Somogyi Viktória neve és hangja ismerősen csenghet az olvasók számára. A Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa, nemrégiben dokumentumfilmet forgatott az amerikai egyesült államokbeli templombezárásokról, de missziójának tekinti a világegyház keretein belül, az egyház szívében a magyar kultúrdiplomáciát is. Nagyváradon, A hit kiárusítása című film bemutatója alkalmával beszélgettünk.
Székesfehérvárról származol. 2002-ben kerültél Rómába, 2004 óta vagy a „pápa rádiójának” munkatársa. Milyen út vezetett idáig, és mi volt hozzá az útravaló?
Székesfehérváron születtem, katolikus családban. Szüleim még a régi, háború előtti generációhoz tartoztak, a kommunizmus idején, a legvadabb Rákosi-korszakban is mindig jártak templomba, soha nem voltak párttagok. Egy olyan fajta kiállást kaptam örökségként tőlük, amire büszke vagyok. Késői gyerek vagyok, és számomra nagy ajándék volt, hogy a szüleimtől sok bölcsességet kaptam az életre útravalóul. Úgy érzem, hogy a gyermekek kicsit mindig a szülőknek a folytatásai olyan értelemben is, hogy ami a szülőknek nem adatott meg, azt a gyerekek megvalósíthatják, vagy az számukra lehetőségként megadatik. A kommunizmusban nem igazán lehetett utazgatni, de ezt aztán úgy hiszem, hogy pótoltam a szüleim számlájára is, mert nagyon sok helyen megfordultam életemben. A főiskolai tanulmányaim idején egy évig ösztöndíjas voltam Angliában, és ez az időszak nagy fordulópontot jelentett az életemben, amikor megtapasztaltam, hogy milyen külföldön élni, egy másik kultúrába beilleszkedni, mindamellett, hogy az angolszász kultúra nagyon közel áll a szívemhez. További tanulmányaim kapcsán a jezsuitáktól kaptam egy ösztöndíjat a szakdolgozatom megírásához, és így kerültem Rómába. Azt is hozzáteszem, hogy épp abban az évben jártam édesanyámmal Rómában, és amikor a metróból kilépve elindultunk a Vatikán felé, volt egy nagyon érdekes és nagyon erős érzésem, hogy milyen jó lenne itt élni. Fél éven belül ez meg is valósult. Miután megírtam a szakdolgozatomat, a Vatikáni Rádióból egy fiatal, jezsuitának tanuló erdélyinek tovább kellett állnia Franciaországba, tanulmányait folytatni, kerestek valakit a helyére, és így kerültem oda.
Milyen volt az első benyomásod a szerkesztőségben? Volt már azelőtt is rádiós tapasztalatod?
Nem, nem volt ilyen fajta tapasztalatom. Ismertem a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének a tagjait, mert Szőnyi István festő lánya, Szőnyi Zsuzsa, aki 1949 óta élt Rómában, tartott egy (a férje neve után) Triznya-kocsma nevezetű „intézményt”, ha lehet így nevezni, ahol a magyarok szombatonként összegyűlhettek. Ez az ő lakásában volt, ahova azokat a magyarokat is meghívta, akik épp átutazóban voltak, így aztán odajárva a római kis magyar közösségben mindenkit ismertem. Érdekes tapasztalat volt, amikor a szerkesztőségbe látogattam, úgy éreztem, hogy az is egy fajta diplomáciai külképviselet – bár nem hivatalos magyar diplomáciai külképviselet. Azt hiszem, hogy a kultúrdiplomáciának ugyanolyan fontos szerepe van, mint a hivatalos diplomáciának. Úgy érzem, hogy az egyház, a világegyház keretein belül az egyház szívében ezt a fajta missziót végezzük mi kicsiben.
Több mint tizennégy éve ismerjük a hangod és a technikailag is egyre szerteágazóbb tevékenységeiteket. Mi az, ami pihentet, amivel töltekezel?
Nagyon szeretek utazni, mint említettem, és nagyon szeretek emberekkel találkozni, az mindig feltöltődés számomra. Nagyon kedvelem a társasági életet, mindig szeretek új dolgokat, új embereket megismerni, és számomra egy jó beszélgetés is mindig nagyon pihentető. Olaszország gyönyörű, és nagyon szeretem a szépet, Rómából pedig ki sem kell lépni ahhoz, hogy rengeteg lenyűgöző szépséggel találkozzon az ember. Igen, jó a kulturális örökség gyöngyszemeit is felkeresni akár Rómában, akár Olaszországban vagy a világ bármely pontján. Nagyon élvezek a tengerre járni, a természettel kapcsolatba kerülni, mert bár mindig nagyvárosban éltem, ami a kedvenc életterem, azért időnként nagy szükségem van a természettel való összekapcsolódásra is. A teraszomon is vannak növényeim, amiket gondozok. Nagyon szeretek továbbá olvasni, kiállításokra járni, filmeket nézni…
A „pápa rádiójában” dolgozol, ettől még nem mindennapi a vele való találkozás. Mesélj kicsit ezekről a kiemelkedő alkalmakról! Mennyire meghatározóak, élményszerűek?
Nagyon sokan azt feltételezik, hogy azért, mert a Vatikánban dolgozunk esetleg összefutunk Ferenc pápával vagy az adott pápával a folyosón. Ez nem így van, egyrészt azért is, mert mi nem a Vatikán területén dolgozunk, hanem egy extraterritoriális épületben, tehát a Vatikán területén kívül lévő intézményben, az Angyalvárra néz az ablakunk. Tehát így fizikailag is távol vagyunk a Vatikántól, de egyébként sem lehetséges az, hogy a szentatyával összetalálkozzunk. Vannak olyan alkalmak, például Ferenc pápával ez volt az egyik találkozási lehetőségünk, amikor a megválasztása után meghívott a Vatikáni Rádióból is minden nap egy-egy ötvenfős csoportot a Szent Márta-házba. Részt vettünk a reggeli szentmiséjén, utána az előtérben mindenkit egyenként bemutattak és néhány szót válthatott Ferenc pápával. Az nagyon érdekes volt számomra, hogy tényleg nagyon odafigyel arra a személyre, akivel beszélget. Én azt kértem tőle akkor, hogy imáiban mindig emlékezzen meg a magyarokról is, és ő „cserében” azt kérte, hogy én is imádkozzak érte. Ezt nem nehéz megtartani. Ez nagyon bensőséges találkozó volt. Tényleg nagyon karizmatikus ember, és ez rögtön sugárzik belőle, nagyon közvetlen, nincsen semmiféle protokoll és megjátszás… pedig, ha belegondolunk, az ember végül is egy államfővel vagy más értelemben, Krisztus földi helytartójával találkozik… Hasonló volt a találkozó Benedek pápával is. Két alkalommal nyílt lehetőségem erre. Egyszer talán 2006-ban, az ’56-os forradalom alkalmával vettünk részt a szerkesztőség tagjaival egy szerdai általános kihallgatáson, és ott az első sorban a kihallgatás végén találkozhattunk Benedek pápával, átnyújthattunk neki két kötetet. Ott is nagyon megfogott az, hogy tényleg odafigyelt az emberre, abban az egyperces találkozásban is. A másik alkalom Benedek pápával akkor történt, amikor a megválasztása után, 2005-ben felkereste a Vatikáni Rádiót, mert ez volt a pápák hagyománya, hogy a megválasztásuk után végiglátogatják a különböző vatikáni hivatalokat, és köszöntik azokat, akik végül is értük dolgoznak. Szépen feldíszítettük a szobánkat, kora tavasz volt. Ő is más formában ugyan, mint Ferenc pápa, de nagyon személyes hangot tudott megütni abban a szűkös időkeretben, amit minden egyes emberre tudott szánni.
Ezt sem kérdezhetem bárkitől: gyakran szoktál csak úgy, néhány percre besétálni a Szent Péter-bazilikába?
Soha nem lehet megunni azt, hogy az ember belépjen a Szent Péter térre vagy a Szent Péter-bazilikába. De ugyanez vonatkozik Rómára is. Hiába élek ott 2002 óta, minden alkalommal lenyűgöz a szépsége, a varázsa. Ugyanígy a Szent Péter-bazilikáé is. Ez az egyház szíve, és nagy ajándék az élettől, hogy valaki a hétköznapjait végül is ennek a gyönyörű templomnak a közelségében töltheti. Minden este arra sétálok el hazafelé, és tényleg nem lehet betelni a gyönyörűségével. Ez egy kimeríthetetlen forrás.
Milyen a kapcsolatod most Székesfehérvárral, milyen gyakran látogatsz haza? Mennyire kötődsz még így Magyarországhoz?
Nagyon! Azért is, mert a munkámból kifolyólag magyarul közvetítem Magyarország felé a pápa tevékenységét a Vatikánból, úgyhogy ez egy szerencsés lehetőség arra, hogy az ember ne veszítse el a nyelvet, és megmaradjon az élő kapcsolat. Újságíróként az embernek belső igénye is, hogy kövesse azt, ami történik a saját országában, illetve a saját nemzetével. A figyelem továbbra is megmaradt a magyar események felé, és gyakran hazajárok. Nincs messze repülőgéppel, tehát két-három havonta, de van úgy, hogy havonta is hazaugrom. Ez a Gondviselésnek egy nagy ajándéka, hogy magyar közegben dolgozom, mert így semmi különbséget nem érzek aközött, hogy Rómában olaszok között élek vagy Budapesten élnék egyébként. Magyar közegben forgok nagyon sokat.
Mondtad, hogy szeretsz filmet nézni, de nagyon úgy tűnik, filmet készíteni is. Miért vág filmforgatásba egy rádiós?
Igen, ez nagyon érdekes, épp Ferenc pápa megválasztásakor találkoztam egy amerikai újságíróval, aki aztán bemutatott Jeff MacIntyre-nek. Akkoriban már egy olyan filmterven gondolkodtam, ami azt a témát dolgozza fel, hogyan válhat valaki bevándorlóként, teljesen hátrányos helyzetből indulva, sikeressé Amerikában. Neki is fogtunk, Magyarországon is fölvettem a szálakat, hogy honnan lehetne támogatást kérni a filmhez. Ez 2014-ben történt, mindeközben, a New York Timesban megjelent a lista azokról a templomokról, amelyeket az átszervezés következtében a New York-i főegyházmegye bezár, s közöttük volt a Szent István-templom is, amelyet ismeretem, hisz kiutazásaim során mindig felkerestem a közösséget. Azt hiszem, az volt egy olyan gyújtópont, mely arra indított, hogy félretegyem a másik projektet, és ezt helyezzem előtérbe, mert ebben volt valami sokkal sürgetőbb, hogy a nagy közönség elé tárjuk. Sikeres magyarokról bármikor lehet filmet készíteni… Néhány hónapon belül átbeszéltük, összeállítottuk a szinopszist, és aztán elindult a filmkészítés folyamata is. Az a szempont vezetett, hogy vajon hol lesz ennek a vége: ha folyamatosan bezárnak a templomok és ezáltal szétszóródnak az ottani magyar közösségek, amelyek egyébként is erősen küzdenek azért, hogy meg tudják tartani a magyar identitásukat, kultúrájukat, hagyományukat, és hogyha ez a nagyon fontos gyűjtőhely, építő, közösségmegtartó erő is elvész a közösség életéből, akkor hová vezet ez az út. Ez a kérdésfeltétel vezetett végig a film elkészítésében.
Talán „bűn” megpróbálni elmesélni egy filmet… Azokra a fontos mozzanatokra és fókuszban lévő közösségekre mégis kíváncsi vagyok, amelyek vagy akik meghatározták a filmforgatást.
Amikor elindultunk erre a filmes útra, akkor ez még tényleg egy kis bolha történet volt. Tehát kizárólag a magyar közösségekben zajló folyamatokról akartunk beszélni. Aztán az első forgatási kör után jöttünk arra rá, hogy nem tudnánk teljes képet adni a templombezárási jelenégről, hogy ha csak a magyar közösségekről beszélnénk, mert nem buborékban élő közösségekről van szó, hisz betagozódnak a helyi, amerikai katolikus egyházba. Mivel a központi történet mindenképpen a clevelandi Szent Imre-templom élete volt, így természetesen ott kezdtük a forgatást. Velük akkor találkoztam egyébként először. Onnan elmentünk Daytonba, ami szintén Ohio államban van, és ahol éppen zajlott a templombezárási folyamat. Clevelandben ez korábbra tehető, 2010-ben zárták be a templomot, ez pedig már 2015 júniusában volt, amikor Daytonban is elvesztette a közösség a kis magyar templomát. Tehát így az a közösség azért volt fontos számunkra, mert ott a jelenben élhettük meg mi is és kapcsolódhattunk be abba a nagyon fájdalmas folyamatba, amit ezeknek a kis csoportoknak meg kell élniük. Onnan vezetett a szál a clevelandi püspök révén Bostonba, ahol leginkább azzal a kis közösséggel foglalkoztunk, amely 11 éven keresztül, a hét 24 órájában „tartott jelenlétet” az adott plébánián. Mivel Bostonban a templombezárási folyamat 2003-ban kezdődött és folyt éveken keresztül, már egy régebbi történetnek tűnt, a jelenség szempontjából muszáj volt róla beszélni, mert egy fontos fordulópont az amerikai katolikus egyház életében a szexuális visszaélések miatt. Ezután következett New York, ahol főegyházmegyében folyt a templombezárás, így mindenképp beszélni akartunk a New York-i magyar közösségről is. Ezek mind nagyon nehéz megélésű történetek voltak, és ha már itt beszélgetünk Nagyváradon, akkor elmondanám, hogy (néhai) Vas László atyánál is jártunk Passaicban, New Jersey államban. Ő is nyilatkozott, sajnos az az interjú nem került bele a filmbe, de ha lesz lehetőségünk egy hosszabbat készíteni ugyanebből, akkor abban mindenképpen tervezzük, hogy ő is megszólal. Tehát végül is, így került egy kis magyar projekt egy jóval szélesebb perspektívába, és bevontunk New Yorkból is pár közösséget, mert ugye az Egyesült Államokban jelentős latin-amerikai bevándorló közösségek is élnek, akiket szintén érint a templombezárások folyamata. Angolul készítettük a filmet, gondoltuk, hogy az amerikai és más nemzetiségi plébániákon túl, mivel a hispánok is nagyon fontos jelenlétet képviselnek, őket is megszólítjuk. New Yorkban amerikai plébániákról is beszélünk, és mivel bizonyos szempontból ez a város végül is a „világ közepe”, ez jó lehetőség volt arra, hogy ha már ilyen vallásos témáról készítünk filmet, és Boston vagy Cleveland talán nem annyira esik az emberek látóterébe, New York hallatán viszont mindenki felkapja a fejét…
Biztos, hogy millió szem szegeződik New Yorkra… Épp ezért, nem volt benned félelem, egyedül, nőként hozzányúlni egy ilyen nagyméretű problémához?
Rengeteg félelem vagy kérdőjel volt bennem, de igazából úgy éreztem, hogy ez egy gondviselésszerű felkérés, konstelláció, amibe belekerültem. Az a meggyőződésem, hogy értelmiségiként – de nem csak – mindenki a saját területén felelős azért, hogy ha lehetősége van hangtalan egyéneknek vagy közösségeknek szót adni, akkor kutyakötelessége, hogy azt megtegye. És mivel ismertem ezeket az amerikai magyar közösségeket, és nagyon közel állt a szívemhez ez a téma, nem tudtam nem belekezdeni. Nagyon szeretem a nagy kihívásokat, és ez tényleg méltó ellenfélnek minősült. Ha ez a filmterv nem lett volna egy ilyen felülről vezetett történet, ha nem lett volna Isten sugallatára kapott feladat, biztos vagyok abban, hogy nem tudtam volna megcsinálni. Filmes előélet nélkül indítottam el, de a folyamat első pillanatától kezdve mostanáig nagyon erősen érzem azt, ez egy isteni szándék, hogy ez a kérdés a közvélemény elé kerüljön, hogy ezt a problémát – amennyiben lehet – ezzel a filmmel a középpontba helyezzük és megoldást keressünk rá. Nem hagyhatjuk, hogy ezek a templomok eltűnjenek, és ezzel együtt a magyar közösségeink az Egyesült Államokban, ahol tényleg végvári harcot folytatnak. De ezt a megmaradásért folytatott küzdelmet nem kell bemutatnom az erdélyi magyarságnak…
Nagyon sok kihívás volt és rengeteg ember közreműködése kellett ahhoz, hogy ezt sikeresen eljuttassuk arra a pontra, ahol most tartunk. Hihetetlen, hogy mennyi jó emberrel találkoztunk az úton, akik mindig segítették ennek az előmenetelét! A személyes életemben is nagy tapasztalat ez a projekt, mert tudatosította bennem: egy dolog az, hogy bár mindent megteszek személyiségemhez, lehetőségeimhez mérten, mégis a saját korlátaim adta térben mozgok, ugyanakkor soha nem szabad elfeledkezni arról az isteni segítségről, mely mindig megérkezik a legváratlanabb és a legsúlyosabb pillanatokban. Ez nagy tanulság volt számomra, mert sokszor úgy érzem, egyedül vagyok egy feladat elvégzésére, ám igazából ez sosincs így. Mindig van segítségnyújtás és mindig van remény.
Ott lesztek egy amerikai filmfesztiválon A hit kiárusításával, a Duna televízióban már vetítették a filmet, de hol találkozhat még vele a magyar közönség?
Egyelőre folyamatban van az, hogy más televíziókban is bemutatásra kerüljön a film. Magyarországon az Apostol tévé, a Bonum tévé is bemutatta. Egyébként a film Facebook-oldalán lehet követni – ami az angol cím alapján a Foreclosing on Faith – és ott mindig friss információkkal tájékoztatunk a film életének az alakulásáról. Szélesebb körben még nem áll rendelkezésre a film, mert az Egyesült Államokban, de Magyarországon is filmfesztiváltoztatás a célunk, és az USA-ban éppen ezért nem lehet nagyobb közösségekben bemutatni. Magyarországon ez nem feltétele a fesztiválszereplésnek, úgyhogy ott képernyőre kerülhetett. Természetesen tervezzük, hogy a továbbiakban minél több televízióhoz is eljuttassuk a Kárpát-medence minden részén, mert ez nem csak az amerikai magyar közösségeknek a problémája, hanem más közösségeké is. Remélem, hogy Erdélybe is lehetőség lesz egyre több alkalommal visszatérni a filmmel ilyen közönségtalálkozókra, ami megvalósult itt, Nagyváradon Böcskei László püspök meghívásának köszönhetően.
Hármas kívánságod, saját magad, az egyház és a magyarság számára mi lenne?
Magam számára azt kívánnám, hogy sikerüljön azt a feladatot ellátni, betölteni az életemben, amiért megszülettem, hogy ezt az utat megtaláljam és végigvigyem. Ez a film, azt hiszem, egy kicsit arra is rávilágít, hogy az egyházban – jelen esetben az amerikai helyi egyházban – vannak olyan nem szerencsés döntések, amelyeknek nagyon súlyos következményei vannak a közösségek számára. Ez nem jelenti azt, hogy ezek rosszindulatú célból megszületett döntések, de mégis igencsak súlyos károkat okoznak a híveknek: 40%-a az érintett plébániák híveinek elhagyja a katolikus egyházat, mert annyira meg van botránkozva a templombezárások lefolytatásán. Azt kívánnám tehát az egyháznak, hogy sikerüljön mindig jó döntéseket hozni ezen a téren, amelyek a közösség érdekeit és javát szolgálják, véleményüket és igényeiket figyelembe véve. A magyarság számára mit kívánnék? Megint csak a filmhez tudok visszatérni, mert a filmben a clevelandi példa által is azt fogalmazom meg a magyarság számára, hogy mi az az út, melyen érdemes lenne járnunk, vagy mi az a stratégia, melynek alkalmazása számunkra egy eredményes, pozitív jövőt jelenthet. Ez pedig nem más, mint az összefogás és az egység, a hidak építése. Ez a filmben az anyaország és az adott amerikai magyar közösségek közötti híd építése révén jelenik meg, de ebben mindenképpen az erdélyi katolikus és református egyház is nagyon fontos szerepet játszik, mert a lelkipásztorok elsősorban Erdélyből, az itteni egyházmegyékből kerülnek ki az amerikai magyar plébániákra. Hála ezért az erdélyi főpásztoroknak! Talán az erdélyi papok sokkal jobban érzik, mit jelent összetartani egy kisebbségi helyzetben élő közösséget. Leginkább azt kívánom a magyarságnak, hogy mindez tudatosuljon, ami tulajdonképpen él bennünk, tehát igazából nem hiányzik semmi ahhoz, hogy sikeresen képviseljük a saját érdekeinket, eredményesek legyünk a céljaink elérésében, csupáncsak annyira van szükség, hogy összefogjunk és egységbe kovácsolódjunk. A közösségi érdeket helyezzük a személyes részérdekek fölé. Persze nagyon könnyű ezt kimondani, de nyilván nem olyan egyszerű megvalósítani, akár egyéni életünkben sem… Ha végigtekintünk történelmünkön, mindig nagy kihívásokkal kellett szembenéznünk, a legsúlyosabb helyzetekből kellett briliáns módon felállni. Hát mi lenne az akadálya, hogy bármilyen helyzetből ne álljunk fel?!
Kérdezett: Serbán Mária
