Akik megfordultak az utóbbi több mint tíz évben valamelyik erdélyi fesztiválon, találkozhattak egy csapattal, amelynek tagjai hol kisebb, hol nagyobb sátorban valami látszólag terepidegen, nem túl népszerű témával foglalkoznak. Istenről beszélnek úgy, hogy a hallgatóság kérdezhet, provokálhat, és válaszolni kell nekik, de nem akárhogyan… A megszokott lelkipásztori szerep, templomi rend nem érvényesül, nincs ott a stallum biztonsága, a befogadók nem passzívvak, pláne nem kérdés nélküliek. A Keskeny Út Ökumenikus Fesztiválmisszióról, a dolgos hétköznapokról, az emberekről kérdeztük a missziós tevékenység egyik alapítóját, Bardócz Csabát.
(Az írás a Vasárnap hetilap idei 4. számában megjelent beszélgetés teljes változata.)
Mutatkozzon be az olvasóknak, kérem!
Az erdővidéki Bibarcfalván élő Bardócz család második gyerekeként láttam meg a napvilágot. Születésemkor a Csaba nevet kaptam, ami már egyfajta irányjelzője lett az életemnek. Az otthoni tiízennégy év után tizenegy évig Kolozsváron tanultam. Két évi felvinci segédlelkészi szolgálat után Ikafalvára vezérelt a Gondviselő. Ikafalvi szolgálatom kezdetén a szilágysági származású Tímea személyében kaptam társat, kiegészítő felet, úgynevezett feleséget a Mindenhatótól. Azóta két csodálatos gyerekkel, Zselyke lányunkkal és Huba fiunkkal áldott meg a Teremtő. Mivel tanítónő gyerekeként nőttem fel, így nagyon hamar megtapasztaltam, mit jelent az emberekért tenni, pluszfeladatokat vállalni. Ezért nem mindig jár nagy hála vagy nagy fizetség, de az a tudat, hogy néhány ember életébe talán sikerült valami maradandó nyomot hagyni, erőt ad a következő kihívásokhoz. Erőt ad, ha egy feladatot meg tudok oldani, ezért és természetemből adódóan keresem a kihívásokat. A lelkészi pálya azért kihívás, mert valamilyen módon össze kell hangolni a mai ember igényét, figyelmét azzal a csodálatos Istennel, aki mindannyiunkat szeretetre tervezett. Ez nem könnyű feladat, és éppen ettől szép és különleges.
Keskeny út – sokan ismerjük az Ön által indított, „nevelgetett” fesztiválmissziós tevékenység nevét, tevékenységét, a háttérben zajló munkát már kevésbé. Hogyan indult a program, idézze fel a kezdeteket, s az időközbeni átalakulást!
A misszió ötlete egy teológiai csendesnapon született. A Magyarországon hasonló tevékenységet folytató Közös Pont működtetői munkájának bemutatóját látva kaptunk kedvet, hogy önálló sátorrá fejlesszünk egy tusványosi egyházi programot. Kezdetben nyolcfős csapattal fogtunk neki a munkának, minden történelmi felekezet két-két taggal képviseltette magát, később a tényleges felekezeti arányok érvényesültek az önkéntesek számánál.
Érdekes volt a tusványosi premier, egy kimondottan hitélettel foglalkozó sátor mindenkinek meglepetés volt. Célunk nem az volt, hogy az egyház dolgait prezentáljuk, például arról beszéljünk, milyen fájdalmas, hogy nem adták vissza az egyházi ingatlanokat. Ez amúgy valóban komoly probléma, de nekünk nem ez a küldetésünk, mi egy olyan helyet kívántunk létre hozni, ahol a fiatalok és jó Isten találkozhattak, találkozhatnak. Néhány évvel később meg is fogalmaztuk egészen világosan a célkitűzésünket: Megmutatni a világnak, hogy Istennel élni lehet, és hogy ez jó.
Természetesen indulásból sok volt a kérdőjel bennünk is. Kell ezt nekünk végeznünk, valóban elhívásunk van erre, vagy csak felbuzdultunk a mások példáját látva? A kérdéseinkre rengeteg megerősítő választ kaptunk. Megerősítés volt az is, hogy a szervezők indulásból elfogadták azt, hogy egy új egyházi témájú sátor jelen legyen a Tusványoson, megerősítés volt az is, hogy az Úristen kirendelte az önkéntesek költségeire a szükségeset. Az első missziónk alkalmával, 2005. július 17-én reggel 9 órakor még nem tudtam, hogy az önkénteseknek hogy lesz megoldva az étkeztetésük, csak bátorítottam, hogy jöjjenek, mert lesz sátorhely és kaja is. Ez most úgy hangzik, mintha felelőtlen vezető lettem volna, de valójában éreztem, hogy Valaki, aki küldött, gondoskodni fog rólunk. Három óra múlva, 12 órakor már megvolt a megoldás, jobban elrendeződött minden, mint ahogy én az akkori tudásom, szervezői tehetségem, szervezőkészségem, erőforrásom, kapcsolathálóm lehetővé tette volna. Ezt most nem tudom megfelelően érzékeltetni, de akkor egy csodát éltünk át. A vekni és a halkonzerv megszaporodott, úgy hogy bővelkedtünk is.
A jó Isten a Keskeny út arculatépítését is érdekesen szervezte. 2005-ben három, mondjuk úgy, hogy nonkonformista újságírója volt a Tusványos Pressnek. Nehezen emésztették meg, hogy egyházi sátor is lett a Tusványoson. Rengeteg cikkben, ami nem is rólunk szólt, szerepelt a Keskeny út kifejezés, vagy a rá való utalás. Természetesen nagyon sok embert kíváncsivá tett, hogy mi az, ha már ennyit írnak róla, ennyit cikiznek velük. Ezúttal is köszönjük a fiúknak, hogy ez által hozták, küldték a résztvevőket.
Miről és hogyan szól ez a fajta misszió? Hogyan képzelje el ezt valaki, aki nem fesztiválozik?
Senkit nem akarunk megtéríteni, csupán elmondjuk, nekünk jó az Istennel élni. Reméljük, hogy tudunk annyira hitelesen jelen lenni, hogy mások is kedvet kapjanak hozzá. A nap egy fontos eleme az előadás, amikor egy ifjúságot érintő, foglalkoztató témáról beszél valaki. Hozzá lehet szólni, kérdezni lehet. A Keskeny út, az fesztiválmisszió, itt mellőzzük a papos allűröket. Olyan előadókat keresünk, akik a kényelmetlen kérdések elől nem menekülnek, akiknek nem az a fontos, hogy azt az előadást, amivel készültek, elmondják, hanem az, hogy a hallgatóság válaszokat kapjon azokra a kérdésekre, ami őket foglalkoztatja.
Sok „nagy keresztény” megbotránkozik, miért nem moderáljuk a közönséget. Erre mindig azt válaszolom, hogy mivel ez misszió, ezért elsősorban az „elcsatangolt bárányokat” keressük. Értük vagyunk itt, és tudjuk, hogy ők is keresik a visszautat. Rengeteg ilyen emberrel találkozunk, 2012-ben meg is kereszteltünk egy ilyen kötekedőt, aki azóta is, társaival együtt visszajár a programjainkra. Hat év telt el, és évről évre jön ez a csoport, és hozza magával az újabb érdeklődőket, „bárányokat”. A napi program minden eleme azt a célt szolgálja, hogy kapcsolatba kerüljünk a betérőkkel, és Istenhez próbáljuk meg elvezetni, közelebb vinni vagy visszavezetni, kinek mire van szüksége. Az utóbbi időben a láthatatlan színház nagyon népszerű program. Népszerű, mert rövid és megérinti az embereket, nagyon sok jelenlévőben mély nyomokat hagy. Ennek a moderálásával a feleségem foglalkozik, aki a témának a szakértőjévé vált, sőt már kutatja is.
Kik a fesztiválmisszióban a munkatársai? Hogyan csatlakozhat valaki a tevékenységükhöz?
A fesztiválmisszióban egyetemisták, középiskolások, felnőttek, lelkipásztor- és papnövendékek, kollégák, gyülekezeti tagok egyszóval bárki lehet munkatárs, aki elhivatottságot érez erre, és aki bírja a gyűrődést. Nem könnyű erre felkészülni, mert a misszió végzése közben nincs meg a szószék, pulpitus biztonsága. Megszakítanak és belekérdeznek. A külső körülmények is embert próbálóak. Bent lakunk a fesztiválokon, így egész éjjel zúg a zene, amiből sokszor csak a basszus hallatszik, de van, hogy részegek botladoznak a sátrak körül. Nehéz ilyen körülmények közt másnap pihenten a feladatra összpontosítani.
A Keskeny utas misszió ökumenikus, nem a számháborúzáson, nem az egyik felekezetből a másik felekezetbe való térítésen van a lényeg, hanem az, hogy az Istenhez kerüljön közel az, aki ott megfordul. Aki ezen körülmények hallatán még mindig keskeny utas akar lenni, az keressen meg, és csatlakozzon!
A közösségi portálon látható fényképek arról tanúskodnak, gyümölcsöző munkát végeznek, amely iránt a fesztiválok ideje alatt van is érdeklődés. Ön mint a misszió vezetője, hogyan értékeli a tevékenységet?
Eredményt manapság – is – számokban szeretnek mérni. 2016-ban megdupláztuk az addigi sátorterületünket. Kicsit izgultam, hogy üres lesz a sátor, de már első nap megtelt. 2017-ben a 2016-os sátrunk méretét ismét megdupláztuk, így az eredeti négyszeresére növeltük a befogadóképességet, és még az is megtelt. Ez a számok nyelvén talán eredménynek mondható.
Számomra az igazi eredmény az, amikor a vásárhelyi kemény legények beszélnek a Keskeny út sátorról és azt mondják, hogy az a mi sátrunk, mert magukénak érzik, otthon érzik magukat benne. Sokszor a Tusványos templomának nevezik, annak a helynek, ahol találkozhatnak az Istennel. Felemelő érzés visszagondolni a sátorban történt keresztelőre és az eljegyzésre is. Lelkészi szolgálataim meghatározó élményei.
Az önkéntesek számát és minőségét kellene növelni, mert munka van, a munkás olykor kevesebb. Most úgy néz ki, idén tudunk ezen is javítani, de ez majd a misszió alkalmával derül ki. Mindenképpen bízunk benne, és imádkozunk érte.
Mostani szolgálati helyén, a háromszéki Ikafalván kulturális és vallási missziót is végez – legalábbis így tűnik a külső szemlélőnek.
A keskeny utas szemléletem az ikafalvi szolgálaton is meglátszik. Az egyházi élet úgy van megtervezve, hogy nem csak igehirdetésből, vallásórákból és bibliaórákból áll. Van, akinek más az érdeklődési köre, és ezt az igényt is igyekszünk figyelembe venni. Az alkalmak által közösségi élményt szeretnénk nyújtani az embereknek. Manapság sok ember – a nagy kommunikációs lehetőségek zűrzavarába – elmagányosodik, ezért is fontos, hogy megtapasztalja, jó egy közösséghez tartozni.
Több programsorozat is fut párhuzamosan. A Teaest sorozattal a kulturális érdeklődésű embereket szólítjuk meg. A Rád is szükség van! sorozattal a fogyatékkal élő embereknek nyújtottunk találkozási lehetőséget. Erre a programra a környék településeiről is eljöttek a résztvevők, sőt, mi, ikafalviak már csak ötöd-hatodát tettük ki a résztvevőknek. Jó azt látni, hogy a trendeket meg lehet fordítani, és lehet olyan eseményeket szervezni, ahová még a nagyobb városokból is eljárnak. A cserkészekkel igyekszünk a falu számára hasznossá válni, évszakonként szervezünk falutakarítást, de a nyári Hun táborunkkal életre valóságra tanítgatjuk az ifjakat, a jövőt.
Több alkalmi esemény is van, mint bábszínház és színházi előadások. Az ide látogató társulatok többször meglepődtek, hogy ebben a kicsiny faluban telt ház fogadta őket. Ikafalván hagyománya van a színjátszásnak, minden évben együtt szilveszterezik a falu. Színdarab bemutatását követően szilveszteri bállal búcsúztatják az ikafalviak és az ide látogatók az óévet. A falu több mint kétharmada református és kevesebb, mint egyharmada római katolikus. Rendezvényeinken mindkét felekezet tagjai részt vesznek. Azt gondolom, hogy aki tudja, érti a lényeget, az a felekezeti kérdésből nem csinál problémát.
Hálás vagyok a jó Istenek, hogy ezeket a faladatokat végezhetem. Kiváltság, ha az ember azt teheti, amit szeret. Én egy ilyen kiváltságos ember vagyok! Azért is hálás vagyok, hogy azokat az embereket rendelte mellém, akiket rendelt. Az ők hozzáállásuk nélkül a felsoroltaknak töredéke sem valósulhatna meg. A családom, a feleségem, aki ugyan nem látszik mindig, de 24-ből 24 órát jelen van, segít, és a szüleim, akik amikor csak kell jönnek, és segítenek…
Az ő segítségül mellett sok ember van, aki érzi azt, hogy jó ezekben a dolgokban részt venni, jó az emberekért a közösségért jót tenni. Egyre több ilyen emberre van szükség, és örülök, hogy az elmúlt évben is egyre többen álltak át a dolgokat távolról figyelők sorából, a közösséget, ügyeket előresegítők sorába.
Kérdezett: Dénes Gabriella
