Az elmúlt időszakban rengeteg halálos balesetről adtak hírt különböző médiaorgánumok. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem megkérdőjelezendő annak a médiaorgánumnak a „gerince”, amely tartalomszerkezetét a rémhírek köré építi, s a napi akárhány ezres kattintásszámot eléri bármi áron. De most nem erről akarok írni.) Emellett a katolikus (vagy keresztény, keresztyén) média felkapta a fejét az írországi törvénymódosító népszavazás miatt, amelyben az írek többsége kifejezte abbéli óhaját, hogy az országuk alaptörvényéből kerüljön ki a terhességmegszakítás tilalma.
Milyen közös vonást látok én ebben a két, látszólag egymástól távoli, s még gondolati szinten is különálló dologban? Nos, többet is, de ezek közül kettőt szeretnék kiemelni.
Az egyik az, hogy simán túllépjük Jézus tanításait, s úgy ítélkezünk mindezen emberek fölött, mintha legalábbis bűn nélkül valók volnánk, mintha mi pontosan tudnánk, mikor mit és hogyan kell tennünk, s főleg, másoknak mit hogyan és mikor kellene tenniük. Közben persze teljesen nyugodt lelkiismerettel a Szentírást idézzük, csak elfelejtkezünk arról a pár sorocskáról, amire már utaltam, s a jó keresztény bíró szerepében tetszelgünk. Mert valljuk csak be nyugodtan, amit a legtöbbször teszünk, messze túl van már azon, amit megintésnek lehetne mondani. Vastagon ítélkezünk.
A másik az, hogy nem vállalunk felelősséget. Nem kell tiltakozni, mert ez bizony így van. Sőt, ezt a magatartásmintát, hozzáállást adjuk tovább is… Minek tartsam be a szabályokat, például hogy nyolcra iskolába kell menni, hogy nem vihetek be telefont az órára? Miért hajtsak lakott településen a kihelyezett sebességkorlátozó táblának megfelelően, mikor én sietek? Miért keljek át a gyalogátjárón, ha a négysávos út túloldalán van dolgom, a tíz méterre lévő átkelő pedig húszméteres kitérőt jelent? Miért ne kényem-kedvem szerint közlekedjek kerékpárral, magasról téve mindenféle jelzésre? Ez csak néhány lehetséges kérdés azok közül, amelyek felmerülnek bennünk, s amelyek igazán szépen körvonalazzák azt a helyzetet, amelyet mi teremtünk magunknak: mindent lehet. (Lehet szidni a globalizációt, az egyháztól távoli életet, az izmusokat és mindent, ami eszünkbe jut, egyik sem kényszerít belépésre, követésre, az életstílusunkat, a hozzáállásunkat mi teremtjük meg magunknak.) Van, aki mindezt még azzal a Reményik Sándor-verscímmel is alátámasztja, hogy „Szeresd az Istent és tégy, amit akarsz”. De tényleg mindent lehet?
S a következményekkel mi lesz?
Romániában élünk, gyakran azt az ironikus megnevezést alkalmazzuk rá: a lehetőségek országa. Mert pénzzel (és/vagy hatalommal) mindent „meg lehet oldani”, vagy agyonhallgatással: ha nem beszélünk róla, hátha mégsem történt meg, nem kell foglalkozni azzal, mi lesz a továbbiakban. Ezer és egy példát hallhatunk arról, a szomszéd (persze mi aztán soha!) mit és hogyan „intézett el okosban”, a majdnem romos autója műszaki engedélyét, a gyermeke sikeres egyetemi vizsgáit, jó munkahelyet, a kisebb koccanást a másik autóssal, a könnyebb sérülést okozó ütközését az áldozattal, hogy az ne tegyen feljelentést. Megszoktuk, hogy megússzuk. Megszoktuk, hogy a következmények csak papíron vannak, ha vannak. Felelősséget pedig nem köll vállalni semmiért, hanem úgy kell állni mindenhez, hogy úgy tűnjön, akár más is lehet a vétkes.
Ha egy lépést teszünk hátra, és az abortuszra vonatkozó nézeteket vesszük szemügyre, mit látunk. Két ember (mert ugye abban mindannyian egyetértünk, hogy egy zigóta létrejöttéhez szükséges legalább két ember közreműködése) valamilyen megfontolásból nemi életet élt egymással. (A nemi erőszak problémáját most ebből a gondolatmenetből kihagyom.) Aztán amikor kiderül, hogy új élet létrejöttében működtek közre a Teremtővel, akkor megvan az ő szemszögükből a baj, amiért nem akarnak felelősséget vállalni, inkább a menekülés terhét választják. Azonban ez az ő lelkiismeretük dolga, ne feledjük el! A mi dolgunk csupán annyi lenne, hogy megtanuljuk a magunk számára és megtanítsuk gyermekeinknek azt, minden cselekedetnek van következménye, s minden cselekedetünkért felelősek vagyunk. Hogyha pedig a cselekedetben van partnerünk, akkor a maga részéért mindenki felelősséggel tartozik, nincs olyan, hogy csak az egyik vagy csak a másik… De mindaddig, amíg erre a belátásra nem jutunk el, s csak az ítélkezéssel vagyunk elfoglalva, akár közúti, akár magánéleti szerencsétlenségről hallunk, marad az ítélkezés, a jobban tudás, a katekizmus- és Szentírás-idézés.
Pedig egy dolog van, ami igazán hiányzik, s az nem az ítélkezés, hanem a felelősségvállalás.
