Jólesik visszajönni a csíksomlyói Szűzanyához

A csíksomlyói Sarlós Boldogasszony-kegytemplomban mutatott be augusztus 11-én szentmisét Pál József Csaba, a temesvári egyházmegye nemrég hivatalába iktatott főpásztora, akit a liturgia elején Urbán Erik OFM, templomigazgató köszöntött. „Kedves püspök atya – kezdte köszöntését a templomigazgató –, nem én kéne itt álljak, és köszöntsem önt,  ez a feladat sokkal inkább Daczó Lukács atyát vagy Márk József atyát illetné meg, akiknek idejében gyermekként, ministránsként szolgált itt is, a csíksomlyói kegytemplomban. Kívánjuk, mint új főpásztornak – aki a felszentelés utáni napon a temesvári egyházmegye kegyhelyére, Máriaradnára sietett, mint gyermek az édesanyjához, hálát adni, de ugyanezzel a lelkülettel jött el ide Csíksomlyóra is –, és azért imádkozunk, hogy a jó Isten adjon önnek erőt főpásztori szolgálatához, hogy tanítani tudja a rábízottakat, kormányozni tudja és nem utolsósorban megszentelni.”

A szentmise homíliáját, amelyet a főpásztor mondott, teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Nagy örömmel köszöntelek, s köszönöm ezt a kedves fogadtatást, köszönöm azt, hogy ma ilyen sokan vannak itt, a kegytemplomban. Külön köszönöm a püspök atyának, hogy eljött, megtisztelt minket. Számomra nagy öröm ez. Köszöntöm szeretettel pap testvéreimet, ferences atyákat, a testvéreket.

Az én életem vagytok itten. Jólesik visszajönni a csíksomlyói Szűzanyához, somlyói Máriához, ahogy mondogattunk otthon Csomortánban, amikor jöttünk ide, Somlyóra. Nagyon ide kötődött a lelkem és a lelkünk sokaknak, annyira, hogy később amikor nagyon racionálisan kezdtem nézni az életemet, a hitemet, akkor egy kicsit meg is ijedtem, hogy vajon nincs ebben valami túl sok puhányság, olyan anyámhoz ragaszkodás, vajon ez rendjén van-e? És aztán teltek az évek, és megtapasztaltam azt, hogy a csíksomlyói Szűzanya az a Mária, aki nekünk adta Jézust. Amikor Jézust befogadtam az életembe, és az életemet megváltoztatta, boldoggá tette, akkor újra nagyon-nagyon nagy hálával jöttem vissza, ahhoz a kapuhoz, akin keresztül Jézus eljött hozzám. A csíksomlyói Szűzanya aztán később – most különösen is, amikor püspökké kineveztek és felszenteltek  – különös módon is nagyon-nagyon közel jött az én szívemhez, hiszen most szükségem van anyai szeretetre, anyai támogatásra, szükségem van, hogy tudjam, van valakim, aki nagyon hatalmas az imádságban és a szeretetben. Visszajöttem/visszajöttünk, ide jöttünk mindannyian a somlyói Máriához, és én visszajöttem, kedves testvérek, a somlyói közösségbe, mert az én hivatásom itt indult el. Itt valahol, gondolom, hogy a jó Isten jobban tudja, mikor, de én amire visszaemlékszem, körülbelül hatodikos koromban ide bejöttem, a sekrestyébe egyszer csak úgy betévedtem. A barátaim már korábban jártak, én ott hátul nagyon félénken meghúzódtam, ott imádkoztam, és a közösség észrevett, felkarolt, előre hívott, bátorított és szeretett. A közösség vezetője akkor Lukács atya volt, aztán ott volt kicsit később József atya, Romuáld testvér, de ott volt Manyika néni, Margit, és ott voltak még jó sokan, akik az én családommá lettek. Nem kérték, hogy változzak meg, de édesanyám, tudom, egyszer lejött, és azt mondotta Lukács atyának: mit csinált ezzel a gyermekkel, annyira megváltozott, reggel mielőtt felkelnénk, ő már felkel és tüzet tesz, hogy mi meleg házba ébredjünk, és megváltozott a lelkülete is, az a verekedős gyerek már nem olyan, mint amilyen volt korábban. Én mindezt ennek köszönhetem. Egyszer rákérdezett Lukács atya, hogy vajon nem gondoltam én arra, hogy pap legyek. Akkor a szemébe néztem, és kimondtam azt az igent, amit azóta nem vontam vissza Isten kegyelméből. Itt ministráltam életemben először, ebben a templomban, addig nem gondoltam soha arra, hogy én ministrálhatnék, hiszen annyira félénk voltam, hogy az oltárhoz közel sem mertem jönni. Innen indultam el  a kántoriskolába úgy, hogy a szüleim azt mondották: nincs annyi pénzünk, hogy fizessük a kántoriskolát, jobb, ha elmész a gimnáziumba. És én el is indultam, de közbe betértem ide, és itt Lukács atya azt mondta: te pap akarsz lenni? Igen. És akarsz a kántoriskolába menni? Igen. Na menjél el, ha a szüleidnek nem lesz annyi pénze, majd én gondoskodom rólad. Ez a bátorítás segített, hogy elinduljak abba az iskolába, ahova a szívem szerint nagyon vágytam eljutni.

Kedves testvérek! Ezért jöttem vissza ide szívesen, mert vonzott a Szűzanya, és vonzott az a közösség vagy a közösségnek talán az emléke, amely a legtöbbet nyújtotta nekem, és megtanított arra is, hogy a hitet közösségben kell megélni. A jó ferences atyáktól, testvértől és az itteni kicsi közösségtől ezt tanultam, ezt láttam, hogy olyan jó a hitet közösségben megélni. Később tanultam meg, hogy ha nem így van, egyenként elkopunk. Ahogy sétálgattam itt, a fenyőerdőkben, önök is, gondolom, sokszor megfigyelték, amit én, hogy a fenyőfa, amikor úgy kidőlne, legtöbbször nem dől ki egészen, a többi fenyő megtartja, és aztán a gyökere ott újra megerősödik, élet kerül belé, és él akkor is, hogy ha egy kicsit meg van dőlve. Valahogy ez a közösség, a közösségnek a megtartó ereje nem engedi, hogy véglegesen eldőljél, elvesszél. Számomra azóta is a közösség nagyon-nagyon fontos. Valamikor, 1978-ban, ha jól emlékszem, néhány kispap és még néhány fiatal, akkor indítottuk el azt az úgynevezett CSIT-et, a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozót. Nyolcan voltunk az elsőn, a következőn már duplájára nőtt, 16-an voltunk, de mindig növekedett azóta. Mindig szeptember 8-a körül tartottuk, mert akkor úgy is jöttek az emberek a búcsúra, a Szekuritáté nem figyelt fel ránk, hogy ezek miért jönnek, mit keresnek itt… hát jöttek a búcsúra, ott vannak a nénik és a bácsik között. Mi kimentünk a Somlyó oldalába, ott imádkoztunk, énekeltünk, Szentírást olvastunk és számon tartottuk egymást, azt a néhány fiatalt, aki akkor ott volt, és próbáltuk a következő alkalmakra is egymást meghívni.

Kedves testvérek! Nagy-nagy megtartó ereje van somlyói Szűzanyának, és annak a közösségnek, amelyik élete központjává Jézust teszi. Ma az evangéliumban a hitről is olvastunk. Azt mondja Jézus az egyik mondatában: aki hisz bennem, annak örök élete van. Ezen a hiten elgondolkodtam, mert sokszor elsiklunk a mély értelme mellett. Hiszek Istenben, benne bízom, rá merem bízni az egész életemet, hiszek, de nem valamit, hanem valakiben, és ettől megváltozik az ember élete, biztonságot kap. Most, amikor püspökké neveztek ki, sokan jöttek gratulálni, és mondták: ehhez a felelősségteljes nehéz feladathoz sok erőt kívánunk. Hát el kell mondjam őszintén, hogy ez a sok felelősségteljes nehéz feladat úgy megterhelte a vállamat, hogy egy nagy-nagy keresztként ereszkedett rám, felelősségteljes nehéz feladat, úgyhogy kellett keresgéltem, hogy most mivel vigasztalhatom, mivel bátoríthatom magamat. Az jutott eszembe, hogy azon a kereszten ott van Jézus. Hát ha ott van, akkor őt ismerem, szeretem. A kereszten van, ott vagyok vele, és így merek, így akarok nekiindulni az élet újabb szakaszának. De ott van a nagy bátorítás, ami egész életünkben, gondolom, hogy ott van: szeret a jó Isten. Hiszek az ő szeretetében, hiszem, hogy nem hagy magamra, hiszem, hogy amit megenged, azt javamra fordítja, csak azt engedi meg, ami nekem a javamat szolgálja. Hát édesanyák, édesapák nem ezt teszitek gyermekeitekkel, hogy csak azt engeditek meg, ha büntetitek is, de közben nem a büntetésem van a hangsúly, hanem azon, hogy abból ember legyen, hogy a javát szolgáljátok? Gondolja azt valaki, a jó Isten rosszabb, mint egy jó édesanya, mint egy jó édesapa, hogy ő valami mást akar megengedni, valami mást akar adni? Ez a hit, ez a bizalom, hogy a jó Isten határtalanul szeret, és ennek a hitnek működnie kell, tehát a hitet élni kell, nemcsak hogy azt mondom, van valami, hiszek valamiben, hanem bízok benned akkor is, amikor nehéznek tűnik.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban sétáltunk, és Szőcs Elek bácsi, aki szénával foglalkozott, amikor elkezdett esni az eső, és mondtuk, hogy megveri a szénáját, és az akkora tragédia, vizes lesz és nem szárad meg. Ő azt mondta: hát aki esőt ad, az ad napot is, hogy majd megszárítja. A hitnek a megélése nehéz, de bízok benne, tudom, hogy ő a javamat akarja. Benne hiszek, és ő azt mondja, aki hisz, annak örök élete van. Kicsit erről az életről szeretnék beszélni: mert örök élet van, de igazi élet is van, és az elkezdődik már most, mert az igazi boldogságom, az a jó Isten jelenléte, az tesz boldoggá, a mennyország az a jó Isten szerető jelenléte, ahol már akadály nélkül tapasztalhatjuk, még ha itt, a földön sok-sok szenvedéssel is. De ő több, mint a sok-sok szenvedés. Ne töltsük meg a szívünket annyi kesergéssel, hogy a jó Isten jelenlétének ne tudjunk örülni. Minden szenvedésünk közepette velünk van a jó Isten, előre mutat, azt mondja: kövess engem, én szép jövőt szántam neked. És jön a kísértés, jön a sátán: hogy lehetett annyi szenvedést adni, innen ütnek, onnan ütnek, ennyi baj van, annyi nyomorúság van… Igen, de az én Istenem nagyobb, mint ez a sok nyomorúság, és örülök az ő jelenlétének akkor is, ha sok okom lenne, amiért szomorkodjak. Van egy nagy okom, hogy örüljek: az ő jelenléte, az ő szeretete. Nagyon örülnék, hogy ha sok-sok ragyogó szemet látnék – ma látok nagyon sokat – akik örülnek, akiknek az öröm a szívükből fakad, és abból, hogy itt van a jó Isten, és bízunk benne, győzni fogjuk. Táplálkozni kell, táplálni kell a hitünket Isten igéjéből. Ma hallottunk arról, hogy az Eucharisztiából is. Mind a kettő fontos. Az Eucharisztia valahogy nekem több, mint ha megvallom, hogy Jézus valóságosan jelen van benne. Nekem még az is ott van, hogy ez a valóságosan jelen levő Jézus onnan, az Oltáriszentségből határtalanul szeret, és amikor áldozáshoz megyek, akkor táplálkozom az ő határtalan szeretetéből. Magamba szívom, és megerősít, hogy én is továbbvigyem ezt. Nekem fontos, hogy így táplálódjon az én hitem, másképp úgy elkopik. Annyira emberiek tudunk lenni, mintha nem is lenne egy jó Istenünk, mintha nem is lenne mennyei Atyánk. Aztán még az Oltáriszentségből azt is tanulom, hogy ő odaadta magát nekünk teljesen eszköztelenül, teljesen majdnem megsemmisült, egy egyszerű kenyérré lett, és megfoghatjuk, megehetjük, és egészen engedi, hogy asszimiláljuk, feldolgozzuk, hogy így legyen a mi szolgálatunkra. Ha ebben valamiképpen követni akarnánk, akkor azt mondhatnánk: hát megesz a világ,  az emberek visszaélnek ezzel, kihasználnak… és kapunk erőt Jézustól, hogy akkor is adom magamat, akkor is ajándékozom magamat, akkor sem magamra gondolok, hanem osztogatom magamat, és nem baj, hogyha megesznek, nem baj, hogyha elmúlik ez az élet, mert átalakul szeretetté.

És az utolsó gondolat, amit szeretnék most mondani az a mai szentleckéből van, hogy ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét. Több mindent felsorol ott, de azt mondja, hogy jóságban, béketűrésben, szeretetben, egymásnak megbocsátva éljetek. Kedves testvéreim, ha nem akarjuk megszomorítani a Szentlelket, akkor nagyon fontos, hogy egész szívünkből bocsássunk meg egymásnak, egész szívünkből engesztelődjünk ki, ha valami nagyon sokat, nagyon szépet szeretnénk tenni a népünkért akkor szolgáljuk a kiengesztelődést, azt, hogy ember már ne marja az embert, ne széthúzzunk, ne százfelé húzzunk, hanem abban a békességben, amellyel táplál minket az Úr Jézus, abban legyünk egyek. Ez több legyen, mint azok a sebek, azok a fájdalmak, amelyeket esetleg egymásnak okoztunk, és amikért bocsánatot kérünk. Azok az emberek, akik Máriának a gyermekei, tényleg szeressék egymást, hogy Máriának és a jó Istennek az áldása legyen életünkön. Ezt kívánom.

Kispap voltál…

A szentmise végén Tamás József püspök is köszöntötte Pál József Csabát: „Kispap voltál, amikor megismertelek. Lelkivezetőnek hívtak be a gyulafehérvári szemináriumba, akkor negyedéves voltál, így két és fél éven keresztül együtt készültünk arra a szép napra, amely a papszentelésnek a napja volt. Már akkor felfigyeltem arra buzgóságra, amellyel készültél a papszentelésre. Pappá levésed után messze kerültél el, hiszen önként vállaltad azt, hogy a temesvári egyházmegyében, ahol a németek kivándorlása miatt a német ajkú papok is elmentek, legyen, aki az itt maradottakat szolgálja. Akkori papi működéséről is olyan szép dolgokat lehetett hallani. Éppen ezért én nem csodálkoztam azon, hogy a szentatya kinevezett téged püspökké a sokszínű temesvári egyházmegye számára. Itt, a kegytemplomban is hálát adtál ebben a szentmisében ezért a nagy kegyelemért és a jó Isten meg a Szűzanya segítségét kérted ehhez a papi munkához. Szent Klárát szeretném idézni, hiszen ma a klarissza szerzetesrend őt ünnepelte, őt, aki Szent Ferencnek volt a visszfénye, hiszen legodaadóbb követője volt… Szent Klárának ez a nagyon szép mondása: másokért élni Isten színe előtt. Ez határozta meg az ő szerzetesi életét, de úgy gondolom, hogy ez kell hogy meghatározza minden Istennek szentelt személy életét, így a papét is, és így a püspökét is. Hiszen az Úr Jézus azt mondta, az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét váltságul adja oda sokakért. Ezt kívánom számodra: mindenkiért, akit a jó Isten reád bízott, tudjál Isten színe előtt imádkozni, érettük tenni, érettük cselekedni, hogy ezen keresztül legyen ez a püspöki szolgálat is áldásos annak az egyházmegyének, de az egész emberiség javára is. Áldjon meg a jó Isten és a csíksomlyói és a máriaradnai Szűzanya kísérje püspöki működésedet.”

Fotóriport

Az ünnepi eseményt Csúcs Mária örökítette meg.