Több egyházközség is abban a szerencsés helyzetben van, hogy a helyi plébános mellett kispapok is tevékenykednek a közösségükben. Sokszor tévesen halljuk, használjuk, hogy a szemináriumban eltöltött négy év után „szabad évre” mennek, amely valójában nem szabad év, hanem a papképzésnek szerves része, hiszen gyakorlati pasztorális év, amelynek során nemcsak elméleti szinten, hanem gyakorlatban, emberek között „élesben” kamatoztatják a tanultakat, készülnek későbbi papi munkájukra. A gyakorlati évről készült összeállításunk ebbe próbál betekintést nyújtani szemináriumi elöljárók, kísérő plébánosok, kispapok és munkatársak szemszögéből.
Összeegyeztetés
Napjaink kihívásainak igen nehéz megfelelni, az állandó rohanás (főként a pénz hajoszlása) olyan világot diktál, ahol nem illik, nem szabad, nem lehet megállni. És ebben a világban talán furcsának tűnik, de a papképzés megálljt parancsol. Hét éven keresztül, aki érzi az isteni szót, kiszakad a világból és megpróbál felszülni a hívásra.
A papképzés hét éve sokféleképpen oszlik meg, de egy kiemelkedő szempont az elméleti és gyakorlati élet összeegyeztetése. Így a felkészülési időből egy év arra van szánva, hogy a jelölt kipróbálja magát egy plébánián, egy közösség életébe belekóstoljon egy felelős plébános segítségével. Ez a negyedik év után történik, amikor a kispap már akolitus, van elméleti tudása és megpróbálja azokat gyakorlatba ültetni (persze szem előtt tartva azt, amit a jog neki megenged).
A gyakorlati, pasztorációs év fontos mozzanata a papképzésnek, mert ilyenkor derül ki igazán, hogy mire vállalkozik a kispap, amikor a hívásra igent mond. A gyakorlati évest fogadó közösségek és plébánosok nagy felelősséget vállalnak a papképzésben, azzal, hogy vállalják egy-egy kispap kísérését. A kísérő plébános és az nevelésért felelős elöljárók állandó kapcsolatban vannak, hogy a kispap valóban a legjobban fel tudjon készülni a papságra.
A gyakorlati év nem új dolog, de a Vatikán most is igen fontosnak tartja. A 2016-ban megjelenő Ratio fundamentalis kezdetű dokumentum, amelyet a kléruskongregáció adott ki, kiemeli a gyakorlati képzés fontosságát és aláhúzza, hogy a jelöltek legyenek képesek a gyakorlati életben is megtalálni a módját Krisztus örömhírének a terjesztésére.
Andrea Grillo olasz katolikus gondolkodó azt mondja, hogy a II. vatikáni zsinat előtt a kispapok közösségben élve, a szemináriumban megtanulták hogyan kell egyedül élni a plébánián; ma a kispapok a szemináriumban egyedül, elszigetelten élve (külön szobában stb.), megtanulják hogyan kell egy közösségben élni. Éles kritika, de azért, hogy ez ne így legyen, szükség van a gyakorlati évre.
András István a gyulafehérvári szemináriuma rektora, a papképzés irányítója.
Tanoncidő?
A Pastores Dabo Vobis (1992) apostoli buzdítás kitér a pasztorális nevelés szükségességére. A pasztorális időt nem lehet csak egy „tanoncidőnek” tekinteni. A szemináriumi nevelésnek arra kell irányulnia, hogy: a növendékek igazi bevezetést kapjanak az érzékeny szívű lelkipásztori életbe; vállalni tudják tudatosan és éretten a lelkipásztori élettel járó felelősséget; megszerezzék a szükséges adottságokat a felmerülő problémák és nehézségek kiértékeléséhez; megtalálják a szükséges utakat azok megoldásához; megtanulják, hogy mi az, aminek fontosságot kell tulajdonítani.
A hivatástisztázó-pasztorális gyakorlati év koordinátoraként az a feladatom, hogy segítsem az eredményesebb együttműködést a plébánosok és kispapok között, valamint a gyakorlati éves kispapok pasztorális és lelki fejlődését.
Mindjárt az elején talán jó emlékezetünkbe idézni, hogy a gyakorlati év, nem „szabad év”. A kispap, továbbra is a teológiai intézet kispapja, aki pasztorális gyakorlatra és tapasztalatra tehet szert ezen egy év alatt. Ebben segíti őt az intézet, a plébánia, de a feladat oroszlánrésze a kispapra hárul.
A gyakorlati év előre meghatározott irányelvek szerint szerveződik. A plébánián szerződésben rögzítik a feladatokat, ami elsősorban arra szolgál, hogy a gyakorlati éves kispap gyakorlati éve a későbbiekben is könnyen nyomon követhető legyen. A kispapok munkájukról, pasztorális és lelki fejlődésükről minden hónapban kötelesek beszámolót küldeni, amelyet az elküldés előtt a plébánossal közösen átbeszélnek. A félév végén a plébános írásos kiértékelést küld be a szemináriumba, amelyet szintén a megadott szempontok szerint készít el. Ezek a szempontok pedig: általános benyomás, emberi, lelki-szellemi képesség, papi hivatás jelei, egyéb észrevételek.
A kispap a gyakorlati év alatt is részben követi azt a programot, amely a négyéves felkészülési idő alatt a mindennapjait kitöltötte. Hangsúlyt kell fektetnie a lelki programra: napi szentmise, szentírásolvasás, lelki olvasmány, elmélkedés, rózsafüzér, ájtatosságok végzése, stb. Az év során két alkalommal részt vesz a szemináriumban tartott lelkigyakorlaton, de ez nem zárja ki, hogy ezen kívül magán- vagy személyesen irányított lelkigyakorlaton vegyen részt, különösen, ha hivatása felülvizsgálásáról van szó.
A pasztorális felkészülés részét képezi, hogy különböző alkalmakkor – a plébánossal való előzetes egyeztetés után – prédikál vagy tanúságot tesz. Ha szükséges, bekapcsolódik a plébániai vagy iskolai hitoktatásba, esetleg bejár egy tapasztaltabb hitoktató óráira, hogy konkrét tapasztalatokat szerezhessen a hitoktatásról. Részt vesz a plébániai pasztorációban: betegek látogatásában, áldoztatásában, szentségek felvétele előtti felkészítők tartásában, táborok, zarándoklatok szervezésében, lebonyolításában, stb.
A szemináriumi koordinátor félévenként meglátogatja a pasztorális éven lévőket. A helyszínen személyesen elbeszélget a kispappal, valamint a plébánossal.
A soron következő tanévben, gyakorlati évben, még nagyobb hangsúlyt fektetünk a kispap lelki és pasztorális fejlődésére. Ehhez szükséges, hogy a kispap a plébánossal összeállítson egy programot (mást, mint a szerződésben foglaltak), amely tartalmazza azokat a lelki, pasztorális célokat, amelyeket a kispap el szeretne érni az ott tartózkodása alatt; megjelölve benne, hogy kitől milyen segítséget szeretne kérni a munkája elvégzéséhez.
Pasztorális és lelki előrehaladását írásban rögzíti, feltüntetve az egyes megbízatásokat, azok tervezetét, jóváhagyását, vezetését és kiértékelését.
A pluszkövetelmény hasznosságát abban látjuk, hogy segíteni fogja a kispapot, későbbi papot a pasztorális munkában, ugyanakkor plébánossal való beszélgetéshez is támpontokat adnak és a havi beszámoló is többről fog szólni, mint az egyes napirendi pontok felsorolása.
Lukács Róbert teológiai tanár, a pasztorális-gyakorlati év koordinátora
Friss élmények
Egyetlen cél: Jézus Krisztus
Ahogy e sorokra való felkéréskor is elhangozott, nem a megszokott pasztorális évben volt részem az előző évek gyakorlatához képest, hiszen egy évet az őrkői plébánián, cigánypasztorációban tölthettem. Sokaknak, ha a cigány kifejezést hallják, rögtön kettős gondolataik vannak. Az első, hogy „ezekkel sem lehet…”, a második a „jaj, szegény népség, milyen rossz lehet nekik…”
Az elmúlt év során megtanultam, hogy fontos ott lenni híveinkkel a mindennapokban. A családlátogatások alkalmával megértettem, hogy nem nagy szavakra van szükség, hanem egyszerű meghallgatásra, szerető odafigyelésre. A cigány közösség vágyott a közelségemre, így igazi Krisztus-hordozóvá tudtam lenni. Házszenteléskor Jézust várták, ahogy ők fogalmaztak: „Várjuk az Úr Jézus Krisztust!”. Őrkőn a cigánypasztoráció ízét oly módon tapasztaltam meg, hogy én is sok mindennel gazdagodtam. Rájöttem, a cigánypasztoráció nem integráció. Ha én cigányok között vagyok, akkor a cigányok szokása, nyelve szerint kell hirdessem az igét. Ne integrálni akarjam őket, hanem elültetni a gondolatot bennük, hogy lehet krisztusi életet is élni. Ha sikerül ezt megvalósítanunk, akkor nem kell tartani attól, hogy kicsapongó életet élnek, vagy a társadalom haszontalan tagjai lesznek. A fő cél a cigányok pasztorálásában is, úgy mint minden nép esetében: maga Jézus Krisztus. Ezen tapasztalatokkal térek vissza és folytatom ősztől tanulmányaimat a teológián.
Kalányos Ottó a sepsiszentgyörgy-őrkői Mária, Világ királynője plébánián
töltötte gyakorlati évét.
Szunnyadó értékek ébredése
Immáron meggyőződéssel vallom azt, amit egy évvel ezelőtt még csupán tudatosítani igyekeztem magamban, hogy valóban szükséges elsajátítani a gyakorlatban is az apostoli munka művészetét, megtanulva tevékenykedni, bizony a saját felelősségünkre is, egy közösség életében (vö. OT 21.), amely igazából önmagunk jobb megismerését is elősegíti. Azon túl, hogy hivatástisztázó szereppel is bír a gyakorlati év, sok olyan szunnyadó, eddig talán fel nem fedezett tulajdonságot, képességet is segít felszínre törni, amelyek még inkább hozzájárulnak az önértékeléshez.
Adódnak helyzetek, lehetőségek. Bár két helyet összevetve, vannak azonos feladatkörök, mégis a helyek egyéni varázsa annyira rányomja bélyegét az adott feladatra, hogy valósággal egyre növekvő lelkesedést szül. Székelykeresztúrról, a kis városból, ahol majdhogynem mindenki ismeri egymást, átköltözni Erdély történelmi központjába, Kolozsvárra, kissé sokkoló feladat. De megéri. Hasznos volt megtapasztalni a „két külön világ” lüktetését, értem ez alatt elsősorban az egyházközségek életé. Nyilván érvényes a szólam, miszerint „az emberek mindenhol emberek”, és ez meg is nyilvánult abban, hogy mindkét helyen ontották magukból a szeretetet. Mégis más-más ajándékokat kaptam a két különböző helyen az emberektől, az emberekben. Ezért pedig nagy hála van a szívemben.
Hálás vagyok a feladataimért: a liturgiákért, az ünnepek előkészítésében való segítségnyújtás lehetőségéért, az időnkénti tanúságtételekért, a hitoktatásért, minden olyan feladatért, mely a közösséget szolgálta. Tanultam, tapasztaltam általuk. A legörvendetesebb pedig az, hogy közelebb vittek Istenhez, akitől a hivatást kaptam, és az emberekhez, akiknek istenkereső élete, öröme, mosolya, szeretete, de nehézségei is mindinkább azt sugallják, hogy értük nagyon is érdemes… Bárki kérdjen is bármit, a gyakorlati év nem feleslegesen eltöltött időszak, hanem egy olyan szükséges periódus egy papnövendék életében, amely nélkül sokkal szegényebb lenne. Sokszínű, csak hagyni és tenni kell, hogy szép és élő festmény váljék belőle, amely aztán újból és újból megérint…
Kelemen Arnold Székelykeresztúron és Kolozsváron,
a Szent Mihály-plébánián volt gyakorlati éves.
Egyoldalú? Nem!
A gyakorlati év a teológus számára az első kinevezés megtapasztalását hozza magával. Eltérően a gyulafehérvári kispapok helyzetétől, akik izgatottan nyitogatják a kinevezést tartalmazó borítékot, a mindenkori szatmári kispap (főként, ha évfolyamán egyedül van, akár én) „meg van fosztva” az e fajta izgalmaktól, ugyanis a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum és annak bentlakása, a Szent Alajos Konviktus állandó jelleggel igényel kispapi jelenlétet, így az elmúlt tanévben kispapként fiatalok között voltam.
Többen sajnáltak ezért a helyzetért, hogy túlságosan egyoldalú. Lehet annak tűnik, viszont a jövő nemzedékével lehettem közvetlen kapcsolatban, azokkal a fiatalokkal, akiktől függ az egyház jövője. Az iskolában hasznosnak tartom a kispapok jelenlétet, hisz a fiúkban elősegíti a papi hivatás ébredését egy hozzájuk korban viszonylag közel álló szeminarista tanúságtétele.
Sok szépet és jót kaptam a gyakorlati évtől, sok felejthetetlen élményt, kiemelve különösen az osztályokkal eltöltött lelkinapokat. Hálás vagyok Istennek azért a több mint ötszáz „ajándékért”, mert általuk én is gazdagodtam. Köszönöm a tanárokat és nevelőket, akiktől sokat tanulhattam az év folyamán. Különösképpen is hálás vagyok Pakot Géza jezsuitának, aki kísért, lelki életemben sokat fejlődhettem általa.
Jakkel Tamás a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban
és annak Szent Alajos-konviktusában teljesített szolgálatot.
Tizennyolc…
Tavaszonként mindig elültetek pár csemetét. Öröm kísérni fejlődésüket, várni a lombzást, virágzást, majd remélni, hogy rövidesen a gyümölcsnek is örülhetünk. Itt nem lehet türelmetlen az ember – csak bizakodó; végezve a lépés kívánta munkát, legyen az metszés, permetezés, körülásás, vagy épp csak a fa zsengéjének örömteli simogatása.
Hasonlóképpen öröm, persze hangsúlyozottabban, a kispapok kísérése pár hónapon át, érezve-látva, hogy mennyire meghatározó tud lenni együttlétünk őneki, nekem, és egész közösségünknek. Kilenc éve kezdődött, egy hirtelen ötlet adta, hogy lehetőségként felkínáljuk közösségünket, és nemrég már a tizennyolcadik kispap búcsúzott tőlünk…
Annak idején a kihívás nagyságához való felnövés őszinte vágyával kezdtük meg a félévet. Vártam-vártuk, azzal a kíváncsisággal, hogyan tudunk majd együtt dolgozni, együtt gondolkodni. A „kispapból” hamar munkatárssá, baráttá váló embereket ismerhettünk meg. Van, ki céltudatos, kora bölcsességével és érettségével rendelkező fiatalember, természetes vívódásokkal, kereséssel. Másik szilaj csikó, vélt és valós erők tudatában, olykor zabolázatlanul, de mindenképp ígéretesen. Jó érzéssel tölt el, hogy eddig a félévi munkánkat jó együttműködés, kollegiális hangulat és egyenes őszinteség jellemezte. Ez nem felszínességet, nehézségek félresöprését jelenti. Volt és lesz nehézség, de mindig megbeszéltük, a továbblépést keresve. Olykor azt érzem: újra és újra elém került egy szőlőbokor, a termés ígéretével, de néhány vadhajtással és félrenyesett ágakkal, vagy nem jól kötözötten-kezelten. Hamar megtanulják: nem félek bátran és határozottan „metszőollót” venni a kezembe, ha a szükség úgy kívánja. Együtt nemesedünk.
Igaz, nem sok más választásuk akad… Már bejáratott, összeforrott plébániai csapatnak kell mielőbb tagjává legyenek. Olyan helyen, ahol állandó a pörgés, a feladatok óramutatóhoz szabottak, sok a nevetés; őszintén örülnek a sikereknek, de ugyanakkor kevés helyen tapasztalt nyíltsággal szembesítenek a hibákkal, gyengeségekkel is. Először meghökkenve, – aztán egyre nagyobb szívvel nyílnak meg mindennek. Legtöbbjükben igyekvő, törekvő egyéniséget ismerhettünk meg. Azt tapasztaltam, rövid „érkezési idő” után felkészültségük és személyi adottságaik révén otthonosan mozognak programjainkban, közösségünkben. Társakként.
Főleg két korosztály – a gyermekek és az idősek nagyon hamar szívükbe zárják kispapjainkat. Ők pedig, önmagukat is keresve ez új helyzetben, nyitottsággal és a segítség elfogadásával felelnek. Jó együtt készülni vasárnapra, ünnepeinkre. Még akkor is, ha nincs könny nélkül az első, otthontól távol megélt karácsony… Jó, amikor kinevetjük magunkat egy-egy hiba, baki esetén. S e folyamatban egyszer csak „megérkeznek”. Ez számomra nagyon várt, és mindenkinek csodálatos felismerés, tapasztalat. Munkatársaim és önkénteseink egyaránt formálják őket – őszinte véleményt fogalmaznak meg, és át is adják. Nagy öröm együtt dolgozni, együtt formálni Egyházat, életet.
Természetes, hogy kérdéseim, kétségeim magam számára mindig adottak: mit tehetnénk másként, mit tehettünk volna még, hogy fejlődésüket segítsük, hogy örömeinknek részesei legyenek, hogy szobájuk otthon, Plébániánk családjuk legyen.
Emberek vagyunk, és megszeretünk embereket, akikkel kapcsolatba kerülünk. Közös jelenünk van, és jelen-létünktől függ kapcsolataink intenzitása. A gyorsan tovaszálló időben emberek állnak meg rövid időre mellettünk: társsá válva, tartással, harcokkal-vívódásokkal, az ifjúság bohóságával, merész vágyakkal, többé-kevésbé céltudatosan. Emberek, keresve, s legtöbben arról győznek meg: szívesen lennék a későbbiekben is velük munkatárs.
Együtt szeretjük a szépet, a mélyet, ünnepeket, találkozókat, hittanokat, jegyeskurzusokat, imaalkalmakat. Társakká leszünk, akikkel értjük egymást, akikkel elő lehetett készülni és együtt vezetni feladatokat. Ilyen emberekkel vágyott lesz annak megélése, amire Jézus úgy küld, hogy „kettesével…”.
Elmondhatom: elég bátrak vagyunk az adódó kihívások megbeszéléséhez, értékeléséhez. Az is világos: egyes, általam kifogásolt meglátásuk, véleményezésük abból adódik, hogy ideálokat látnak. Elképzelésük van ugyan, de mindez nem társul (még) közösséggel, hús-vér emberekkel, azok élethelyzeteivel, olykor problémáival. Amikor mindezzel „élesben” találkoznak, sok minden átértékelődik, más lesz a viszonyulás, élet-gyakorlat.
Külön ajándék a lelki mélység megcsillanása. Mindennek nyomán pedig őszinte öröm várni bizakodással és nagy reményekkel, hogy munkásnak álljanak végre „az Úr szőlőjében…”.
Az évek során megtapasztaltuk, mekkora áldás egy együttműködő, helyét kereső, de ugyanakkor céltudatos, a lehetőségekre rácsodálkozó, személyi kapcsolatokat építő-ápoló kispap jelenléte közösségünkben. Sok év rutinja és változatossága már nem abban tesz kíváncsivá, hogy ki jön hozzánk-közénk, hanem inkább hogy miben lesz más… Új időmérték született számunkra: kispapjaink elmenetelének rohamosan elérkező napja… Csak visszatekintve látjuk, mennyi minden belefér életekbe, röpke öt hónapba.
Mindezért, a becses ajándék örömével várom mindig az újonnan érkezőt, őrizve, ápolva az eddigieket. Egyértelmű: gazdagabb lett mind az én, mind a közösségünk élete a velünk élő kispapok révén.
László Attila, a székelyudvarhely-szombatfalvi Szent György-egyházközség plébánosa
Plébániai hittanórák
A plébániai hitoktatásban jelentős szerepük volt a gyakorlati éveseknek. Sok a hittanos gyerek, ezért mindig elkél a segítség. A nagy létszám miatt keddenként külön válik az óvoda, előkészítő osztály az elsősöktől és a másodikosoktól. A káplán a közös bevezető után, a csoportok szétválasztásakor nem tud két helyen lenni egyszerre. Itt jön a „kispap” szerepe, akire a gyerekek felnéznek, tekintélye van – lehet azért, mert férfi, vagy azért, mert „tiszti”. Jobban szót fogadnak, jobban figyelnek ránk is, ha bent van még egy „pap”. A legtöbb gyerek nyolc órát van az iskolában, azután jön hittanra. Ilyenkor már elég nehéz gyereknek, pedagógusnak egymásra hangolódni, fegyelmezni, szót fogadni, türelmesnek lenni.
Az iskolában két felekezeti jelleggel működő osztály van, ez azt jelenti, hogy van heti egy erkölcsi nevelés óra, amit a káplán tartott, aztán az időhiány miatt átadott. A gyakorlati évesek tanulni jönnek, nyitottak, segítőkészek nagyon, és a káplánnal ellentétben, több idejük van. Így sokkal több iskolai, iskolán kívüli, egyházi ünnephez kötődő, karitatív jellegű (Márton-nap, adventi előkészület, húsvéti készülődés, kirándulások, zarándoklatok, nyílt nap, szegény gyerekek megajándékozása, délutáni korcsolyázások stb.) tevékenységünkben részt tudtak venni. A gyerekeknek nem az marad meg, amit a teremben tanítanak, hanem a közös emlékek.
Én azt a következtetést vontam le, hogy a felekezeti jelleggel működő osztályok szerencsések abból a szempontból, hogy a tanító néni mellett van egy állandó segítség, egyfajta lelkivezető. Ha pedig ez az ember nemcsak „papol” a gyerekeknek, hanem gyakran velük van, szakít időt rájuk, sokfelé elkíséri, tanúságot tesz a határtalan szeretetéről, önfeláldozásáról, jó példát mutat, ezzel alátámasztja mindazt, amit órán elmond.
Sebő Erika hitoktató, a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király plébánián
szolgálatot teljesítő kispapokkal dolgozott együtt.
Szolgálat
A gyulafehérvári főegyházmegye negyedévet végzett kispapjai szeptember elsejétől kezdik meg félévi szolgálatukat az alábbi plébániákon:
Bartók Csaba-Szilveszter (Kézdivásárhely) – Brassó, Szent Péter- és Szent Pál-plébánia
Demeter István (Csíkszentimre) – Sepsiszentgyörgy-Őrkő, Mária Világ Királynője plébánia
Küsmődi Csongor-Ignác (Ditró) – Székelykeresztúr
László Zsolt (Csíkszentimre) – Gyimesbükk
Mike Ervin (Feltorja) – Marosvásárhely, Remete Szent Antal-plébánia
Miklós Szilárd (Segesvár) – Székelyudvarhely-Szombatfalva, Szent György-plébánia
Olasz Béla (Máréfalva) – Kolozsvár, Szent Mihály-plébánia
Összeállította: Bőjte Csongor és Serbán Mária; megjelent a Vasárnap 2018/28. lapszámában.
