Evangélium:
Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal.
Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve.
Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.
A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül. (Mk 9,2-10)
Azt gondolom, az elhamarkodott ítélkezések és véleménynyilvánítások hangosságában kivételes és folytonos lehetőség úgy „berendezni” szívünket, hogy a színeváltozás zamatossága kiérződjön az életünkből. Első benyomásra távoli, bennünket meghaladó eseménynek tűnhet a mai vasárnap evangéliuma, kihívását érzékelhetjük mindennapjaink szövődményeiben. Környezetünkben gyakran erjed azoknak a jósága, akikhez valamiféle közünk van az életben, és úgy teszünk, mintha nem lenne meg bennünk a színeváltozás rálátásának változtatásra biztató ihlete. Kivételes életpillanat az események függősségében ragyogó fehérnek látni az Urat, a mellettem élő embert s önmagamat. S ez pillanat ad erőt sokszor az életünkben, hogy piszkosságunkat ne mázoljuk más falára, hanem visszaemelni az életet magunkban és magunk körül e szép látásmódra. József Attila megfogalmazását kölcsönkérve: „kristály szeretne lenni a patkány is” (Hét napja).
Életünkben sűrűn átéljük azt a szomorú tapasztalatot, hogy amikor megbántódik a bensőnk, ahogyan mondani szoktuk, amikor fáj a szívünk, összerándulásunkba maradunk, és nem keressük a megújulás, az újrakezdés lehetőségét, hisz ilyenkor önmagunk ellen fordulunk, bezáródásunkban savanyodik a levegő. Rengeteg felnőtt szemet lehet látni, akik életük szomorúbb eseményeinél leragadtak és nem tudtak tovább látni. Ez a nagyböjt lehetőségét értelmezzük a saját életünkbe egy nagyszerű kihívásnak, hogy a sebeimet meggyógyítom, és nem utalok örökké vissza, csak azért, hogy a bántódásból valamit is visszaadjak. Gyönyörű anyanyelvünk máris érzékelteti, hogy az állandó visszautalás utálássá fajulhat – utal/utál, egyetlen ékezet különbségtétellel. Érzékeled, hogy gyakran ez kell az élethez, kell ez a „vesszőcske”, evangéliumi szóval élve, kell az a csipetnyi só, az a kevés kovász, ami elveszi az egyhangúságot, az íztelenséget, és jóváteszi az egészet.
Olyan méltóságos lenne, ha lemondanék akár a vesztességeim terhéről és beengedném a megújulás frissességét. Ahogyan egy lakásban szellőztetni kell, ugyanúgy a lelkünk sem lehet áporodott. Ezért azt gondolom, hogy mindenekelőtt úgy készülj a húsvétra, hogy te is támadj fel a szíved, a lelkesedésed poshadtságából, és érezd s éreztesd meg, hogy az élet sokkal több, mint a megbántások számontartása és raktározása.
Amikor szomorúak vagyunk, nem szabad „sátrat építenünk” hiányosságainknak, hanem éppen az eltakaró felhőben meg kell hallanunk az Atya szavát: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. Ilyenkor az apostolokhoz hasonlóan körülhordozzuk tekintetünket, s szeretnénk magunk mellett tudni sokakat, legfőképpen akikre számítottunk, de megkapjuk őt magát lelkünk örömét.
Élő kérdést nyit felénk a mai örömhír: Akarjuk-e meglátni a „mennyeit”?
Bilibók Géza
Megjelent a Vasárnap február 25.-i számában.
