BENEDEK RAMÓNA a nagyváradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum hitoktatója, a Hivatások nyomában vetélkedő felelős szervezője. Rendszerváltás utáni pályaválasztása nemcsak saját maga számára meghatározó, fiatalok százai mellett állt és áll hitet továbbadó kísérőként.
Miért lettél hitoktató?
Mindenképpen meghatározó Stoff M. Zita mallersdorfi ferences nővér példája, aki az elsőáldozásra készített fel bennünket 1981-ben Szalárdon. Az ő életpéldája, szeretete, jósága vezetett arra, hogy én is azt a hivatást válasszam, amit ő gyakorolt. Vele az elsőáldozás után is tartottam a kapcsolatot, az egyetemi évek alatt is, sokszor elmentem hozzá tanácsot kérni, beszélgetni. Végtelen szeretet áradt belőle, ez mindenképp meghatározó volt; amilyen szeretettel és lelkesedéssel beszélt a jó Istenről – és nem csak szavakkal, az ő személyisége, egész lénye magával ragadott bennünket. Sokak Zita nővére volt ő, nem csak az enyém. Bármikor nyitva volt az ajtaja számunkra. Nagyon sokat segített a hitoktatói pálya elején is, az első hittankönyveket tőle és Hesz Márta nővértől kaptuk, utasításokat adtak, hogyan kell egy hittanórát megtartani, a tapasztalataikat megosztották velünk.
Mindig egyértelmű volt számodra, hogy ezt a hivatást választod?
1990-ben indult Váradon a hitoktatói, akkor én tizenkettedik osztályos, reál beállítottságú diák voltam. Bár év elején éreztem, hogy talán a hitoktatás a hivatásom, matek–fizikára készültem, majd később közgazdaságira. Arra voltak beadva a papírjaim. Vizsga előtt három nappal hallottam, hogy az akkor még Sulyok István református főiskolán indul a szociális munka vagyis a diakónia, mellette a hitoktatói. És akkor három nap alatt teljesen más irányt vett a hivatásom: nem a közgazdaságira mentem el felvételizni… Közben az öt év alatt voltak kérdések, hogy valóban ez az én utam, de a jó Isten megmutatta, hogy hol a helyem.
Voltak kételyek, kérdőjelek?
Konkrétan nem kérdőjeleződött meg a hivatás, persze az úgy ott van, hogy megnézed, milyen lehetőségeid vannak, tehát az ott van az emberben, hogy jól döntöttem-e vagy sem, de megkapod rá a választ, hogy most itt a te helyed, és ezt tovább kell vinni.
Mi segített, segít töltekezni ahhoz, hogy tovább tudd adni a hited?
Mindenképp a Jézussal való személyes kapcsolat, az ima, a lelkigyakorlatok, nyári lelkigyakorlatok, amikor több időt tudok csendben tölteni – egy hét vagy nyolc nap, vagy akár a harmincnapos lelkigyakorlat. Ez ad erőt, ebből merítek, a Lélek bensejében lévő forrásból.
Minden nyáron lelkigyakorlatozol?
Igen, 1994 óta rendszeresen járok Szent Ignác-i lelkigyakorlatra – a Csíky-kertben, Gyergyó mellett kezdtük Nemes Ödön atyával, két évig ő vezette a lelkigyakorlatokat, és ’96-tól Csíkszentdomokoson a segítőnővérekhez járok. Egy vagy két év maradt ki akkor, amikor Bogi lányom megszületett. Ez a nyárnak az egyik legszebb időszaka, amikor szabadságra megyek a jó Istennel, nagy kaland, nagy kihívás, és mindegyik különleges élmény számomra. Amikor vége van, már várom, hogy jöjjek vissza a másikra. Persze a lelkigyakorlat megélése folytatódik a hétköznapokban is… Fontos visszatérni a forráshoz, mint ahogy a hátizsákot megigazítani az út során, s ehhez a lelkigyakorlat ad teret és időt.
A diákjaid közül – a példádra – érdeklődtek az ignáci lelkiség iránt?
2000 tavaszán öt diákommal és egy kolléganőmmel elmentünk lelkigyakorlatozni, és utána több kolléganőm is társult hozzánk, akik ugyancsak visszajáró lelkigyakorlatozók. Egy alkalommal pedig Bereczki Silviát hívtuk el Szentjobbra, és ott lelkigyakorlatoztunk néhány diákkal. 11–12. osztályban kezdem őket bevezetni ebbe a lelkiségbe, vagy legalábbis a legegyszerűbb imaformákat megmutatni – az exament gyakorolni velük, hogy majd az életben ez is egy kapaszkodó legyen – felajánlom mint lehetőséget.
Nem egy papi hivatás bontakozott ki a kezed között. Ez mit jelent számodra?
Mindenképp ajándék, de felelősség is. Úgy érzem, hogy a hivatást a jó Isten adja. Mi mellettük lehetünk négy évig, amíg ránk vannak bízva középiskolás korban, és segíthetünk nekik ennek a megtalálásában, kibontakozásában, de mindenképp csak eszközként. A jelenlétünk, a bátorításunk segíthet nekik abban, hogy még tudatosabban igent mondjanak a hivatásukra.
Volt, van olyan eset, amikor konkrétan azzal jönnek hozzád, hogy egyfajta hívást éreznek, és neked erre „rá kell kicsit erősíteni”?
Ráerősíteni nem kell, én nem vagyok annak a híve, hogy nagyon erőltessem vagy túlzottan irányítsam őket. A szabadságukat meghagyom, inkább kísérem, mellettük vagyok, ha kérdéseik vannak. Legfőképpen imáimmal kísérem őket. Általában minden évfolyamon – tehát négyévente van egy-egy diák, aki papnak vagy hitoktatónak készül, de a döntés az teljesen az ő kezükben van, tehát ők kell kimondják az igent.
Hogy született meg a Hivatások nyomában vetélkedő ötlete?
2006-ban Vakon Zsolt még káplán volt a barátok templomában, és azon gondolkodtunk, hogy szervezzünk valamit kimondottan az egyházi líceumokban tanuló diákok számára. Abban az évben Boldogjelöltek néven indult ez a vetélkedő, hisz még boldogjelölt volt Bogdánffy Szilárd, Scheffler János és Márton Áron, az ő életpéldájuk volt az első verseny tematikája. A gyerekek lelkesedése, érdeklődése arra ösztönzött bennünket, hogy vigyük ezt tovább, így egy-egy tematikus évhez kapcsolódtunk, de vannak visszatérő témáink is, például az előbb említett boldogjaink élete háromszor volt tematika a 12 év alatt. A cél az, hogy szentjeink életpéldáját minél jobban megismertessük a diákjainkkal. Ez a vetélkedő alkalmat ad arra, hogy ne csak a legszükségesebbet tanulják meg, hanem még mélyebbre ássanak, még többet tudjanak. Az ötperces jelenet, amit elő kell adniuk, például abban segíti őket, hogy szívükön-lelkükön átmenjen mindaz, amiről tanulnak, hogy azonosulni tudjanak ezekkel az életpéldákkal. Megmutatva a többieknek, én hiszem azt, hogy nyomot hagy bennük, és adott helyzetben erőforrássá válhat majd számukra. Többen választották a papi hivatást, ugyanakkor, bár felmérést nem végeztem, öröm azt látni, hogy a versenyen részt vevő egykori diákok hitoktató kollégákként térnek vissza. Persze ha nem is dönt papi vagy hitoktatói hivatás mellett, ezeknek a szenteknek a példája mindenképp a keresztény értékrendben, saját hivatásuk megtalálásában vagy a megmaradásban segíti őket.
És hogy lett ebből országos verseny?
2009-ben kérvényeztük ezt a tanügyminisztériumban, 2010-ben már országos verseny kategóriában szerveztük, aztán több éven keresztül megyeközi, majd ebben az évben ismét visszakerült az országos szintű kategóriába. 11 teológia osztály, egyházi vagy világi líceumok diákjai vesznek részt évről-évre a vetélkedőn, amit várnak és ahova szívesen jönnek. Ez nem olyan verseny, ahol nem látod a gyermeket a dolgozat mögött, hisz csapatban dolgoznak, és ez az egymás segítését mindenképp erősíti bennük, egymás sikerének is tudnak örülni. Egyedüli olyan fórum, ami kimondottan a teológia osztályokat öleli át, tanárait, diákjait gyűjti egybe, és azt hiszem, hogy ez a világ számára is egy jel, egy tanúságtétel, ami arra mutat, hogy létjogosultsága van az egyházi líceumnak, a teológiai osztályoknak.
Az a tanár vagy, aki nem sajnálja az energiáját, folyamatosan szervez, rendez… Hogy tudsz mindenhol ott lenni?
Hát mindenhol nem tudok ott lenni, de nem is kell… Mindenképp a család támogatásával. Amíg a gyerek kicsi volt, a férjem nagyon sokszor átvállalta, hogy gondoskodik róla, például míg lelkigyakorlaton vagyok, és a szüleim is sokat segítettek.
Soha nem furcsállták, hogy lelkigyakorlatozol?
Nem. A férjemmel mi többször is voltunk együtt lelkigyakorlaton, Csíkszentdomkoson is, Dobogókőn pedig a családos jezsuita lelkigyakorlaton kétszer is résztvettünk mindhárman. Nem idegen számukra ez a lelkiség.
Ki által ismerted meg a lelkiséget?
Hesz Márta nővér említette 1994-ben ezt a lelkiséget, hisz ő is ehhez tartozott, Jézus Szíve Népleány volt, ő ajánlotta, hogy menjek el, nézzem meg ezt a lelkigyakorlatot.
Van kiemelkedő emlék, élmény az elmúlt huszonhat év munkájából?
Nagyon sok élmény van, ami visszacseng. Nagyon jó látni, főleg a tízéves találkozókon, amikor az egykori diákok visszajelzik a köszönetüket, hogy segítséget kaptak a hivatásunk megtalálásában, egy egyszerű tanáccsal, vagy azzal, hogy mellettük álltunk, bátorítottuk őket. Konkrétan egyet nem is tudok, nem merek kiemelni. Erőforrás számunkra, ha látjuk, hogy megtalálták a helyüket. A visszajelzés, egy apró gesztus, ami azt mutatja, hogy eszközök lehettünk abban, hogy önmagára találjon, és hogy megtalálja azt az utat, ami a jó Istenhez vezet.
Ha most egy hittanvetélkedőn lennénk, hogy fogalmaznád meg: mit jelent a hivatás?
A hivatás az mindenképp az igen Istennek a meghívására, és egy kaland, egy küzdelem, de nem egyedül, hanem a jó Istennel együtt. Ezt megélni nap mint nap. Együtt küzdeni, együtt sírni, együtt örülni, ez mind hozzátartozik a hivatáshoz.
Mit érzel kihívásnak a küldetésedben?
Nagyon sok kihívás van: hitoktatóként, pedagógusként a mai szekularizált világban, a jó Istenről beszélni – nem is beszélni, mert nem beszélni kell, hanem tanúságot tenni – tenni azt, ami aznap a dolgunk, jelen lenni az itt és mostban, megpróbálni Jézus szemével látni, az ő fülével hallani, az ő szájával szólni, kezével tenni, amit tennünk kell. Én minden reggel ezt kérem Jézustól, mert tudatában vagyok annak, hogy az, ami történik, az a jó Isten által történik, és én csak eszköz vagyok a kezében. Az, hogy engedjem történni, amit ő szeretne, bár nem mindig sikerül, de mindenképp vele együtt, semmiképp sem egyedül cselekedni.
Generációs tapasztalatokkal a hátad mögött, hogy látod, milyenek most a fiatalok?
A fiatalok olyanok, mint mindig: keresik önmagukat, keresik az útjukat. Nem könnyű a mai világban fiatalnak lenni. Nagyon sok információ éri őket, és arra kell megtanítani, hogy tudjanak szelektálni. A hitoktatás egyik legfőbb céljának azt tartom, hogy önmagukra találjanak, az igazi önmagukra, és utána legyenek képesek személyes kapcsolatot kialakítani, ápolni jó Istennel, igent mondani. És főleg középiskolás korban, amikor a személyiségfejlődésnek egy olyan szakaszában vannak, hogy önmagukat is keresik, sokszor megkérdőjelezik az alapvető igazságokat, vagy talán még azt is mondják: nem hiszek. Azt a tükröt állítani számukra, hogy keressék bátran önmagukat, keressék az útjukat, a jó Isten végtelenül türelmes és elfogadja őket úgy, ahogy vannak. Erősíteni bennük azt, hogy ha az igazság, a jóság, a szépség mellett döntenek, akkor valójában Isten mellett döntenek. Elmondani azt, hogy a hit ajándék, és számukra is eljön az idő, de ettől függetlenül a jó Isten ugyanúgy szereti őket is, mint azokat, akik hisznek benne. Épp ezek a gondolatok csengtek vissza most a tizenkettedikesek félévi dolgozatában, mondtam is nekik, hogy lelki olvasmánynak is jó volt. Szent Pál nevében kellett egy levelet írjanak a mai fiataloknak. És ahogy felolvasták egymásnak ezeket a leveleket, ott volt benne, hogy elfogad, ahogy vagy, hisz benned és te is bízz benne, merd rábízni az életedet.
A fiatalok nyitottak az igazságra, a szépségre, a jóságra. Türelemmel kell lenni, hisz a gyerekhitét leveti, mint a gyerekcipőt, és fel kell építenie az ő személyes hitét, ami ez nagyon kemény küzdelemmel jár együtt. Tudatosítani kell bennük azt, hogy ez is hozzátartozik, a lázadás, a kétkedés, a kérdezés is. Mindenképp elfogadni őket olyannak, amilyenek, és nem előttük járni, hanem mellettük, mint ahogy Jézus is az emmauszi tanítványok mellé szegődött, magyarázta az írást, de ők nem ismerték fel.
Én hiszem azt, hogy mindenki számára eljön az az idő, amikor felismeri, felismerheti, igent mondhat a jó Istenre. Hogy mikor? A termés learatása nem a mi dolgunk. Azzal tudjuk a legtöbbet adni nekik, hogy elfogadjuk őket olyannak, amilyenek. Ezzel tudjuk visszatükrözni azt, hogy a jó Isten is elfogad. Nem azt jelenti, hogy nem állítunk tükröt nekik: az értékrend ott van, elmondjuk, de hagyjuk szabadon dönteni, a jó Isten is tiszteletben tartja az ő döntését. Akkor alakul ki az a tudatos, személyes igen, amit majd ki fog tudni mondani, csak türelemmel kell lenni, mert ez nem megy egyik napról a másikra. Mint ahogy a hernyó, ahogy begubózik, és majd a pillangó, ahogy kikerül: küzdelmes feladat számára is, hogy onnan kibújjon. Hogyha siettetjük, szárnya gyenge lesz, nem tud majd repülni… Tehát mindenképp türelem kell a hitoktatói hivatás gyakorlásához. És fontos imáinkban hordozni a gyerekeket, fiatalokat akkor is, amikor már elmentek az iskolából, ez a legtöbb, amit tehetünk értük.
