Bánffy Farkas: Feleslegesen nem sírunk…

Visszatérés és közösségépítés, műemlékek és restitúció, erdő és erdőgazdálkodás. Szórványkollégium, magyarság, népi kultúra, szervezés, turizmus és problémamegoldás mindenek felett. Mindehhez szinte vakmerő bizalom a jó Isten segítségében. Bánffy Farkassal beszélgettünk.

Kezdjük a származásoddal…

Négy nagyszülőm Erdélyből származik: Szilágynagyfaluból, Vajdaszentiványról, Székelyudvarhelyről és Fugadról. Talán a férfiak voltak inkább a híresebbek: Ugron nagyapám, aki a Szent László hadosztály tagja, illetve Bánffy nagyapám, aki agrárminiszter volt. Belőlük többet láttak az emberek, mert a két nagyanyám az öt, illetve hét gyermekkel otthon maradtak. A gyermekek, tehát a mi szüleink korosztálya már mind Magyarországon születtek, mert a háború miatt kénytelenek voltak kitelepülni. Itt valószínűleg a biztos halál várt volna rájuk, ott, túloldalt „csak” halálra ítélték őket, de aztán valahogy sikerült amnesztiát kapni, s körülbelül egy évtizedes börtönnel megúszták. Bánffy nagyapámat a németek és az oroszok is lecsukták, de viszonylag rövid időre. Ugron nagyapám tizenkét év börtönt kapott összesen.

Heten vagytok testvérek. Milyen lehet ilyen nagy családban felnőni?

Az élet legjobb dolga. Mindenkinek azt kell mondanom, hogy ennél gazdagabb nem lehet az ember. Főleg most felnőttként, amikor valami baj van, akkor egyvalami van: az a család. És ha ez a család nagy, akkor megtart. Mindkét nagyszülői ágon ötven-ötven dédunoka van. Bárkivel bármi történik, a család megtartja.

2007-ben mondhatni úgy döntöttél: vissza a gyökerekhez. Mi hívott haza?

Lehetne ilyen romantikus szemszögből is nézni, hogy vissza a gyökerekhez: Erdély, báró, kastély. Biztos, hogy egy minimális szinten ez is benne volt. Akkor 25 éves voltam, természetesen valamilyen képem volt Erdélyről, mert rendszeresen jártunk ide, de nem éltem itt huzamosabb ideig előtte. Ezért egyfajta romantikus kép élt bennem, nem tudom letagadni. Mindezek mellett a kárpótlási törvény által volt egyfajta – mondjuk úgy, hogy – kötelezettség is a család számára, amit én úgy gondoltam, szívesen vállalok, illetve volt ebben gazdasági ráció is. Én amúgy sem vagyok az az igazi irodában ülő típus, kevesen tudnak így elképzelni engem. Azt gondolom, sok minden összevágott. A jó Isten szépen összerakta: ez az a pizzaszelet, amelyik ennek a fiatalembernek való, és nem is tudom megmondani, hogy mi alapján döntöttem vagy mikor döntöttem el. Ez egyszer csak egy önmagam számára elfogadott tény volt, hogy megyek.

Jó döntés volt „hazajönni”?

Azt gondolom, a legjobb döntés volt. Ennél szebb dolgokkal nem foglalkozhatnék. Nem épp azt csinálom, mint amit idejöttemkor elképzeltem. Sokkal szerteágazóbb a tevékenységem, jóval több a közösségi, mint a céges, gazdasági munka, mint ahogy azt anno gondoltam. Olyan élményekkel, olyan ismeretségekkel gazdagodtam, illetve olyan kapcsolatrendszerre tettem szert, amit nem cserélnék fel semmire.

Miben áll ez a szerteágazó tevékenység?

Amikor idejöttem, elkezdtem foglalkozni a restitúcióval, ezzel együtt jártak épületek, földek, erdők. Azokon kellett gazdálkodni. Az erdő számomra máig az, ami kikapcsol, és az erdőgazdálkodás az egyik nagy kedvenc elfoglaltságom. Emellett, már ideköltözésem előtt, foglalkoztunk a népi kultúrával, különböző rendezvényekkel, tánctábor, szüreti fesztivál vagy disznóvágós hétvége szervezésével, olyan dolgokkal, melyek legtöbbször az anyaország és az itteni kapcsolatokat fejlesztették. Ezzel egybefüggött az, hogy amikor leköltöztem Fugadra, a szomszédos faluban, Magyarlapádon, mely igen gazdag népi hagyományokkal rendelkezik, a helyi táncéletet egy kicsit megújítottuk. Később, amikor azt láttuk, hogy ott kevesebb a gyermek, beindítottuk a Magyarlapádi Szórványkollégiumot, melyről úgy gondoljuk, igen sikeres és egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Közben a műemlékek – a család és más családok tulajdonában lévő műemlékek, műemlék jellegű épületek – miatt becsatlakoztam ezekbe a felújításokba, különböző kiútkeresésekbe, és egyre több helyzetre tudtunk értelmes, fenntartható választ adni. Ezért egyre több ember keresett meg a maga problémájával. Most már a régészet területén is elkezdtünk aktivizálódni, de volt itt már egészségügy, a segítőszolgálatokkal való együttműködés is. Bármi, ami magyar és érdekes, azt nagy örömmel vállalom, ha éppen van rá időm, és ha úgy gondolom, hogy korrekt dolog. Per pillanat a turizmusban is tevékenykedünk. Vegyipar még nem volt, de kérem, ezt senki ne vegye felhívásnak…

A Magyarlapádi Szórványkollégium létrejöttével kapcsolatban többes számban fogalmaztál. Hogy is szól ez a történet?

Két ember beszélgetett egy harmadikra hivatkozva, és egyszer csak kialakult. Jól emlékszem, amikor 2014 júniusában Sipos Ferenc magyarlapádi sajtgyártulajdonos, igazgató, a helyi református egyházközség főgondnoka, a helyi kulturális alapítvány elnöke és a népi zenekar prímása egy beszélgetés alkalmával megjegyezte, hogy sajnos kevés a gyermek, és úgy néz ki, hogy össze kell vonni néhány osztályt a magyarlapádi iskolában. Ugye azt tudni kell, hogy Magyarlapád ezer fővel Fehér megye legnagyobb magyar települése, egy zászlóshajó, amit nem kellene veszni hagyni. És akkor elkezdtünk arról beszélgetni, hogy lehet elkerülni azt, hogy összevonjanak osztályokat – hát teljesen logikusan úgy, ha több gyermek van. Azt láttuk, hogy nincs sok esély következő szeptemberig hatéves vagy annál idősebb gyermekeket produkálni, ezért máshonnan kell keresni. Tehát ha nincs saját, akkor, csúnya szóval, lopni kell. Feltettük a kérdést, hogy ha „másoktól hozunk”, akkor mi lesz ennek a rendszere. Eszünkbe jutott, hogy hát ott van ugye a válaszúti Kallós-rendszer, ami milyen kiváló. Ha ők meg tudják csinálni, és nekünk ki sem kell találni, akkor ez a legegyszerűbb módja. Mi kell hozzá? Először is épület – végül is az egyháznak van. Azt fel kell újítani, át kell alakítani. Kell hozzá pénz – hát szerezzünk. Azt elsőre tudtuk, hogy lenne kb. 20-25 gyermek, és akiket még nem látunk, azokkal együtt lesznek itt még többen is. Igazából ez egy órás beszélgetés alatt eldőlt. Utána már csak a presbitériumot kellett meggyőzni arról, hogy ez jó út lesz. Az elején elég sok volt a kétkedés a témát illetően, de szerintem mára már mindenki belátta, hogy jó ötlet volt: a gyermekeknek olyan életteret nyújtani, ami pótotthon lehet. 2015-ben felavattuk az első épületet, 2016-ban a másodikat, aminek mondjuk úgy, hogy inkább híre ment, mert egy kicsit nagyobb löketet adtunk neki a médiában is, és jobban felkészültünk rá. Két és fél éve működik most az intézmény. Jelenleg délutánonként 60 gyermekkel foglalkozunk, illetve ugyanennyi gyermeket etetünk. Ebből 25 gyermek az, aki azelőtt nem a magyarlapádi iskolába járt, a többiek pedig helyben vagy a szomszéd faluból járnak be minden nap foglalkozásra. Ez egy lehetőség számukra, nem kötelező, de örömmel veszik a családok is, hogy a gyermek enni kap, foglalkoznak vele, mire a szülő munkából hazaér, a gyermek kész van a leckéivel, a szülővel már csak a „szórakozás”, az öröm marad hátra. Örökös kérdés, hogy a vegyes házasságban mi a jó, ha a gyermekek románul vagy magyarul fognak tanulni. Mi úgy gondoljuk, az a jó, ha magyarul. Tényleg úgy látjuk, hogy ez egy sikertörténet. Az iskola nem küzd gyermekhiánnyal, ráadásul több embernek munkalehetőséget jelent a szórványkollégium, így hát a közösség ezáltal nagyon sokat kapott, és a szomszédos falvakban lévő elszakadt magyarok újra egy nagy közösséghez tartoznak, és azt gondoljuk, hogy sok más területen élő magyarnak is ez egyfajta reményt adhat.

A népi kultúrához visszatérve, jól tudom, szíved csücske a néptánc?

Én nagyon nem szerettem a néptáncot. Egy sváb faluban nőttem fel, ahol kötelező volt a néptánc. Egyáltalán nem éreztem magaménak, ráadásul nem is magyarul kellett énekelni. Szívből gyűlöltem. Húszéves koromban egy alkalommal épp akkor jártam Magyarlapádon, amikor tánctábor volt. És akkor rájöttem, hogy igazából ez így magyar változatban nem is olyan rossz. Szóval ekkor kezdtem el népzenével, néptánccal foglalkozni. Olyan típus vagyok, hogy ha valamit csinálunk, akkor azt csináljuk. Félmunkát nem végzünk, így álltam hozzá ehhez is. Nagyon aktívak voltunk az első években. Nem gondolom, hogy én vagyok a világ legprofibb táncosa, egy kicsit tudok táncolni, de engem sokkal jobban izgatott itt is a szervezés, hogyan lehet például egy ilyen rendezvényhez is a hátteret biztosítani.

Mivel kezdted, milyen tánccal, és van-e kedvenc tájegységed?

Felcsíkivel kezdtem az első próbán, ahova a húgomat hívtam el magammal, aki csodálkozó szemekkel nézett rám: ő ugyanis már régóta el szeretett volna menni, csak nem merte tőlem megkérdezni. Ezen az első próbaalkalmon kezdték elmagyarázni nekem a külső-, belsőlábas dolgot, amit nem igazán értettem. Azt is próbálták megmagyarázni, hogy ez felcsíki, amit megint nem értettem. És kb. tíz perc után közölték velem, hogy teljesen reménytelen eset vagyok. Szerencsére nem így lett. De a Magyarlapádhoz való kötődés miatt természetesen a magyarlapádi, küküllőmenti népzene, tánc áll hozzám a legközelebb. Nagyon szeretem, ami szintén így hozzá csatlakozik, a katonadalokat is. Otthon voltunk, kicsik voltunk, és nagymamánk, akinek a férje ejtőernyős százados volt, amikor nekiállt vasalni, közben énekelt nekünk, mert ő minden éneket ismert a tisztiszolgától. Mi elég komoly csokrot tanultunk ezekből. És az ember, amikor egy ilyen komolyabb csokrot tud, akkor a többi már ragad rá.

Hiányzik most a családod? Magyarország, Budapest?

Az az igazság, hogy én az elmúlt egy évben egy hónapból már szinte tíz napot Budapesten töltöttem, de soha nem voltam két hónapnál tovább itt, három napra vagy egy hétre mindig fel kellett ugrani Budapestre, most már szinte hetente járok fel. Mi nagyon szeretjük egymást a családban, de szerintem együtt élni se nagyon tudnánk, mert mindenki okosabb az összes többinél. Mindenki erős karakter. Ha bajunk van, szólunk egymásnak. Budapest pedig olyan, hogy én nagyon szeretem Fugadon, Gyimesben, Csíkban, Mezőségen, bárhol, de néha azért jólesik egy cappuccino egy körúti teraszon. Tagadhatja az ember, de ez is benne van.

Az elmúlt tíz éved legszebb élménye?

Napi szinten nagyon szép élmények vannak. Csodálatos dolog az, amikor az ember felmegy Budapestre, és a szórványkollégiumban lévő gyerekek felhívják telefonon: merre vagy, mit csinálsz, jól vagy-e. Unatkoztak, s ezt találták ki. De milyen jó, hogy gond nélkül felhívnak… Azt gondolom, nagyon szép élmény, amikor Fugadon az idős román falubeliek átjönnek és mesélnek a nagyszülőkről… Kifejezetten szép élmény volt látni Magyarlapádon az árvíz után azt az összefogást, amit az emberek alkottak. De ha már árvíz, akkor a Nyikó mentén, mikor szintén összefogtunk, tehát mikor a rosszban az ember megtalálja a szépet és az összefogást, azok nagyon szép élmények. Annak ellenére, hogy katolikus vagyok, számomra nagyon szép élmény volt az 500 éves reformáció ünnepén átvonulni Kolozsvárt a Farkas utcából az 500 protestáns lelkésszel. Én igazából azt szoktam mondani, hogy nagyon hálás lehetek, mert olyan élményeim vannak, amiből másoknak esetleg egy-egy adódik az életben, nekem meg hetente bejön az ablakon. Gyönyörű élmény felújítani egy műemlék épületet a semmiből a teljes megvalósításig, vagy amikor egy néptánctáborban előkerül egy idős hagyományőrző egy-egy olyan dallammal, amin a szakmában dolgozó hozzáértők is csodálkoznak, honnan került elő. De most mondjam azt, hogy gyönyörű élmény, amikor a húgom azt mondja, hogy várja a negyedik gyereket? Ez is gyönyörű élmény, tehát melyiket tegyük előbbre?!

Én abban hiszek, hogy nem kell nagyon messzire elmenni ahhoz, hogy az ember megtalálja elsősorban önmagát vagy azt a tevékenységet, amiben önmaga lehet, amiben a legjobb lehet. Hogy látod az itthon maradás, otthonmaradás vagy éppen a visszatérés kérdését? Mit gondolsz arról a motivációról, hogy a fiatalok azért mennek külföldre, mert itthon nem boldogulnak, vagyis nem kapnak „elég” pénzt?

Nem kapnak elég pénzt? Mi az elég? Teljesen rossz elgondolás. A baj az, hogy a szülő azt mondja a gyermekének, hogy ez itt rossz. Valljuk be, azért nem szoktak éhen halni itt Romániában… tudtommal az elmúlt tíz évben elég kevés éhhalált regisztráltak. Ott vannak a nagyszüleim: kitelepítve, munkát nem vállalhattak, nincstelenek voltak, öt gyermekkel kilenc négyzetméteren, és nem mentek el. Az más kérdés, hogy milyen igényeim vannak. Érdekes, amikor azt hallom a falusi napszámostól: már három éve nem voltunk a tengeren. Fel tudok sorolni számtalan embert, aki nem volt a tengeren. De ez nem a létminimum. Ha azért megy el innen külföldre dolgozni, mert neki fontosabb a tenger, mint a saját hazája, hát akkor menjen. Hajrá! Ezen nem tudunk segíteni. Nagyon rossz az elgondolás, nagyon rosszak az igények. A nagy boldogtalanság valójában abból áll, hogy rossz célokat tűzünk ki. Ha normális célokat tűznénk ki, akkor elérnénk azt, hogy boldogok legyünk. Miért van az, hogy én számtalan olyan fiatalt tudok Magyarlapádon, akiknek én mutattam meg a Tordai-hasadékot, a móc vidéket, a remetei szurdokot? Nem voltak előtte, pedig harminc kilométer tőlük. De a tengeren, ott voltak. Szerintem egy álomvilágot kergetnek, hogy külföldön jobb lesz, szebb lesz. Dehogy lesz szebb! Ráadásul, szoktuk mondani, gyökér nélkül kidől a fa. Ami külföldön bejön, az lehet, itthon is bejönne annak, aki dolgozik.

Úgy tűnik, az a fajta ember vagy, akinek megvannak a céljai, és igazából nem túl érzelmes, lepereg róla mindaz, amivel végeredményben nem is kell foglalkozni. Mit tartasz a legjobb tulajdonságodnak? Talán éppen ezt?

Akkor ezt most kettéválasztom. Nagyanyánk mondta mindig, hogy amikor ő panaszra ment anno a nagyanyjához, nagyapjához, ez volt a válasz: Maul halten und weiter dienen! – Pofa be, tovább szolgálni! Feleslegesen nem sírunk. Édesapánktól is ezt tanultuk: katonadolog, a jó indián nem mutatja ki az érzelmeit, fiam, csináld, ne nyávogj. Sok gyerekkel egyébként sem lehetett, mindegyiket egyszerre vigasztalni… Ezért azt gondolom, hogy megtanultuk ezeket letenni. Felesleges zsákokat nem cipelünk. Ha mindig bepakoljuk a rohadt krumplit egy zsákba, akkor nagyon nehéz lesz. Ha meg letesszük, akkor igazából egyszerű az élet és szép. Jó tulajdonság-e ez? Szerintünk jó, van, akiket nagyon zavar, nekünk nagyon boldog így az életünk. Hogy nekem mi a jó tulajdonságom? Meg kellene kérdezni a testvéreimet, hátha ők tudnák. Inkább ez a problémamegoldás. Ha van egy probléma, akkor azt oldjuk meg, fogunk rá találni megoldást. Azt gondolom, ebben talán erős vagyok. Ez az ország meg pont ilyen, mindig vannak problémák, és ezeket mindig meg kell oldani.

Mi a legnagyobb kihívás mindabban, amivel foglalkozol, és úgy egyáltalán az életben?

A legnagyobb kihívás? Én azt gondolom, hogy a legnagyobb kihívás keresztény ember számára, az talán mindig a sátán. Kísértés állandóan van. Jobbról, balról, ilyen témában, olyan témában, szerintem ez a legnagyobb kihívás. És ezen könnyen túllépni – ez biztos, hogy nagy kihívás. Azon kívül a többi már megy. A jó Isten megsegít. Ha az ember megy, csinálja és az ő részét abból a szekérhúzásból elvégzi, akkor a jó Isten is jön. Én életemben akárhányszor szembekerültem a legbonyolultabb problémával, és mindenki azt mondta, hogy hát ezt nem lehet, akkor is mindig az volt, hogy ha húztuk, akkor húzta a jó Isten is. Azt, hogy csak állunk, nem nyomjuk le a kilincset, és nem indulunk, azt nem lehet. Az embernek oda kell tennie saját magát is.