A szelídek fegyvere Isten szava

Augusztus 5-én a délután 6 órai szentmisén iktatták be hivatalosan és ünnepélyesen a kolozs-dobokai kerület új főesperesét, a Szent Mihály-templom új plébánosát, Kémenes Lóránt-Zoltánt. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvár-kerekdombi plébános kapta azt a feladatot, hogy az adminisztratív  átadást vezesse, ezért is ő mutatta be a szentmise elején a híveknek, akik a szabadságok időszaka ellenére megtöltötték a templomot. Kémenes Lóránt, aki a szentmise főcelebránsa volt, a homíliában mutatkozott be. Ennek elején az egybegyűltektől egy perc csendet, imát kért elődje, Kovács Sándor főesperes lelki üdvéért. „Programbeszéde” Krisztus-központúságáról tanúskodott,  lényege: a szelídek fegyvere Isten szava. Ezzel felvértezve kíván Kolozsváron szolgálni, és erre hívta a jelenlevőket is. Nem arra, hogy pusztán támogassák az egyházat, hanem elköteleződésre.

Jakab Gábor ünnepi köszöntője

Köztudott, hogy néhai Kovács Sándor múlt év decemberében bekövetkezett halálával megüresedett a kolozsvári  Szent Mihály egyházközség plébánosi állása. Azóta a tisztséggel járó feladatokat átmenetileg az ő egyik kiváló segédlelkésze,  Veres Stelian végezte plébániai kormányzóként – becsülettel és hozzáértéssel. Folyó év augusztus 1-jei hatállyal viszont főpásztorunk, dr. Jakubinyi György érsek úr a volt tűri plébánost, Kémenes Lórántot nevezte ki erre a felelős posztra, véglegesen. Személyesen pedig engem bizott meg a plébánia hivatalos átadásának és átvételének jogi természetű lebonyolításával. A jegyzőkönyvben rögzítendő írásos adminisztárcióra az elkövetkező hét valamelyik napján, itt és most pedig az ünnepélyes beiktatásra kerül sor.

Én magam tegnap érkeztem haza tíz napig tartó nyári szabadságomról, a magyarországi Zalakaros nevű fürdőhelyről. A fürdőhely főbejáratánál egy betört ablakú autó oldalára írt komoly figyelmeztetést olvashat az odaérkező vándor: Vigyázzon értékeire!

Hadd tegyem fel rögtön e fürdőhelyi figyelmeztető felhívással kapcsolatosan egyetlen kérdésemet: melyek tulajdonképpen a mi igazi értékeink? És válaszolok: semmiképpen sem valamely drága ékszer, pénz, ház, földterület vagy márkás autó, hanem azok a kincsek, amelyekért nem kell pénzt adni, illetve fizetni, mert teljesen ingyenesek. S ilyenek biológiai életünkben a levegő és a víz, amelyek nélkül nem lehet élni. És ilyen lelki életünk vonatkozásában a hit, mely ugyancsak teljesen ingyenes ajándéka a jóságos Istennek.

Tulajdonképpen ezeknek az értékeknek a védelmére kaptál apostoli megbízást, kedves Lóránt, amikor 2000-ben pappá szenteltek, s akkor is, amikor most újólag kolozsvári plébánosnak kineveztek. Szent Pál apostollal mondd el ezért beköszönésül a tegnapi papi zsolozsmában olvasott bibliai igéket: „Nem leszek terhetekre, mert nem a tiéteket, hanem titeket kereslek”, kedves kolozsvári emberek.

Sohasem volt könnyű a múltban és az elkövetkezendő jövőben sem lesz könnyű ennek a feladatnak a vállalása és teljesítése, mert a költő szerint egyre inkább „olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép / és aki tehetséges / és akinek jelleme van”. Márai Sándort idéztem. Tovább is őt idézem: „olyan világ jön…, amikor a szépség inzultus lesz. / A tehetség provokáció, / és a jellem merénylet. – Mert most ők jönnek… / a rútak / a tehetségtelenek. A jellemtelenek… – És leöntik vitriollal a szépet. / Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. – Szíven döfik azt, akinek jelleme van…”

A nemsokára sorra kerülő vasárnap esti igehirdetésed elhangzása után egyházi előírás szerint  leteszed majd az ilyenkor szokásos hitvallást. S leteszed, kifejezetten is arra vontkozóan, hogy a Márai Sándor által művészien ábrázolt nagyon összezavarodott világban is a legeslegnagyobb értéknek, a hitnek az elkötelezett  védelmezője leszel abban a szilárd meggyőződésben és reményre feljogosító tudatban, amit az emeritus XVI. Benedek pápa fogalmazott meg egyik németországi látogatása alkalmával: Wer glaubt ist nie allein – aki hisz, az soha nincs egyedül.

Befejezésül én azért fohászkodom, hogy ez a győzedelmes hit erősítsen meg téged és persze minket is az egyszerre küzdve küzdéssel és bízva bízással teli közös életutunkon, illetve kitartással a mindig előttünk járó Isten háta mögött zarándokolni, s remélni a legvégső célig.

Kémenes Lóránt homíliája

Jónéhány napja furcsa izgalom jár át, és ez az izgalom kérdéssé alakul: a mai napon mit mondjak? És jön a válasz, mely többször megerősít, mint elbizonytalanít: „A szelídek fegyvere az Isten szava”.

Mit mondjak hát, ha nem azt a szót, ami kimondva teremt, ami olyan világot képes szülni, mely a legmerészebb álmokat is felülmúlja, mert ez Isten szava. Ennek a szónak az igájába hajtottam fejem, és ezt a szót akarom meghallani, megélni és alkalmasint belesúgni azok lelkébe, akik hozzám hasonlóan fegyvertelenek. „A szelídek fegyvere az Isten szava.”

Kevés ember tudja azt megúszni, hogy élete során sose érje igazán megrendítő esemény. Éljük a megszokott életünket és egyszer csak történik valami, ami váratlan, szokatlan és talán elfogadhatatlan is, valami olyasmi, ami néha szinte kihúzza a szőnyeget a lábunk alól. Elvész a munkahely egyik napról a másikra, és ott áll valaki, hogy most aztán mihez kezdjen. Elveszítünk valakit, akit szerettünk, és nézünk utána értetlenül, elment, nem kapjuk többé vissza már soha. Jön egy csapás, egy természeti katasztrófa vagy egyszerűen az egészség megrendül – és van még egy pár dolog, ami alapjaiban érinti az életről és a világról alkotott elképzelésünket. Néha jön hozzánk valahonnan valami, és az események egyszerűen nincsenek többé a hatalmunkban. Ilyenkor azt éljük át, hogy az élet és a világ nem olyan, mint addig gondoltuk. És félünk, szorongunk.

A félelem, vagy finomabb változatában a szorongás éppen azt öli ki az emberből, amire születtünk: az örömöt.

A szorongó ember – a mi drága magyar nyelvünkben azt közvetíti, hogy „össze van szorítva” a körülmények meg a többi ember fenyegető viselkedése miatt vagy egyszerűen az ismeretlen jövő miatt, és ebben az összeszorítottságában – néha egyenesen lelki összegörnyedtségében – nem képes betölteni azt a teret az életben, amit pedig Isten neki szánt, és ami kell ahhoz, hogy boldogan éljen, kifussa magát, az legyen, aki lehetne. Az Ószövetség lapjain többször megszólal az üdvösség szinonimájaként, hogy „tágas térre vittél ki engem, ó, Uram” – mert az üdvösség nem szorongás és nem félelem, hanem öröm és dicsőítő, boldog, elégedett élet, már itt a földön is, néha nagyon szerény vagy nagyon is kedvezőtlen körülmények közt is.

Aki szorong és félelemben él, azt Isten még nem vitte ki tágas térre, és Jézus is ezért mond nemet a félelemre: Ne féljetek!

Jézus azt szögezi szembe a félelemmel, amit mai evangéliumunk tár elénk: „én vagyok”. Ne féljetek, mert én vagyok! Én vagyok az élet kenyere.

Amikor tehát Jézus így kezd egy mondatot, hogy „én vagyok”, ott isteni mivoltát jelenti ki számunkra. Olyasmit mond nekünk, amit senki más nem mondhat. Isten maga tulajdonképpen az egyetlen, aki igazán VAN – hiszen minden más keletkezik és elmúlik, ő pedig öröktől fogva van és mindig lesz.

Egy Martin Buber összegyűjtötte haszid történetben olvassuk, hogy éjszaka látogató érkezik az igaz emberhez, bekopog ennek az igaz embernek az ajtaján. Ő megkérdezi, ki az? A válasz így hangzik: Én vagyok, és az illető mondja a nevét is hozzá. Mire az igaz ember azt feleli: Istenen kívül ki meri azt mondani magáról, hogy „én”?

Elgondolkodtató ez a rövid kis történet, hiszen mi reggeltől estig azt hangsúlyozzuk, hogy „én”! Az én területem, amire senki be ne lépjen, itt az én főhatóságom érvényesül – sok-sok territoriális harc az emberek között, mintha a vadonban lennénk, ahol mindenki félti a maga vadászterületét… Aztán az én hozzáértésem, amit senki meg ne kérdőjelezzen, én viszont szinte bármire bármikor kiterjeszthetem, hiszen én vagyok én. Aztán az én sebeim, amit úgysem ért meg senki, az én szenvedésem, ami senki máséhoz nem fogható – és folytathatnánk. Pedig ha van valami igazi értelme az emberi életnek, akkor az éppen ebben áll: ellesni valamit a magunk számára az isteni létezés nagyszerű voltából. Valahogy úgy, ahogyan a költő mondja: „Összeszorítom ajkam, ha nehéz / A kín, mert tudom, tied az én harcom, / És győztes távolokba néz / Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.” (Tóth Árpád: Isten oltókése)

Jézus azt is megmondja, miként érdemes hozzá közeledni, hozzá, aki a van: nem az eledelért, ami elvész, hanem az örök életre megmaradó eledelért. És amikor nem értik ezt a dolgot az emberek, és külön megkérdezik tőle, mit tegyenek, hogy „Istennek tetsző dolgot cselekedjenek”, akkor azt feleli nekik, hogy „az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”. Vagyis a hitre mutat mint életünk legdrágább kincsére, azon belül is a Krisztus-hitre, amivel túl tudunk lendülni az élet visszásságain, és bele tudunk kapcsolódni az ő mennyei világába.

Az ő szeretete, békessége, egyszerű, tiszta fénye valóban alkalmas erre. Sőt, bátran kimondhatjuk ezt is, egyedül ez képes túlvezetni minket kríziseken, csalódásokon, veszteségen, fájdalmon, egy úton való indulás görcsein és izgalmain.

Ma becsatlakozom abba az útba, amit ti már jó ideje jártok. Abba az útba, amin lehet, hogy már elfáradtak sokan a napi harcokban, elfogyóban van a muníció, és munkatársaimmal, szolgatársaimmal együtt, akik a közelmúltban teljes erőbedobással dolgoztak, egy új adag fegyvert hozunk: a szelídek fegyverét, Isten szavát. Ezt a szót, amit még évszázadok múlva is magyarul akarunk hallani Kolozsvár templomaiban, ezt a szót, amit nem csak hallani, de érteni és megélni is akarunk nemzedékek során át félelem, megalkuvás, feladás nélkül. A testté lett SZÓból, az Igéből akarunk táplálkozni, és elhinni, hogy „szeretni nem azt jelenti, hogy két ember egy igát von, hanem a másikat biztatni, repülni át egy világon.”

„Én vagyok” – mondja a Mester, és amikor ezt a két szót hallom, megnyugszom. Jó helyen vagyok, ha ő az, és ő itt van. Jó, hogy hallom, mert ő nem támogatni akar ebben a szent kalandban, hanem elköteleződik mellettünk. Erre hív engem és téged is, hogy ne támogassuk egyházközségünket, hanem a szelídek fegyverével köteleződjünk el mindamellett, ami ennek a közösségnek élhető jelent és jövőt biztosít.

Mélyszórványból jövök, ott tanultam meg, hogy óriási különbség van támogatás és elköteleződés között.

Imádkozzunk hát: Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy olyan főpapunk vagy, aki nem csak támogatsz, ha sikeresen pályáztunk nálad, hanem elkötelezed magad mellettünk. Téged hívunk, amikor egy új csapattaggal bővülve folytatjuk az általad kijelölt utat: jöjj a szívünkbe, adj tőled való örömöt és bizonyosságot, amikor mi magunk erőtlenek vagyunk és elbizonytalanodunk. Légy vigasztalásunk keserűségeinkben, gyógyulásunk betegségeinkben, és mindenek fölött kérünk, újítsd meg hitünket. Egyszerűen és tisztán akarunk élni: hitünkben, elköteleződésünkben, nyelvünkben egyaránt. Adj nekünk lelki ébredést, hitbeli megújulást, hogy ne az elfogyatkozó nemzetek közé, hanem az életet szerető és azt megbecsülők közé tartozhassunk ismét. Tudjuk: háztól házig. Ennyi az élet. Add, hogy legyen szép és hosszú az utca! Ámen.