Az első magyar szent személyében a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye fővédőszentjét tiszteli. A szatmárnémeti székesegyházban augusztus 20-án, reggel kilenc órától Schönberger Jenő püspök mutatott be szentmisét, kérve Szent István királyt, járjon közben a hívekért, az egész magyarságért, hogy valóság legyen nemzeti imánk első sora: „Isten, áldd meg a magyart!”
„Világszerte együtt imádkoznak ma velünk, megemlékeznek Szent István királyról. A szenteknek is voltak, lehettek hibái, de felül tudtak emelkedni bűneiken, Isten irgalmába tudtak helyezni mindent. Saját erőnkből nem lehetünk szentek soha, de Isten kegyelméből igen. Működjünk együtt a kegyelemmel. Szent István királyunk ezt hagyta meg nekünk örök példának” – mondta bevezetőjében a főpásztor.
A szentmise homíliáját Román János, a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet vezérigazgatója mondta, folytatva az szentség fogalma fölött való elmélkedést: „»Legyetek szentek, mert én, Jahve, a ti Istenetek szent vagyok« (vö. Lev 11,45). Mit jelentsenek ezek a súlyos szavak nekünk embereknek, akik ismerjük a jót, de sokszor mégis a rosszat cselekedjük?
Az ószövetség nyelvén a szenteket úgy nevezték, »kadosh«. A nyelvtudósok szerint ebből a héber szóból ered az angol cut ige, amelynek jelentése vágni, elkülöníteni. Isten parancsát tehát úgy is érthetnénk, különüljetek el ettől a világtól, merjetek másabbak lenni, mint ez a világ, mert én, a ti istenetek nem olyan vagyok, mint a világ, nem azonosulok teljesen vele. Merjetek nem e szerint a világ szerint élni, merjetek olyanok lenni, mint én. Tudjuk, hogy mi, emberek ugyanazon elemekből épülünk fel, mint a világmindenség, az égitestek, az élő és élettelen dolgok.
De egyedül az ember az, aki viseli magában, a szívében-lelkében azt az isteni szikrát, amelyről a Teremtés könyve a következőképp fogalmaz: »Isten az ember orrába lehelte a lelket« (vö. Ter 2,7). Van bennünk valami isteni, ami sokkal több annál a szépnél, ami alkotja a makrokozmoszt. És amikor az Isten azt parancsolja, legyünk szentek, azt üzeni, nem szabad nekünk azoknak elemeknek szolgálni, amelyből a világ és a mi testünk is épül. Az az ember szent, aki elkülönül a világ szépségétől, magától a világtól és tudja, hogy Istenhez tartozik. Az az idő, amit Istennek szakítunk ki a sajátunkból, az megszentelődik, illetve az a hely, amit Istennek szakítunk ki, szintén. Amikor Vajk megkeresztelkedett, és felvette az István nevet, akkor tudatosan elindult az életszentség útján.
Ő királyként komolyan vette a megszentelői feladatot, a Szent Koronát felajánlotta Szűz Máriának. Kivágta az élet teréből, és odaadta Istennek. Mondhatni, szent ez a nép, mert annak idején a szentéletű király imáival és döntéseivel megszentelte. Szemantikai értelemben a szentnek az ellentéte a korrupt. A szentnek a szíve összeforrt és Isten felé néz. A korruptnak azonban a szíve széttört – cuor ruptus. A korrupt ember zilált, ő a világ felé néz, csapong, képtelen az életszentségnek, Istennek az irányát és útját követni. Sosem lesz képes igazi és nemes értékeket szolgálni, Istent szolgálni. Számunkra tehát mi is a megoldás? Térjünk vissza az isteni szóhoz és parancshoz, amelyet oly fontosnak tartott Szent István király is, igyekezzünk szentekké lenni.”
A szentmisét követően Schönberger Jenő püspök papjaival és híveivel a székesegyház főbejárata mellett, a homlokzaton elhelyezett Szent István-szoborhoz vonult, ahol megáldotta az új kenyeret, majd megkoszorúzta az államalapító szent szobrát. Utána a városi és megyei elöljárók, különböző közösségek képviselői is koszorút helyeztek el a szobornál, tiszteletük jeleként.
Kép és szöveg: Józsa János
