EVANGÉLIUM:
Abban az időben az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük.
Bárkába szálltak tehát és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket.
Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre. (Mk 6,30-34)
Ha valakinek mobiltelefonja van, tudja, hogy csak addig használható, amíg annak az akkuja fel van töltve. Amikor lemerül, töltőbe helyezi a telefont, s miután feltöltődött, újból üzemképessé válik. Így van ez az emberrel is: egy héten vagy egy éven keresztül dolgozik, és hogy munkáját kellőképpen végezni tudja, hat nap vagy egy év után fel kell töltődnie.
Ez annyira természetes emberi igény, hogy az evangéliumi szakaszban is találkozunk vele, midőn Jézus a missziós útról visszatérő apostolokat elhívja egy magányos helyre, hogy vele, a Megváltóval megpihenhessenek.
Jézus el akar vonulni egy elhagyott helyre, ahol megpihenhet tanítványaival, akik munkából(!) jöttek. Jézus ilyen módon hívja félre a keresztény embert is. Hat napod van, dolgozzál, de a hetedik napon gyere, vonuljunk el és pihenjünk együtt, mondja az Úr. Van ideje a munkának és van ideje a pihenésnek, az Úrban való megpihenésnek is. Ezt felejtettük el, kedves testvéreim: megpihenni az Úrban. Már ünnepelni sem tudunk. Már azt sem tudjuk, hogy melyik az ünnepnap, melyik a vasárnap, melyik a hétköznap… minden egybemósodik, mert vasárnap is sokszor azt tesszük, amit hétköznap.
Mindezek ellenére Jézus vár bennünket a templomban. Mindenkit, azokat is, akik nem képesek arra sem, hogy egy napra a hétből elvonuljanak az Úrral megpihenni. Előfordul mezei munkálatok idején, hogy nem mindig lehet elhalasztani, de az Úr azoknak a munkáját jobban megáldja, akik legalább délelőtt elmennek a szentmisére és utána mennek dolgozni. Azok ugyanis legalább megérezték Isten áldását, szeretetét, s ha kevesebbet is töltöttek el munkával, nem veszítenek idejükből, mert volt egy Istennel eltöltött rövid idejük, eseményük azon a napon, azon a héten. Egyik egyszerű medzsugorjei földműves, midőn a jugoszláv hatóságok azt mondták, hogy a templomba járás az embereket visszatartja a munkától, ekképpen vágott vissza: „Kora reggel kelek, énekelve dolgozom, és minden este elmegyek a misére. Az én földjeimen minden ki van gyomlálva, de nézzétek meg a tieteket!” – mondta a titkosrendőrség embereinek.
Bár Jézus elvonulna az apostolaival, az emberek követik, szinte kétségbeesetten keresik. Jézus pedig tanítani kezdi őket, mert látja, hogy szükségük van rá. Látja a várakozó, sóvárgó tömeget, és megsajnálja őket. Szereti őket. Ma hol van az a tömeg? Hol vannak a gyermekek, a fiatalok, a középkorúak? Azt hiszem, Jézus manapság nyugodtan elvonulhatna apostolaival megpihenni, nem sokan keresnék. Nem sokan vállalnák az áldozatot, hogy eljöjjenek találkozni vele. De ha az űr a hiányzók szemében annak a reményét fedezi fel, hogy szükségük van rá, megfordul és megáldja őket, gyógyít, térít. Ő az, akiben olyan jó megpihenni, aki lelkünknek békét, nyugalmat ad, mert tudja, mire van igazából szükségünk, mert lelkünk tőle származik, s megnyugvásunkat mindig benne találjuk.
Miklós Csaba
Megjelent a Vasárnap július 22-i számában.
