Ha Isten tökéletes, az embert szeretetből és a jóra irányítva teremtette, miért van a világban bűn? A teológiai felelet, hogy Isten nem akarja a bűnt, de mivel saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, személyes szabadságot adott neki, beleértve a bűn elkövetésének lehetőségét is. A Teremtő csak a megváltást előre látva engedte meg a bűnt. Gyökere nem az akarat, hanem az ember végessége: nyitva áll a végtelen előtt, meg akarja közelíteni, de tudatlanságában átlépi a korlátokat. Ha tudatosan fordul el Istentől, elveszti végső célját, istenképiségét, elidegenedik önmagától. A „gonoszság titka” (2Tessz 2,6) nyilvánul meg a földi létben, a bűn igazi természetét, súlyát csak a kinyilatkoztatás fényénél ismerhetjük föl. A Vasárnap hetilap Fókusz rovatának összeállításában mindezekről szó esik. Az alábbiakban szemelvényeket olvashatnak.
Kránitz Mihály: Hogy tévedhet a jó ember?
(…) A Szentírásból és az egyház tanításából származó ismereteink nem hagynak kétséget afelől, hogy Istennek nem volt szüksége a világra. A világ az ő akaratából lett, és végső soron az ő szeretetéből. A kinyilatkoztatás azt tanítja, hogy a Sátán irigysége révén a világba jött a halál. Megtévesztette, becsaphatta az embert, aki – mivel nemcsak lélek, hanem sebezhető test is – Isten döntése és elgondolása ellen lépett fel.
De hogy tud a jónak teremtett ember tévedni és bűnt elkövetni? Ez is egy olyan kérdés, amely végső megválaszolásra vár. Egy döntő beavatkozást és helyrehozást azonban kaptunk Isten részéről, amikor elküldte a Fiát a bűnös testhez hasonló alakban. A kísértésben az ember által elárult bizalom helyreigazítást nyert az istenember személyében, aki úgy szüntette meg a szenvedés, a bűn és a halál erejét, hogy nem pusztította el az embert és az emberi természetet, hanem azt magára vette.
Illyés Magda: Isten szava bennünk: bűnbánat vagy bűntudat?
Bűn, bűnbánat, bűntudat: sokat halljuk nagyböjtben ezeket a kifejezéseket. De mit is „illene” éreznünk, gondolnunk ilyenkor? Szentgyónásra készülve időnként megfordulhat a fejünkben, hogy elég komoly-e a bűntudatunk, eléggé szenvedünk-e érzelmileg a bűneink mértékéhez képest. Az is ismerős lehet, hogy újra és újra meggyónjuk ugyanazt a bűnünket, mert tudni tudjuk ugyan, hogy a jó Isten megbocsátott, mégsem hisszük el.
Sok hívő, keresztény szenved attól, hogy bűnbánat helyett bűntudatot érez vagy legalábbis azt hiszi, hogy azt kellene éreznie. Nem ugyanaz a kettő? Mi a különbség közöttük? – kérdezhetnénk. Az, hogy az egyik a jó Isten hangja a szívünk mélyén, a másik pedig a szüleink és a társadalom hangja a fejünkben – felelhetném röviden.
A különbség kifejtését a Vasárnap hasábjain olvashatják.
Veres Janka Eszter: Tudva és akarva…
Mi is jut eszembe legelőször, ha a bűnre gondolok? Az iskolában és a templomi hittanórákon talán mindannyian úgy tanultuk, hogy a bűn egy olyan rossz cselekedet, amit tudva és akarva követünk el. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „a bűn az értelem, az igazság és a helyes lelkiismeret elleni rossz cselekedet; az Isten és a felebarát iránti igaz szeretet hiányossága bizonyos jóhoz való rossz ragaszkodás miatt. Megsebzi az ember természetét és támadja az emberi szolidaritást. Meghatározása szerint tett vagy szó vagy vágy az örök Törvénnyel szemben.”
Vajon ez a kérdéskör valóban ennyire egyszerű? Ezek szerint ha ismerjük a tíz parancsolatot, az egyház öt parancsolatát, a Szentlélek elleni bűnöket, és ezeket tudatosan elkerüljük, akkor nem is vétkezhetünk? A helyzet korántsem ennyire egyszerű, ugyanis minden helyzet egyedi, ezért nem lehet mindent egy kalap alá venni. (…)
Réti Tamás: Mi lett belőled, bűn?
1973-ban jelent meg Karl Menninger pszichiáter könyve, amelynek angol címe Whatever Became of Sin, magyar fordításban: mivé vált a bűn. A pszichológia mint tudomány nem foglalkozik a bűnnel, esetleg az elkövető motivációjával vagy magával az elkövetővel. A kihágásokat és vétségeket társadalmi szinten a büntetőjog értelmezi és tartja kordában, így a bűn klasszikus fogalma esetleg csak bűntudattá vagy kazuisztikává szelídül. A kérdés az, hogy ha eltűnik a bűn fogalma a társadalomból, hol marad helye a kegyelemnek? Ha mindenre az a magyarázat, hogy a neveltetés, a környezeti hatások, a genetika, a traumák, a bántalmazások kölcsönös együttese lenne a bűn, ami okoz vagy nem okoz bűntudatot, akkor hol marad az egyéni felelősségvállalás, az egyéni szabadság jó vagy rossz tetteink feletti döntéseinkért? Továbbá szinte teljesen eltűnt a bűn közösségi dimenziója, holott minden bűn, amelyet az ember elkövet, nemcsak a személyes életére van kihatással, hanem a közösségre is. Viszont abban a korban, ahol nincs bűn, csak bűntudat, csak törvények megszegése a büntetőjog alapján, kevés tere marad mind a bűnnek, mind a kiengesztelődésnek. (…)
Pantea Tibor OFM: A gyónó lelkülete
Azt tapasztalom, hogy a gyónáshoz járulónak a lelkülete lemérhető azon is, hogyan éli meg a jó Istennel való kapcsolatát, az mennyire mély; ha mindennapi imaélete elhanyagolt, elfáradt, elhalványult, az érződik a gyónáskor is. Meghatározza a gyónónak a bűnhöz való hozzáállását, hogy volt-e az az ember már megrendülve. Van, aki még nem ismerte fel soha megrendülve a saját gyengeségét, azt, hogy miként okozott fájdalmat. Ha erre már rádöbbent, s arra is, amit Szent Pál mond, hogy a jót akarom, de nem azt teszem, akkor rádöbben arra is, hogy mennyire szüksége van arra a segítségre, amelyet Isten a gyónás szentségében meg tud adni. Mások próbálják megoldani egyéb utakon kapcsolataikat, tréningekre járnak, tanulják, hogyan kell kapcsolatban legyenek emberekkel. Ha őszinték, akkor rádöbbennek arra, hogy a fájdalom, amit okoztak, az, ahogyan eltávolodtak Istentől vagy embertársuktól, ahogy önmagukkal meghasonultak. (…)
Apránként emészti bensődet
(A kolozsvári Báthory-líceum XI. osztályos tanulóinak gondolatai)
(…) A mai világban Isten szerepét nem egy uralkodó, egy eszme, hanem a telefon vette át. Isten legjobb esetben második helyre került, de vannak olyan helyzetek is, ahol Isten már nem is létezik az emberek életében. A templomba járást, szentgyónást, áldozást már csak nagyon kevés ember végzi el. Kevés ember érzi úgy, hogy enélkül kevesebb vagy éppen ingerültebb lenne. Az emberek nem tudják már, mi a bűn, pedig nap mint nap elkövetik. A 21. század emberének természetes a lopás, a hazudás, Isten káromlása és az erőszak. Szerintem a lét kezdetétől a bűn végigkíséri életünket, de ez a technológia fejlődésével csak tetőzik, és mára már elérte egyik legdurvább formáját. Amíg egy középkori, reneszánsz kori ember fel tudta vállalni, hogy vétkezett, a mai ember már azt se tudja, mi a bűn. Győrfi Kinga
(…) Következésképpen a bűn, szerintem, egy olyan cselekedet, amivel másokat vagy saját magunkat akarva vagy akaratlanul megbántjuk. Ennek talán nagy része elkerülhető lenne, viszont emberi mivoltunk miatt nem tudjuk a bűnt százszázalékosan kiküszöbölni az életünkből. Hiszen az ember földi élete a jó és a rossz harcából áll, aztán amikor már nem élünk (hitünk szerint), az egyik eltűnik örökre, attól függően, hogy merre billen az a bizonyos mérleg. Katona Hunor
Számomra a bűn egy olyan tett vagy gondolat, amivel embertársaimat, a jó Istent vagy saját magam bánthatom meg. Valahányszor bűnt követek el, a lelkiismeretem jelzi a hibát. Tudom, hogy a bűn, a rossz mindenhol jelen van, hogy elcsábítsa az embert, de ugyanúgy a jó is ott van velünk, csak néha könnyebb nem észrevennünk. A bűn minden kapcsolat megrontója, ezért fontos elkerülni. Én mindig arra törekszem, hogy a bűnt elkerüljem, de senki sem tökéletes, így nekem sem sikerül mindig ellenállnom a csábításnak. Csete Tímea Éva
Amikor valami olyat teszel, ami a lelkedet felpiszkálja, ami apránként emészti meg bensődet. Amikor piszkos kezeddel mások lelkébe markolsz bele, ártalmas játékokba kezdve saját magaddal is. Amikor letérsz az előre kitaposott ösvényről, mely mindig ott ragyog a szemed szögletében, és bőrödet feltépő, térdig érő tüskés bozótban járkálsz körbe-körbe. Amikor minden ajtót és ablakot becsukva, minden fekete sötétítőt behúzva, vakon és süketen saját magadba zárkózol, és nem hagyod, hogy a tiszta fénysugarak felmelegítsék életedet. Ez a bűn. Babţan-Varga Teodóra
