóránt főesperes-plébános néhány friss nyilatkozata elérhető a világhálón, a helyi napilap munkatársai kérdezték, ő pedig őszintén beszélt nehézségekről és tervekről. Munkastílusa még nem ismerős a helyi közösségnek, ezért plébános és hívők még szokják egymást. Ugyanakkor a közösség által jól ismert plébánoshelyettest, Veres Steliant is megszólaltatta a helyi napilap a búcsú előestéjén, ő hívta az imádkozni szeretőket a templomba, mindenkit megnyugtatva, hogy jó emberekként bizonyára elférünk majd a csak félig belakható templomban. A plébánia életében ezáltal is tapasztalható jó munkamegosztás megnyugtató, alkalmas arra, hogy a közösség minden rétege biztonságban érezze magát, az új kihívásokat és feladatokat így könnyebben vállalja.
Mindezek miatt érdekes jelen esetben a kolozsvári Szent Mihály-búcsú, ahol a kényelmetlenséget is okozó körülmények ellenére fel tudott melegedni, szárnyalni tudott a lélek. Ahogy Sajgó Balázs mondta: „Az erőszak … nem megoldás: az őszinteség, az átlátszóság kulcsszavak. A görcs sohasem hoz hosszú távon megoldás. Isten nem görcsös. Szelíd és határozott, igazságos és irgalmas egyidőben. Benne feloldódnak az ellentmondások. Ha őt szemléljük, őrá figyelünk, vele tartjuk »munkamegbeszéléseinket«, bennünk is meg fognak férni a számunkra kellemetlen ellentmondások.”
