Egy régi történet, és egy nap, amikor személyesen kérdezhetek rá arra, hogy lett a Csak a bolond remélből Ember, mindig remélj! Rúzsa Magdi (szememben) jelenség, a nagyvilág előtt való megjelenése első pillanatától fogva. Tegnap este még inkább meggyőződtem emberi hitelességéről, és arról, hogy ez a nő tényleg azért énekel, mert van mondanivalója, mert van „saját” hangja. Két és fél percet kaptunk, de ebben, a szavakon túl a legerősebb mégiscsak az a tiszta tekintet volt, ami azt sugallta, hogy itt és most csak ez a beszélgetés történik. Mindez koncert előtt fél órával, még beöltözetlenül.
Nem akarom őt felmagasztalni, aki szereti a zenéjét ezután is szeretni fogja, aki pedig nem, annak (remélem) úgyis mindegy. Egy színfalak mögötti jelenetről azért mégsem tudok hallgatni: láttam, hogy egy mozgássérült rajongó kísérőjének társaságában, szép kis virágcsokorral a kezében ott várakozik a talán megígért nagy pillanatra. Gondoltam magamban, na ebből vajon mi lesz, mikor a sajtósok is alig kaptak pár percet az interjúkra… Türelme Rúzsát termett, és nem is akármilyet. Én pedig hiszek a médiának abban az arcában, ahol ezek az életképek (is) fontosak, ahol megmutathatjuk azt, ahogy nem a Máté Péter-díjas, plantinalemezes énekesnő, a telt házas arénakoncert (mega)sztárja „alacsonyodik le” a fényképek néhány kattintásnyi erejéig egy „senkihez”, hanem a világ legtermészetesebb módján: ember figyel az emberre, hosszú perceken keresztül. Ajándék volt az élmény, és persze mi sem mentünk üres kézzel, mert „fotós társam” (aki előadásaihoz gyakran inspirálódik Rúzsa Magdi-dalokból) egy kis lelki útravalót csempészett a művésznő kezébe, amit ő igazán jó szívvel fogadott: egy Evangéliumi lélektant, hisz mégiscsak kiadó vagyunk…
Szóval, miért kellett megváltoztatni ezt a dalszöveget? Vannak olyan finomságok, amiket nem értenek vagy félreértenek az emberek a dalaidban?
Tulajdonképpen nem volt teljesen egyértelmű, illetve nem mindenki számára volt egyértelmű, hogy a bolond az én vagyok, hogy én magamról beszélek, hogy én az a bolond vagyok, aki mindig remél. Időről időre szeretnek akár dalokra is ráhúzni olyan borítékot, ami nem feltétlenül tesz annak jót. Én úgy éreztem, hogy ebben a mai világban nem szeretném, hogy félreértsék az emberek a mondanivalómat, ezért úgy döntöttem, inkább elviszem egy olyan irányba az egész dalt, ami teljesen egyértelműen mondja ki azt, amiről ez igazából szól: bármit is hoz az élet, remélni mindig kell.
Egy ír áldás szavaival zárod a koncertjeidet, aminek az utolsó sora azt mondja, hogy amíg újra találkozunk hordozzon tenyerén az Isten. Miért fontos neked a hit?
Egyrészt így neveltek, azon kívül én ezt mindig kapaszkodónak találom. Emellett valahogy azt érzem, hogy Isten olyan szinten van jelen az életemben, mint egy idős családtag, egy barát, olyasvalaki, akinek bármikor bármit elmondhatok. Valaki, aki mindent tud rólam. Hiszem azt is, hogy Isten bennem él, hogy mindannyiunkban ott van. Persze, ezt mindenki forgathatja úgy, ahogy szeretné. Én szeretem ezt így hinni. Nyilván fontos, hogy saját magamban is higgyek. Úgyhogy ez így velem lélegzik, ez így van, ez így természetes.
Volt idő, amikor többen rám szóltak azért, hogy miért kell mindig erről beszélni. Nem kell mindig erről beszélni, de hogyha én úgy érzem, vagy ha egy-egy dalomba szeretném beleírni, akkor beleírom. Mert azt gondolom, nem kell ezt takargatni, hogy én egy mélyen hívő ember vagyok, hogy engem így neveltek, hogy nekem a nehéz pillanatokban is ott volt a jó Isten, és a szép pillanatokban is ott van. Én ezt szeretem megélni és megmutatni a közönségemnek.
Miért vagy a leghálásabb vagy mi a legnagyobb örömöd az életben?
Az, hogy esélyt kaptam.
