Van az a szakma, amiből nem feltétlenül lehet meggazdagodni, vannak azok az emberek, akiket nem is a materiális szempontok vezérelnek. Velük kapcsolatban érezzük, hivatásszerűen végzik a munkájukat. Ilyés Irénnel, a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának pszichológusával készült beszélgetésünk rövidített változatát a Vasárnap hetilap május 6-ai lapszámában olvashatták.
Beszéljünk a pályaválasztásról és az első, speciális igényű gyermekekkel szerzett élményekről!
Kiskoromtól orvosnak készültem. Kémia–biológia osztályba jártam, csodálatos biológiatanárnőnk volt: sokat boncoltunk, többek között marhaszemet, disznóvesét. Közben rájöttem, az orvosi szakma „túl véres” nekem, de tudtam, mindenképp valami hasonló területen szeretnék dolgozni. A padtársnőm bejelentette, ő pszichológusnak készül. Végül én lettem a pszichológus, ő pedig jogász… Addig nem volt annyira pontos ismeretem erről a tudományterületről, ’89-ig ezt a tantárgyat nem is oktatták az iskolákban. Gyakorlatilag inkább az ilyen új, obskurusabb, sötétebb részével kapcsolatos parapszichológiai jelenségeket tárgyaló folyóiratok vagy filmek szintjén merült ki az ismeretem a terület kapcsán. Szerencsés voltam, mert nagyváradi születésű vagyok, és legalább a tévében mégis láttunk egy-két ismeretterjesztő műsort, ami segített, hogy valamelyest fogalmam legyen az egészről. Így indultam. Az egyetemi évek alatt lett néhány barátom, akik a Hit és fény közösségbe jártak, és foglalkoztak fogyatékkal élő, vagy sajátos igényű fiatalokkal. Meghívtak egy ilyen alkalomra. Testközelből akkor ismerkedtem meg Down-kóros gyermekkel, illetve más fogyatékkal élő fiatal felnőttel is. Ez az első találkozás mély nyomot hagyott bennem. Évekig, egyetem végéig jártunk önkénteskedni, aztán táboroztatni. Kolozsváron szerettem volna letelepedni, itt ismerkedtem meg a férjemmel is. Munkahelyet kerestem, és mivel mi voltunk az első-második nemzedék, akik pszichológiát végeztek, nem igazán voltak pszichológusállások az iskolákban. A jelenleg Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája néven ismert intézményhez kerültem. Újdonság volt nekem, nekünk, hisz az egyetemen csupán egy évig volt olyen kurzusunk, amely a fogyatékosságokat is tárgyalta. Ez azt jelenti, hogy talán egyszer volt egy ilyen intézménylátogatás, illetve be kellett adjunk egy dolgozatot. Nem igazán volt ez kapcsolatban a gyermekekkel, így nagy kihívás volt a munka.
Tehát a „hit és fényes” tapasztalatra lehetett inkább támaszkodni?
Elindított valamit, ami aztán később bejött. Két évet dolgoztam, közben összeházasodtunk, megszületett az első gyermekem, két év múlva pedig a második. A gyermeknevelési szabadság ideje alatt volt időm azon gondolkozni, hogy mi az, amit szeretnék. Az elején a helyzet adta magát, és lehetőségek is kínálkoztak, hogy ezen a területen induljak el. Két év tapasztalattal a gyereknevelési szabadságról már tudatos választással mentem vissza: ezen a területen szeretnék többet tanulni, itt szeretnék megmaradni. Lassan huszonegy éve dolgozom az iskolában.
A szakmai odafigyelésen kívül mi a legtöbb, amit adni tudnak a gyermekeknek?
Az elején egy nagyon kedves kollégám mellett gyógypedagóguskodtam, akinek ilyen egyszerű céljai vannak: a gyermek érezze jól magát, érezze szeretve magát, aznap legyen jó napja, legyen tele élményekkel. Pályakezdőként nyilván meg akartam váltani a világot, és mondtam, hogy ennyivel nem lehet megelégedni. A tapasztalatom azóta azt mutatta, hogy igenis ezek az apró célok nagyon fontosak. Egy évig önkénteskedtem a gyermekonkológián, ahol kórházi iskolát kellett volna megszervezni. A gyermekek jöttek perfúzióval, sokszor kemoterápia után, és felmerült a kérdés, van-e egyáltalán értelme az iskolának, főként olyan helyzetben, amikor el is vesztettük a gyermeket… Akkor jött a szülői visszajelzés, hogy egyáltalán nem volt hiábavaló az az egy év, amíg foglalkoztunk a gyermekkel, mert értelmet kaptak a napjai. A huszonegy év alatt volt még egy-két erősebb történet… Nem tudjuk soha, hogy mit adunk. Vannak gyermekek, akikkel rengeteg gyógypedagógusi tudással, hosszasan foglalkoztunk, de nem feltétlenül érik be olyan szinten, hogy örülni tudjon a család is annak, amit elért az a gyermek, mert annyira gyászol, nem tudja feldolgozni a helyzetet. Máskor meg egész kicsi dolgok nagyon szépen nyílnak és kivirágoznak. Ez egy ilyen érdekes szakma, ezzel meg kell tanulni egyensúlyozni. Nem érzem úgy, hogy belefásultam volna, vagy hogy egyformák lennének a napok, csodálatos gyermekekkel ismerkedtem meg. Játékosak, nagyon sokszor hősiesek. Nem találkoztam olyan gyermekkel, még az onkológián sem, aki mérgelődött-morgolódott volna azért a helyzetért, amiben van. Tinédzserkorban néha odaérnek – főleg az értelmesebb, például hallássérült fiúk-lányok –, hogy egy picit elbizonytalanodnak az énképük kapcsán, de akkor sem háborognak. Nagyon érdekes ez, valami felnőtt sajátosság, amit megtanuljuk a szocializációval, hogy elégedetlennek kell lenni, siránkozni, panaszkodni kell. Nagyon sok olyan gyermekkel dolgoztam, aki központi idegrendszeri sérülés miatt bénult volt, gyakran műtéteken esett át, ortopédiai műtéteken, ami hosszas, fájdalmas állapotokkal jár. Hősiesen megküzdenek, kiállnak, mosolyognak. Hihetetlenek tudnak lenni.
Mi a legfőbb erőforrása?
Értékrend nélkül ez a munka nem megy. Lelkileg nagyon kiszolgáltatott állapotban kerülnek hozzám a gyerekek, de a szülők is. Nagyon sok szülővel akkor találkozunk először, amikor még esetleg nem is tud biztos diagnózist a gyermeke állapota kapcsán. Bizony, ezt kell közölni vele, hogy sajnos igaz a gyanúja, úgy néz ki, hogy probléma van a gyermeke fejlődésével. Ezt a fajta munkát anélkül, hogy az embernek legyen egy belső értékrendje, nem lehet végezni. Nagyon fontos, hogy ne ártsunk. Magának a pszichológus szakmának is az első alapetikai vonatkozása, hogy ne ártsunk, de ha lehet, használjunk. Valahol itt jön be az én hitem, az értékrenden keresztül. Ez olyan pálya, amely nem mindig vonzó materiális szempont szerint, hisz mit lehet nyerészkedni egy olyan iskolában, ahol nehéz anyagi helyzetből érkező gyermekek vannak bentlakásban… Ezek a szempontok nem tartanak meg. Sem házat nem lehet építeni, ha ilyen területen dolgozik az ember, sem meggazdagodni nem lehet. Akár rólam, akár a kollegákról legyen szó, az marad meg, aki hivatásszerűen végzi a munkáját, felismeri azt, hogy a gyengébb, a kiszolgáltatott, a nehéz helyzetben lévő embertársának segítségre van szüksége. Ha eltekintenék attól, hogy katolikus családban nőttem fel, és katolikus hitben neveljük a gyermekeinket is, és egy lecsupaszított értékrendet veszek, már az nagyon közel áll a keresztény értékrendhez, sőt valahol fedi is azt. Vannak olyan helyzetek, amikor megkérdőjeleződik az emberben sok minden, és ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, vagy néha egy-egy szülőt tudjon segíteni abban, hogy ne rokkanjon bele a sokféle megpróbáltatásba, válaszokat kell találni. Azt gondolom tehát, kell valami plusz. Anyagi világhoz kötődő dolgokból nem lehet ehhez erőt meríteni. Kell a hit hozzá.
A családja, a saját gyerekei számára is jelen kell lennie… Hogyan valósul ez meg?
Gyakorlatilag érdekesen alakult az iskolában a pályám, nem volt ez ilyen egyszerű. Az elején, amikor még gyógypedagógusi állásom volt, délután dolgoztam. Ezután születtek a gyermekeim, akkor bár volt címzetes állásom, versenyvizsgáznom kellett egy délelőtti állásért, hogy összhangba tudjam hozni a munkámat a gyermekeim programjával. Emellett nyilván pszichológusként képeztem magam, nem csak gyógypedagógusként. 2000-ben következett két olyan év, amikor megtiszteltek azzal, hogy intézményvezetői állásba neveztek ki. Azt hiszem, az volt a legnehezebb. A gyerekek ugyan már elég nagyok voltak, de a család szempontjából akkoriban nagyon össze kellett gyűjtsem az erőforrásaimat ahhoz, hogy ők se szenvedjenek hátrányt. Akkor ment nyugdíjba az iskolapszichológusunk, és megpályáztam végre ezt az állást. Tehát tizenöt évet vártam arra gyakorlatilag, hogy saját szakmámban dolgozhassak. Elég sok időt töltök az iskolában, de a gyermekeim most már nagyok, a fiam már betöltötte a tizennyolc évet, a lányom pedig tizenhét éves, és ha nagyon sokat vagyok otthon, akkor már megkérdezik, mikor megyek el…
Hogy boldogult az iskolapszichológus anyuka a változó korú gyermekeivel?
Jó kérdés… Pszichológusként az ember csomó mindent lát, amit nem kellene, akár a saját szülői hibáit is, akár azokat a helyzeteket, amelyek a gyermekek számára veszélyeztető vagy káros lehet, úgyhogy túlzásba viheti az aggódást, legalábbis én. Nyilván a gyermekek ennek nem örültek. Ott volt az a kártyalap is a kezükben, hogy hát neked, pszichológusnak ezt meg kell érteni, ezt nem így kell kezelni. Azt hiszem, ők arra tanítottak, hogy a szaktudásomat megfelelően alkalmazzam otthon is, alapjában véve elfogult, túlaggódó édesanyaként. Most már mondhatom ezt így részben múlt időben, mert ahogy nőnek, egyre nagyobb szabadságot kell adnom nekik, el kell elengednem őket, én is meg kell nyugodjak, és bízzak abban, hogy biztonságban lesznek, nem fognak rossz dolgok történni velük.
És ha megfordítjuk a kérdést, a munkában egy-egy nehéz esetnél megdobban az édesanyai szív?
Erre szoktam a fiatal kollégákat is tanítani, és a szülőknek is elmondom, amikor nálunk hagyják – akár bentlakásban – a gyermekeiket, hogy a mérce mindig az, minden gyermek számára azt biztosítsuk, amit a saját gyermekünk számára. Nyilván, a saját gyermekeimet szeretem a legjobban a világon, és velük szemben a kötelességem sokkal több, mint egy iskolában tanuló gyermekkel szemben, de azon a területen, ahol felelősséget vállaltam értük, a mérce az, hogy a legjobbat kapják, saját képességeinkhez, tudásunkhoz, lehetőségeinkhez mérve a legjobbat. És azt hiszem, mindenki igyekszik úgy viselkedni a gyermekekkel, ahogy szeretné, hogy adott helyzetben, az ő gyerekével is bánjanak.
Ez az egyetlen ilyen jellegű speciális, magyar nyelvű intézmény az országban, így itt nem csak kolozsvári gyermekekkel foglalkoznak…
Gyimesközéploktól Temesvárig tizennégy megyéből vannak nálunk gyermekek. A kolozsváriak persze minden nap hazamennek, vannak, akik pedig közelebbi, vidéki helyekről származnak, általában csak hétvégén. Vannak olyan gyermekek, akik csak szünidőkben járnak haza, vagy pedig a szülők látogatják meg őket bizonyos időközönként, itt töltenek a gyermekkel egy hétvégét, és így tud együtt lenni a család. Nem könnyű döntés ez a szülők számára, itt hagyni a gyermeküket az intézményben.
El kell mondani nekik, hogy akkor szeretik helyesen – akár a kicsi gyermeküket is –, hogyha elengedik, és így kapja meg azt, amire feltétlenül szüksége van a fejlődéshez. Édesanyaként tudom azt, hogy milyen nehéz elengedni őket, ráadásul akkor, ha a gyermek kiszolgáltatott helyzetben van: nem tud kommunikálni, nem hallja a környezetét, vagy valamilyen fejlődési zavar miatt még kiszolgáltatottabb. Ez nagyon-nagyon nehéz és fájdalmas a szülőnek, talán nehezebb, mint a gyermekeknek. Ők a kortársak, meg a sorstársak között könnyen barátra találnak, hisz végre van kivel kommunikálni, végre megértik őket. Esténként nyilván eszükbe jutnak a szülők, meg nyilván egy idő után hiányzik a család, vágyják a családlátogatást. Valahogy mégis mintha könnyebben átvészelnék ezt a periódust, otthonuknak érzik az iskolát is, és már úgy jönnek vissza, mint aki újból hazaérkezik.
Mi ad a legtöbb örömet az életben?
Szerencsésnek mondhatom magam ilyen szempontból, mert sok minden van: az, hogy gyermekek között lehetek, megismerhetem őket, együtt játszhatunk, alkothatunk. A család mellett mindenképpen ők, illetve a művészet, a természet. Sok minden van, ami örömet jelent, csak mi ilyen hálátlan módon nem szeretjük ezt felismerni. Nem is illik manapság boldognak lenni, mert ezt már olyan álságosnak, falsnak találjuk. Azt gondolom, hogyha elégedettek vagyunk, azt mondhatjuk, hogy valójában, nincs amiért hálátlannak lennünk, akár boldognak is nevezhetnénk magunkat. Megszoktuk, hogy egy ilyen stresszes, rohanó, feszült tempóban élő társadalom vagyunk – különösen erre a térségre ez még jobban jellemző, valahogy szeretünk így gondolkodni a dolgokról, az életünkről, arról, amit amúgy megad nekünk az élet.
Ha egy álmot meg lehetne valósítani, akár a szakmát illetően is, mi lenne az?
Ha azt mondom álom, akkor most ne fogalmazzam meg ezt felnőtt, racionális, szakember fejjel, hanem inkább lélekből… Nyilván így megmaradtam a világmegváltó terveimnél: mindenki legyen boldog és egészséges. Ugyanakkor ennyi idő után tudom, hogy a dolgoknak azért – akár a boldogságnak is – több rétege van annál, amit mi a felszínen gondolunk egy-egy helyzetről vagy állapotról, és hogy nagyon sokféleképpen lehet értelmezni a boldogságot. Nagyon sok formája, arca lehet. Nem csak ott van boldogság, ahol egészség van. Valahogy azt kellene megoldani, hogy az emberek ismerjék fel azt, a jelenlegi helyzet akár a boldogság, a hála, a béke állapota is lehet…
Tapasztalhatjuk, hogy egy sérült gyerek, de akár felnőtt is őszintébben, gátlástalanabbul ki tudja fejezni a szeretetét…
Kevésbé kendőzi az érzéseit, így van. Ha átlagosan beszélünk az emberekről, megtanuljuk, hogyan kell modorosan viselkedni, keretek közé szorítjuk a viselkedésünket, hogy az soha ne legyen félreérthető. Felnőtt korunkra falakat építünk magunk köré, és nem mindig tudjuk adni önmagunkat, nem mindig tudjuk kifejezni, megmutatni szeretetünket. Nem merjük, félünk megmutatni a valódi érzéseinket, bizonyos idő után meg már nem is tudjuk, hogyan kellene megfelelő módon az adott helyzetben megnyilvánulni. Rengeteg észszerű magyarázattal rendelkezünk, hogy miért helytelen az érzelmeknek fontosságot adni, miért illetlen adott helyzetben ezeket kifejezni, és ezeknél a gyermekeknél pedig sokkal nagyobb fontosságot, teret nyer az emocionalitás. Nincs meg az ész, a ráció mindenekfölött elv uralma.
Ez segíthetne abban, hogy boldogabbak legyünk?
Ez sem olyan egyszerű. Szülőként és szakemberként sokszor felmerült az bennem, hogy mi a helyes szeretet. Halász Jutkának van egy gyermekdala, a Nehéz okosan szeretni, ami arról szól, hogy nehéz úgy szeretni, ahogy az jó, ahogy a másiknak elfogadható, és hogy szeretni sajnos senki sem tanít minket. Legalább is az általános oktatásban nem. Konfliktusmegoldó taktikákat tanítunk a gyermeknek, csapatépítő tréningeket szervezünk, érzelmi intelligenciát fejlesztünk, sokféleképpen megnevezhetjük, és komoly pénzeket költenek arra, ami a nevelés lényege lenne. Nagyon az akadémiai képességek felé megyünk, és kimarad ez a része a gyermekek életének, amikor a helyes értékrendet és helyes viselkedést, vagy netalántán az embertársai felé kifejezett szeretetéről beszélhetnénk és taníthatnánk azt, hogyan kell bánni az érzelmeinkkel, hogyan kell kifejezni ezeket az érzelmeket megfelelő módon, úgy hogy az ne legyen sértő, hogy örömöt okozzon, ne legyen félreérthető, de ugyanakkor támogató legyen egy-egy helyzetben. Vagy elfojtják őket, vagy ilyen robbanásszerűen kijönnek, és innen adódnak a problémák, hogy érzelmileg kiegyensúlyozatlan a gyermek, instabil, zavart, szorong, feszült stb., ami régen azért nem volt. Nem is volt ennyi neve, nem is volt ennyi probléma, mert természetesebben viselkedtünk talán.
Azt gondolom, akkor oldanánk meg a sok problémát, ha elég bölcsek volnánk ahhoz, hogy tudjunk minden helyzetben jól szeretni. Ahhoz meg nem biztos, hogy elég egy emberi élet. Vannak jó példák nyilván, illetve itt tud sokat segíteni az egyház, a hit, a Szentírás: hogyan lehet jól szeretni, és melyek azok az értékek, amelyeket érdemes követni.
Van különbség gyermek és gyermek között?
Nincs. Akik nem találkoznak sajátos nevelési igényű gyermekkel vagy a sérültséggel a szűkebb családi körben, tehát egyszerűen szólva, nincs ez benne az életükben, azok számára (de még az én számomra is azelőtt, mielőtt ezen a területen kezdtem volna dolgozni) meglehetősen furcsa, különböző ez az egész világ. Másként látjuk ezeket az embereket. Ismeretlen, nem értjük őket, és félünk. Viszont amikor az ember megismeri őket, akkor már nincs különbség: az egyik gyermek színesebben játszik, a másiknak kimagaslóak az intellektuális képességei. Minden gyermekben van valami különleges, és el lehet jutni oda, ahhoz a különlegeshez…
Vagyis a lélekhez?
Igen, mi még ezt örököltük, hogy nagyon szétválasztott módon tárgyalták a témát, például a Távol-Kelettel szemben, ahol másfajta a hozzáállás, és nem is az egyházhoz tartozó vagy egyházi emberekre gondolok, hanem az átlagemberre, aki mondjuk csak tudományos szempontból közelít: test és lélek, psziché vagy szellem, stb. Most már egyre inkább a terápiák szintjén is, orvosi megközelítés szintjén, akár lélektan szempontjából kezdtünk visszatérni ahhoz, hogy ez így együtt, egységben van jelen, és igen, a lélek az, ami mindenkiben ugyanúgy jelen van. Nincs különbség, nem lesz más vagy értékesebb egy ember, kevesebb vagy több attól, hogy orvosi szempontból vagy fizikálisan ő egy kicsit másabb, mint a többiek, akikre azt mondjuk, hogy tipikus átlagos fejlődésű, átlagos megjelenésű egyének. Az, hogy vele hogyan kommunikálok, másként fejezem ki magam, más nyelvet, más eszközöket használok, szerintem minőségi szempontból nem változtat. Ezek ilyen kis technikai szempontok, hogy épp milyen eszközt viszek be, milyen terápiás módszerhez folyamodok, de gyakorlatilag a gyermek az gyermek, a játék az játék, az öröm öröm, a boldogság boldogság, és nagyon sok harmonikus, kerek személyiséget, lelket lehet látni olyankor is, hogyha úgymond a test sérült. Ugyanakkor pedig ép testben nagyon sok összetört, sérült lelket, ahol biza nincs sem harmónia, sem kiegyensúlyozottság. Rosszféle örökség, vagy legalábbis nagyon beszűkíti a gondolkodásunkat az, hogy a rációt, az értelmet, meg az ép testet minden fölé helyezzük.
Van egy kedvenc idézete?
A változás légy te magad!
