EVANGÉLIUM:
Abban az időben: Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal fog meghalni. (Jn 12,20-33)
Olyan ritkán eszmélünk rá, hogy gyors kiégésre állítottunk mindent az életünkbe, s ezért olyan nehéz felfedezni az élet szépségét, annak maradandóságát és a kiüresedettség idején hozzá való visszatérésünket. Gyakran hagyunk megtartó szavakat és tekinteteket a szívünk mögött, tompítva ezzel érzékenységét. A nagyböjt idején felfedezhetjük újra önmagunkban a várakozás varázsát, hisz hányszor kellene legyőznünk törtetéseinket, hogy ne fosszuk ki maradék jóságunkat. Azt gondolom, hogy maradandó szükségünk van arra a látásmódra/életérzésre, melyet Fülöptől kértek a pogányok: Uram, látni szeretnénk Jézust (Jn 12, 21b). Erős késztetés van mindannyiunk életében, hogy észrevétlenné tegyük – akár önmagunk számára is – vakságukat, és elfordítva tartsuk tekintetünket azok iránt, akik nélkül rideg lenne minden körülöttünk. Hányszor nem vesszük észre, hogy hibáztatásaink miatt törekvésünk a jobbá válásra távoli, mert a kimerülés határáig véljük hamis igazvoltunkat. Az örömhír arra kér bennünket, hogy őrizzük meg ezt a csodálatos kérést, és ne engedjük, hogy szemünket fátyolozza az érdekek homálya. De ezt a kérést lebontva a mindennapi életükre, lehetne elevenebb, amikor távolságot észlelünk egymás iránt, s ítéleteink helyett beismerjük: szükségem van arra, hogy olyan jónak lássalak, mint amikor befogadtalak az életembe. Töredezettségünk kimeríti ragaszkodásunkat egymás iránt, s ezért szükséges a szívünk érzékenységének a megőrzése. Hömpölyög bennünk és körülöttünk a valótlan látásmód, mely lekicsinyli vagy elérhetetlenné teszi az effajta nézőpontot.
A tavasz közeledtével egészen közelinek érezzük a búzaszem másokért való elhalásának valóságát. Sokszor áhítozunk nehézség nélküli szeretetről, áldozat nélküli munkáról, kételkedés nélküli hitről. Azonban az elven élet változása mindezeket kizárja, és egy teljes élet kihívása fogalmazódik meg bennük. Sosem magától érthető és nem lehet rutinszerűen alkalmazkodni ahhoz, amikor meghozom álmaim meghalásának döntését valakiért, az élet felemeléséért lemondok az állandó önigazolásról, s hiszek akkor is, amikor gyanakvás marcangolja bensőmet.
Elengedhetetlenül szükségünk van arra, hogy ha foltosnak látjuk magunkban és mellettünk az életet, ragaszkodjunk a megújítható szemlélethez. És ezt a várakozás hozhatja el, amikor várok önmagam és embertestvérem jóságára. A nagyböjt ezen vasárnapja megkérdezi a bensőnket: Szeretnél-e elvárások és illúziók nélkül látni? Egy üzlet hirdetőtábláján a következőket olvashatták a járókelők: „Átalakítás miatt végkiárusítás”. Vannak az életünkben olyan ciklusok, amikor fájdalmason el kell engednünk azt, ami addig hozzánk tartozott, hogy tudjunk újjászületni, átalakulni. Milyen fontos szívünkkel ott lenni, ahol az Úr van: ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. (Jn12, 26).
Bilibók Géza
Megjelent a Vasárnap március 18-i számában.
