Dúl a harc a katolikus egyházban: egy volt nuncius egy levelet tett közzé, amelyben nemcsak hogy megvádolja a hivatalban levő pápát (azzal, hogy bűnöst rejtegetett és eltitkolta az igazságot), hanem egyenesen lemondásra szólítja fel.
A pápaságnak elmúlt korokban is volt nehéz, vitatott időszaka, amikor egyszerre volt pápa és ellenpápa – bizonyára akkoriban sem volt indulatmentes a közhangulat, akkor is dúlt a harc. Talán akkor inkább a színfalak mögött ment ez végbe, hiszen a kommunikáció nem volt olyan széleskörű, hatalmas hatósugarú, mint ma, amikor a média mindent átfog és mindenkit elér. Ezért nem túlzás példátlannak nevezni ezt a nyílt és erőteljes támadást. Bár lassan megszokhattuk, hogy – kissé leegyszerűsítve a tényálllást – Ferenc pápát kívülállók úgymond kedvelik, értékelik, sokan a bennfentesek közül azonban nem.
Egyes Vatikán-szakértők már Benedek pápa lemondásakor arra figyelmeztettek, ez a lépés az utóda(i) számára nehezebbé teszi majd az uralkodást, mert precedenst teremt. És íme, itt is van az első lemondásra felszólító írás.
Azt is megszokhattuk (ha ezt meg lehet szokni), hogy Ferenc pápa megválasztása óta jelen van a felszín alatti háborgás, elégedetlenkedés. Néhány intézkedése rosszul érintett egyeseket, ellene ment a korábban megszokott rendszernek, tételesen is újítást, tisztítást hirdetett és kezdett el. Az őt nem kedvelők közt egyik vonulat az Európát féltő hang, ami a migránstéma tetőzésekor erősödött igazán fel. A pápa ugyan elsősorban karitatív oldalról közelítette meg a kérdést, és nem politizálva, amikor a szenvedőket, a lakhelyükről háború miatt elmenekülőket meglátogatta, támogatta. Ám egyes tollnokok kontextusból kiragadott idézeteket ismételgettek, vagy akár olyas kijelentéseket is Ferenc pápa szájába adtak, olyan nézeteket tulajdonítottak neki, amihez semmi köze. Ennek egészen súlyos eseteivel a magyarországi sajtó „jeleskedett”, ott is voltak-vannak magukat abszolút fórumnak kikiáltó, mindentudó „megmondóemberek”. A szomorúbb az, hogy a pápát minősíthetetlen szavakkal illetők közt nem is csak „kívülállók”, de katolikusok, akár az egyházban tisztséget viselők is vannak. (Számomra érthetetlen; egyszerű hívőként, a padból sokszor hallottam prédikációban az engedelmességről – furcsa ugyanazon ajkakról az engedelmesség ellenkezőjét tapasztalni.)
Nemcsak Magyarföldön, hanem nemzetközi porondon is vannak – mint ahogy az előző pápá(k)nak is voltak ellenzői –, akik nem kedvelik a Ferenc pápa által képviselt irányt. Vannak a nemzetközi színtéren is áskálódások. Ami a mi viszonyainkkal mégis éles ellentétben áll: a mód, ahogyan mindezt megfogalmazzák. Régebbi szakmai etikai kódexekkel rendelkező sajtójú népek körében a pápát bíráló szóhasználat nem alpári, érvek sorakoznak, felépített, higgadt, logikusan felépített írások formájában. Tehát nem csak forrong „a puliszka”. Az ellenző ki mer állni a nyilvánosság elé, és még ha (akár szándékos, akár félreinformáltságból származó) tévedésen alapul is állítása, nyilvánosan vállalja, vállalható módon írja, mondja el azt.
Egy elejtett rágalom, egy a háttérben, név nélkül elejtett vád, suttogó propaganda ellen nemigen lehet védekezni, míg egy nyilvánosan kifejtett ellenvéleményre lehet érdemben reagálni.
Jelen esetben Ferenc pápa mégsem védekezett és nem kezdte tisztázni magát. Annyit mondott az újságíróknak, nézzenek utána az őt ért vádaknak, és ha bizonyítékot találnak, áll elébe. Később is csak egészen áttételesen utalt a bomlasztókra és a bomlasztás negatív hatására.
Szokás szerint lefegyverző volt Ferenc pápa, és méltóságteljes, még akkor is, ha ezt sokan csupán népszerűséghajhászó magatartásnak vélik. Én ebben a viszonyulásmódjában nagy bölcsességet, a háttérima hatalmát és nagy erőt érzek: nem kapkod, nem vagdalkozik, szándékai tisztaságának tudatában úgy érzi, nem szorul védekezésre.
Végül, de nem utolsósorban érdekes megfigyelni, hogy az ősrégi „oszd meg és uralkodj” elve alapján a regnáló pápa elleni harcba az emeritus pápát is megpróbálják bevonni. Ám ő (is) bölcsen hallgat, pedig őt is érinti a levélbeli vád egy része (mármint hogy ő is tudott a visszaélésről, el is tanácsolta az amerikai bíborost, de ezt a feltételezett rendelkezését aztán nem kérte rajta számon).
Amikor Ferenc pápa lett, egyesek úgy próbáltak Benedeknek kedveskedni, hogy szidták az utódot, kifejtették: féltik tőle az egyházat. Benedek csak ennyit válaszolt: Én nem féltem. Az egyházat mindenkor Krisztus vezeti.
