Abban az időben: Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt, és mindjárt elküldte ezekkel a szavakkal: „Vigyázz, ne szólj erről senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért mutasd be a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” Ám az, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább kint, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis, mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek. (Mk 1,40-45)
A múlt vasárnapi evangéliumban Jézus egy lázas beteget gyógyított meg, a mai evangéliumban egy súlyos beteget, egy leprást. Tudnunk kell, hogy az akkori társadalomban óriási szakadék volt az egészséges ember és a beteg, főleg egy leprás ember között. A Leviták könyve több fejezeten keresztül részletezi, hogyan kell egy leprásnak élnie: „Mindaz pedig, akit a lepra tisztátalanná tett, s a pap ítélete elkülönített, megszaggatott ruhában s hajadon fővel járjon, száját fedje be kendővel, s kiáltsa ezt magáról: »Tisztátalan, tisztátalan!« Mindaddig, amíg leprás és tisztátalan, egyedül lakjon, a táboron kívül” (Lev 13,46–47). Egy ilyen ember a megértés helyett elutasítást kapott, részvét helyett kitaszítottságot, a gyógyítás helyett kiközösítés jutott neki osztályrészül. Egy ilyen ember, aki a testi betegségen kívül lelkileg is padlón van, odamegy Jézushoz és ezt mondja „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”. Talán ez az egyik legszebb kérő ima, ami elhangozhatott a részéről, és elhangozhat a részünkről is, amelyben kérünk, de mégis teljesen ráhagyatkozzunk az Úr akaratára.
Jézus pedig gyógyítja őt. A szentíró megjegyzi, hogy „megesik rajta a szíve”. Mennyi együttérzés, mennyi részvét van a Mesterben! Talán részünkről is az első gyógyír egy beteggel szemben a részvét kell legyen, amely kifejezi, hogy részt vállalok a betegségedből, együtt érzek veled, melletted állok. Ez a gyógyulás felért azzal, ha valaki a halálból tért vissza, hiszen ezt a betegséget nem igazán tudták akkoriban gyógyítani, ráadásul elkülönítve, a szerettei nélkül kellett elszenvednie a betegséggel járó nehézségeket. A gyógyulás után visszatérhetett, ezért kéri Jézus, „mutasd meg magad a papnak”, mert ők állapíthatták meg, hogy tisztának számít-e vagy sem.
Ez a meggyógyult személy pedig mindannak ellenére, hogy Jézus megtiltja, beszél és híreszteli, hogy ki gyógyította meg. Nem tudja magában tartani a csodát és az isteni együttérzést, amelyet Jézus részéről tapasztalt. Ezt kell nekünk is tennünk, azaz elmondani mindenkinek, hogy Isten mit tett velünk, tanúsodni arról, hogy Isten nem hagy magunkra, mellettünk áll, velünk van. Sokat hallani arról, hogy hiába imádkoztam, Isten nem hallgatott meg… De arról senki sem beszél, hogy meghallgatott. Miért van ez így? Pedig jól tudjuk, hogy életünk Isten kezében van. Tőle kapjuk az életet, tőle kapjuk a gyógyírt, benne élünk és mozgunk. Tessék elmondani ezt mindenkinek bátran, hogy így erőt és bátorítást kaphasson más is. Valószínűleg nagy erőfeszítésbe került, hogy a kirekesztett leprás áthaladjon az egészséges emberek között, főleg a fájdalmával együtt, de ment, mert tudta, hogy az utolsó lehetősége csakis az Úr lehet. Ezt az erőfeszítést vállalnunk kell magunkért és másokért is. Meg kell tennünk a magunk részét is.
Tóth Attila Levente
Megjelent a Vasárnap februári 11-i számában.
