Szent István király ünnepén a csíksomlyói kegytemplomban mutatott be szentmisét az újvidéki származású, jelenleg Peruban szolgáló Zserdin Antal Gellért ferences misszionárius püspök, akit az ünnepélyes bevonulás után Orbán Szabolcs OFM, az erdélyi ferencesek tartományfőnöke köszöntött. „Szent István, első szent királyunk és egyben az erdélyi ferences rendtartomány védőszentjének az ünnepén szeretettel köszöntök mindenkit itt, a csíksomlyói kegytemplomban. Szeretném bemutatni Gellért püspököt, aki Délvidéken született, és már több mint négy évtizede a dél-amerikai Peruban tevékenykedik missziósként. Ott lelkipásztorkodik, illetve hát jó néhány éve már az egyházmegye vezetésével bízta meg a pápa úr. Püspök atya, szeretettel köszöntöm, megtiszteltetés számunkra, hogy ma velünk ünnepel, hogy a következő napokban is velünk tart provinciánk nyári együttlétén. Kívánom, érezze otthon magát és kérem, hogy ebben a szentmiseáldozatban legyen vezetőnk.”
A szentmise homíliáját, amelyet a ferences püspök mondott, teljes terjedelmében közreadjuk.
Krisztusban kedves testvérek!
Hogyha a királynak lenni csak annyit jelentene, hogy felvenni egy ruhát, koronát tenni a fejére nagyon könnyű dolog lenne. Hogyha ferences szerzetesnek lenni elég lenne felvenni a habitust szintén nagyon könnyű dolog lenne. Nem a ruha teszi az embert, ahogy ezt egy ismert szólás kifejezi. Az evangéliumban a bölcs ember szemben áll az oktalan emberrel. A kettő között nagy a különbség, mind a kettő ember, épít is mind a kettő, de mennyire másként. Az ember alapadottsága az, hogy elgondoljon valamit, tervezzen, akarjon és ezt megvalósítsa kiépítse. De ez mindannyiunk számára más és más. Más, amit hoztunk magunkkal és a környezete is más mindenkinek. Ha összehasonlítjuk a magunk körét és lehetőségeit Szent Istvánéval sok különbség van a kettő között. De vannak olyan dolgok is, amelyek összekötnek bennünket Szent Istvánnal ami egy nála is, meg nálunk is. Mert életünket és teendőinket a bölcsesség alapján kell megszerveznünk. A bölcs ember a szívéből jó dolgokat vesz elő. A szíven múlik a bölcsesség titka és ez mindenkinél érvényes, királynál meg egyszerű embernél.
Az ország építés vagy az élet építése egyaránt ezt feltételezi először is a látást. Szent Istvánnal is az első dolog volt, mert fiatal létére mikor trónra került már látott. Valóban szokatlan éles és messzeható nagy távlatokat átfogó tekintettel látott. Hogyan jutott erre a látásra? Keresnie kellett és imádkoznia kellett azért, hogy kitisztuljon a látása. Ez a látás a Szentlélek Úristen munkája lelkében. Éppen az érése idején vette fel a Szent Gellért és Szent Adalbert jó hatását is. Látta az idők jelét. Látta az akkori Európát, ami az akkori világnak számított, felfogta, hogy az ide hazát alapító nemzete előtt milyen feladat áll a keresztény Európában és felfogta a maga szerepét ebben. Fejedelmi családban született és ez a helyzet is kényszerítette, hogy lásson, hogy messze nézzen. Nem csak a maga kis élete távlatából, hanem egy nemzet életének a távlatából.
Az evangéliumban azt halljuk, hogy a bölcs ember az, aki hallja Isten szavát. Ahhoz, hogy bölcsek legyünk először valóban meg kell látnunk, hogy mi Isten akarata számunkra. Nekünk is az első a látás. A mi életünkben a látás körül sokszor bajok vannak. Összekeveredik az ember előtt valami és elgyöngül az ember látása. Káprázatok vagy hiú kísértések homályosítják el az ember tekintetét. Lehet, hogy nem imádkozunk eléggé úgy ahogy kellene. De a látás csak az első rész, mert az Úr Jézus is azt mondja, hogy a bölcs ember az aki nemcsak hallja az Úr szavát és tanítását, hanem valóra is váltja. Mert, ha csak halljuk, felismerjük, hogy ez mit jelent hivatásunknak, de nem valósítjuk meg akkor még balga emberek vagyunk. Időnként úgy látszik, hogy az ember elbutul, mert amit hall és amit lát azt nem valósítja meg, hanem látja és nem váltja tettekre. Az alapok körül lesz aztán baj. Homokká válik a szikla, és ami eredetileg szilárd épületnek indult lerombolódik.
A látás, hallás és a megvalósítás között van egy döntő fontosságú tény ez az odaadás, az odaadottság, a nekiszenteltség. A szentség a nekiszenteltséggel van párhuzamban. Talán a koronázás alkalmával történt meg Istvánban ez a nagy dolog, ez a belső odaadottság. A koronázás döntő volt, mert teljesen Istennek szentelte a magát, úgy tekintett magára, mint valóban Istenhez tartozó hivatással induló emberre. István életében meg volt az, hogy Istenhez tartozónak tudta magát, Isten közvetítésére megbízott embert, a nemzeteknek az Isten igéje szerint való életberendezését. A koronázási szertartás előtt az érsek és a püspökök István elé mentek a királyi palotába és körmenetben vonultak be a templomba. Amikor kereszt alakban elterült az oltár előtt csendben, akkor egy nagy dolog mehetett végbe a lelkében, mert a csend kell ahhoz, hogy az ember odaadja magát Istennek. Mikor aztán felkenték olajjal a homlokán, vállán, mellén és ráadták a palástot és a koronát akkor ez nem csak külső beöltözés volt, hanem egybeesett az ő belső megérésével és teljes odaadásának nagy fénye kísérte. Ez egy szövetséget jelent Istennel éppen úgy, mint a mi rendi fogadalmaink. Ez az odaadás aztán meglátszott egész életén, erényein. Ez alázat volt, Istenbe kapaszkodás volt, belső önlegyőzés volt, mert megbirkózott már magával és minden szenvedélyével. Akkor aztán következhetett a megvalósítás, ami nagyon nehéz volt Istvánnál. A fáradhatatlan utánjárás, törvényalkotás, de a harc is. Karddal kezében a nép és a hit megvédése érdekében harcolnia kellett. Ezek döbbenetes idők egy király életében és volt az ő életében sok ilyen.
Ma nehezen értjük meg ezt, habár benne van a keresztény életünkben a rosszaság ellen való harc, az erény megszerzésére való törekvés. Az igazi béke kiépítése, ennek a titka az imában kell, hogy legyen, mert tapasztalhatjuk, hogy minél több tennivalónk van, annál inkább az imára kell fordítani az időnket, mert az imában világosul meg a dolgok rendje, hogy mit tegyünk először és másodszor, mi a legfontosabb. Így kapcsolódik életünk István életéhez. Így érezzük, hogy mennyire közel van hozzánk. Királyság kell ahhoz, hogy a mi rövid életünk szűk lehetőségeit felhasználjuk, a magunk kis képességeit rendbe szedjük, a szavainkat a beszédünket megfékezzük, hogy ez a kis ország engedelmeskedjen nekünk és az Isten akaratának alá legyen rendelve. Ehhez is harc kell, ha nem is karddal. Kormányozni kell a nyelvet, az akaratunkat, a viselkedésünket. Ahhoz, hogy bölcs emberek legyünk, hogy mi is a szentség útjára lépjünk harcokba kerül minden órában és minden pillanatban kiterjedő harcba. Így érezzük magunkat rokonnak Szent Istvánnal. Úgy tűnik, hogy ma hiányoznak az ilyen emberek. A fiatalok ezelőtt azért, lázadoztak, hogy nem látták világosan saját jövőjüket és népük vagy a világ reményteljes jövőjét. Ma, ha megkérdezed őket, sokszor azt találod, hogy nem látnak maguk előtt eszményt, amiért érdemes lenne küzdeni. Csak arról gondoskodnak milyen helyezésük lesz a társadalomban és mennyi vagyont tudnak összeszedni. Sajátosságait nem a gondolatban vagy a hitben fejezik ki, hanem a kinézésükben és abban, amit fogyasztanak. Valahogy elmosódik előttük az, ami István előtt jelen volt, mint Isten akarata, amit tudomásul vett. Ez általános benyomás, habár van rá kivétel is.
Vajon előttünk, szerzetesek előtt és hívők előtt van-e eszmény? Tudjuk-e, hogy miért imádkozunk, mi Isten akarata, amikhez kéri a mi közreműködésüket? Könyörögjünk Szent Istvánhoz azért az odaadásért, ami nélkül nem lehet szenteknek lenni, nem lehet igaz embereknek lenni, még magyarnak sem lehet lenni. Tanuljuk el tőle az Isten akaratának felismerését, az imát, a rosszal birkózó imát, hogy ránk is építsen Isten. Mi is ne homokra építsünk, ami aztán összeomlik, hanem sziklára találjunk az építésünkben összefogva, egymást segítve. Csak így állhatunk az ő nyomában. Erre adja kegyelmét az Úr Jézus, a királyok királya és csíksomlyói Szűz Mária, az ő anyja és a mi jó anyánk mindnyájunknak.
Zserdin Antal Gellért ferences misszionárius, Tucca Terebintin-i címzetes püspök 1950. június 11-én született a szlovéniai Csentében. A család hamarosan Szabadkára költözött, s Gellért atya itt végezte elemi iskoláját, majd pedig Samoborban a ferences gimnáziumban folytatta. A teológiát Fiumében kezdte, Zágrábban folytatta és Peruban fejezte be. 1967-ben lépett be a ferences rendbe, mint a Szent Cirillről és Metódról elnevezett horvát ferences rendtartomány tagja. 1975-ben tett ünnepélyes fogadalmat, s ebben az évben is szentelték pappá Peruban. Huszonhét éves papi és misszionáriusi tevékenységét az Amazonas folyó őserdeiben élő indiánok és más bennszülöttek között végezte. Aktív tevékenysége nemcsak a lelkipásztorkodás területén nyilvánult meg, hanem mezőgazdaságra is oktatta a bennszülötteket, rádióállomást alapított, s megírta a chippibo indiánok első katekizmusát.
Fotóriport
Az ünnepi eseményt Suciu Dorottya örökítette meg.
