Eszközök vagyunk

Az orvos az, akit jobb inkább a megtapasztalt barátságáról, mint a megtapasztalt szakmaiságáról ismerni. Záhu Renáta – számomra – annak a példája, hogy minden esetleges negatív véleményünk ellenére van, vannak még igazi, hivatásukat a legnemesebb szívvel és legjobb tudással gyakorló, gyógyítani akaró orvosok.

Miért lettél orvos?

Nehéz erre pontos választ adni. Tizennyolc évesen kevés az olyan fiatal, aki érzi az elhívatást, és már ebben a korban tudja, hogy orvos akar lenni. Engem vonzott a biológia, a kémia. Emlékszem, nyaranta gyógynövényeket gyűjtöttem nagynénémmel, akinek súlyos sklerosis multiplexben szenvedett a férje, és mindent megpróbált, hogy javítson az állapotán. Buzgón olvasgattam Maria Treben gyógynövényes könyvét, és nagyon élveztem a klinikai eseteket, amiket leírt, persze mindegyik happy enddel végződött ilyen-olyan-amolyan keveréktől. Ma már tudom, hogy ez nem mindig van így. Kémiából minden évben sikerült továbbjutnom az országos versenyekre, így líceum végén nem volt kérdéses, milyen pályát választok.

Beszéljünk a szakterületedről. Hogy és miért választottad?

Az egyetem alatt több szakterületen van képzés, hogy a fiatal orvostanhallgató betekintést nyerjen mindegyikbe. Persze ezek a néhány hetes tapasztalatok legtöbbször édeskevésnek bizonyulnak, és sokan melléfognak a szak megválasztásánál. Romániában elég furcsa rendszer van érvényben, ahol egyetlen vizsga pontszáma alapján választhat az ember szakot és helységet, ami meghatározhat egy egész életet. Az én szakterületem a sugárterápia, amibe pontosan kettő hetes gyakorlati betekintést biztosít a tanterv. Ugye ez viccnek is rossz? Nem a két hét alapján döntöttem. 2004-ben nagytatámat hangszalagrákkal diagnosztizálták. Akkor épp negyedéves egyetemista voltam, és a fiatal pályakezdő fül-orr-gégész doktornő szívesen magyarázta el nekem, miben is áll a kezelés, és hogy létezik egy nem sebészeti eljárás, a sugárkezelés is, amivel hosszú távon is jó eredményeket lehet elérni. Ekkor kezdtem utánaolvasni ennek a dolognak, és egy nagyváradi antikváriumban megvettem az egyetlen román nyelven kiadott kobaltterápiás könyvet, amit a mai napig őrzök a könyvespolcon. Többször elkísértem az öreget a kezelésekre, és megfigyelhettem, hogy is zajlik ez a gyakorlatban. Több évvel később kollégák lettünk az akkori sugárterápiás kezelőorvossal és a technikusokkal, személyesen is megköszönhettem nekik a segítségüket, nem csak a kezelésben, de a pályaválasztásban is. Az akkori fül-orr-gégész doktornővel pedig ma már rengeteg közös esetet látunk el. Maga a sugárterápia eléggé ismeretlen szakterület a laikus ember számára. Ez az onkológiának egy olyan ága, amelyben a szakorvosnak rengeteg klinikai, képalkotói, sugárfizikai és gyakorlati ismerettel kell rendelkeznie, és a 21. század informatikai fejlődése megköveteli a felső szintű számítógép-kezelést is ahhoz, hogy a legmodernebb lineáris gyorsításokkal tudjunk dolgozni. Talán a legjobban ez a sokszínűség és a kihívás vonzott.

Több lehetőséged volt már (és biztosan lesz is) elhagyni az országot. Maradtál. Mást jelent „itthon” gyógyítani, mint külföldön?

Több hónapig dolgoztam Angliában mint rezidens orvos, és visszautasítottam két németországi állásajánlatot is. Az angliai tapasztalat hozott hideget és meleget egyaránt. A rendszer szervezettsége, az anyagi fedezet szinte minden típusú technológiára és kezelésre, nagyon csábító egy fiatal orvos számára. Az az érzése az embernek Románia után, hogy bármit tudsz kezelni. Aztán lassan telnek a hetek, hónapok, és kezdesz belelátni, hogy itt sem fenékig tejfel az élet. Sokszor heteket kell váratnod a betegedet egy vizsgálatra, vagy egyszerűen elvész a lényeg: az emberközelség a rendszer robotszerűsége miatt. Volt olyan beteg, aki már három éve nem látta azt az onkológus főorvost, akinek a neve alatt kapta a kezelést, és csak rezidensek, nővérkék, helyettesítő orvosok hadával találkozott. Egy ilyen beteggel szinte lehetetlen kiépíteni bizalomra épülő orvos-beteg viszonyt, hiszen lehet két hónap múlva már a másik kollégád listáján fog szerepelni és nem a tieden, csupán azért, mert így osztotta le a számítógép. Van persze ennek a dolognak egy előnye is, amit sikerült jól elsajátítanom egy pakisztáni kollégám segítségével. Ő tanított meg arra, hogy ha érdekel a beteg sorsa, akkor mindig szúrd ki a lényeget a több tízoldalas kórlapból, koncentrálj a jelen problémára, és legalább hagyj egy kezelési tervet, stratégiát magad után annak a következő, tanácstalan junior orvosnak, aki utánad fogja látni a beteget. Ő fogalmazott úgy, hogy lehet, ennek a betegnek pont te vagy a legjobb esélye. Ami nagyon zavart a kint töltött hónapok alatt, az az érzés, hogy nem tudtam együttérezni a betegekkel, valahogy mindig idegenek voltak, mindig távolinak éreztem őket. Ez az érzés itthon eltűnt, valahogy jobban átlátom a magamfajta problémáját, legyen az magyar vagy román, mint egy idegen kultúrájú, más értékrendszer alapján élő emberét. Itt szinte minden esetnél elképzelem, hogy ez akár lehetne egy szomszéd, egy közeli ismerős vagy rokon is. Mint orvos először kezeled a beteget és csak aztán a betegségét. Ez nálam segít abban, hogy minden esetnél a maximálist hozzam ki a tudásomból.

Nem is olyan rég azt mondtad nekem, hogy a legjobbak között akarsz lenni ezen a szakterületen az országban. Mi motivál?

A sugárterápia nagyon sokat fejlődött az utóbbi néhány évben. Kezdő rezidensként még az első betegeket kobaltgépen kezeltük és egy primitívebb lineáris részecskegyorsítón, aztán új gépek jelentek meg, a számítógépes besugárzási terv készítése teljesen átvette a régi röntgenfelvételen behatárolt négyszögletes mezőtervezés helyét. Ma már a mellékhatásokat is jól tudjuk csökkenteni, hogy a betegek ne csak túléljenek egy rákos megbetegedést, de az az élet minél kevesebb hosszú távú szövődménnyel teljen el. Emellett rengeteg új rákellenes gyógyszer is megjelent, amit hatékonyan lehet kombinálni a sugárkezeléssel. Az onkológia nagyon dinamikus szakterület, és a túlélési statisztikák alapján az eredményeink is nagyon sokat javultak. Ez a gyors fejlődési ritmus nem hagyja az embert, hogy elkényelmesedjen, hogy megelégedjen azzal, amit ezelőtt néhány évvel tanult. Nap mint nap olvasni kell, konferenciákra járni, ha az ember lépést akar tartani. El kell vállalni a nehéz eseteket is, amiket más kollégák simán hárítanak. Ha ezt komolyan vesszük, már nem is olyan nehéz a legjobbak közé tartozni. Engem mindig hajtott a tudásvágy, a kíváncsiság. Szeretek nagyon komplikált vagy ritka esetekkel bíbelődni, van egy ritka tumortípus miatt két napig is bújom a szakirodalmat, hogy sikerüljön a legjobb kezelést kiválasztani.

Mi az eddigi legszebb szakmai élményed?

Nem tudok konkrét élménnyel szolgálni. Nekem már az is szép élmény, amikor az üzletben állok sorban, és bejön egy e-mail egy betegem kontroll CT-eredményével, és már nem látható a tumor. Ilyenkor furcsán néznek rám a körülöttem állók, hogy vajon minek örül ez a nő itt magában. Volt már olyan, hogy hét év után láttam újra egy beteget az utcán, akit az elsők között kezeltem. Elment mellettem, meg sem ismert már, de nem bántam, fő, hogy él, itt van közöttünk. Nagyon sok fiatal beteget kezelek, 20-30 éveseket, bár ritkán ugyan, de vállalok gyerekonkológiai eseteket is, és ha sikerül a kezelés, akkor az a legszebb élményeim közé sorolható. Nagyon bánt, amikor egy fiatalnak ilyen nehéz betegséggel kell szembenéznie, és sajnos nem egyszer voltam tanúja annak, hogy apró gyerekek maradtak félárván, mert nem tudtunk segíteni.

Konferenciák előadójaként az ország különböző pontjaira hívnak. Kíváncsi vagyok, hogy fogadják az idősebb professzorok egy fiatal nőnek a tudását?

Van egy ilyen amerikai kifejezés, hogy „self made man”. Úgy érzem, ez nagyban igaz rám nézve is. Amikor elkezdtem a rezidensképzést, a romániai sugárterápia nagyon elmaradott volt az európai átlaghoz képest, ezért az itthoni tanárok sem tudták az utolsó technikai újdonságokat megtanítani nekünk, hisz nekik is nehéz volt a legújabb klinikai kutatások eredményeihez hozzáférni vagy gyakorlatba ültetni. Az volt az érzésem, hogy álldogálok egy kisváros poros állomásán, és előttem suhannak el a modern vonatok, én meg csak állok, és nézek utánuk. Ekkor döntöttem úgy, hogy „fel kell kapaszkodni valamelyikre”, és kezembe vettem saját magam képzését. Megtakarított pénzemből minden évben részt vettem az európai sugárterápiás társaság valamelyik továbbképző tanfolyamán, és tudatosan úgy válogattam össze ezeket, hogy fokozatosan építsem fel a tudásomat. Olyan szakorvosok mellett próbáltam dolgozni, akikről tudtam, hogy gyakorlati tudással és sok tapasztalattal rendelkeznek, amit el tudok csenni. Ezt a hozzáállást voltak, akik jó, és többen, akik nem jó szemmel nézték. És ez a mai napig megmaradt. Az orvosok között mindig nagyobb a versengés, mint a közös csapatmunka. Nem foglalkozom ezzel, és szívesen megyek, ha hívnak, bárhova. Szerencsémre nagyrészt fül-orr-gége daganatokkal foglalkozom, amitől mindenki menekül, mert nagyon nehéz és időigényes, ezért igazán nincs konkurencia. Egy belga professzor viccesen megjegyezte egy vacsora alkalmával, hogy ő nem érti, miért szeretnek a fiatal sugárterápiás doktornők alkoholista, cigis fül-orr-gége rákos betegekkel vesződni. Én viccesen válaszoltam, hogy nincs vonzóbb, mint egy mély, rekedt férfihang…

Kerülnek hozzád emberek olyankor, amikor már túl késő… Meddig tart a gyógyításba vetett bizalmad, és hogy tudod túltenni magad azon, ha esetleg elveszítesz egy beteget? Mi ad erőt ahhoz, hogy tovább gyógyíts?

Romániában a szűrőprogramok nem működnek még hatékonyan, hiányzik az egészségügyi nevelés, a megelőzés. Emiatt sokan jönnek olyan stádiumban, amikor a betegség már nem gyógyítható. Ilyenkor őszintén el szoktam mondani a betegnek, hogy a statisztikák alapján minimális az esély a gyógyulásra, viszont kezelni tudjuk, és bizonyos időre le tudjuk lassítani a daganat növekedését. Nehezemre esik egy beteg szemébe mondani azt, hogy gyógyíthatatlan és az esélye nulla, mert végül is nem én mint ember, hanem a Fennvaló dönti el, kit mikor szólít el. A családtagoknak mindig elmondom, hogy eddigi tudásunk és tapasztalatunk alapján nem fogjuk tudni meggyógyítani a beteget, időt hagyva ezzel a családnak, hogy felkészüljenek, elintézzék ügyes-bajos dolgaikat, viszont nem tartom helyesnek elvenni egy betegtől a reményt még a kezelés előtt. Amikor minden kezelés ellenére a daganat progrediál, akkor viszont őszintén el kell mondani, hogy minden próbálkozás ellenére ebbe a betegségbe bele fog halni. Általában ilyenkor a betegek már tudják, látják saját fizikai mivoltuk elvesztését, érzik azt, hogy közeleg a vég. Kevesen vannak, akik még ebben a fázisban is visszautasítják az elmúlás elkerülhetetlenségét. Tapasztalataim szerint az őszinte kommunikáció, a betegség és a kezelés részletes leírása, a páciens felkészítése arra, hogy mi vár rá, nagyban megkönnyíti az együttműködést. Egy orvos fals reményosztogatása vagy éppen túlzott pesszimizmusa nagyon sok rossz okozója lehet: irreális elvárások, kommunikációs konfliktus a beteggel, a családdal, frusztráció mind a két fél részéről. Akármennyire nehéz is, de bizonyos esetekben meg kell vallanod a saját tehetetlenséged, s hidd el, hogy a betegek értékelik az őszinteséged. Ez is segít abban, hogy ne érezzék azt, te egy felsőbbrendű személy vagy, akitől függ az ő sorsuk. Éreztetni kell, hogy te is ember vagy, talán eszköz más kezében. Elveszíteni egy beteget nagyon nehéz. Nekem van egy rossz szokásom is, hogy ha esetleg kaptam egy ajándékot valamelyik betegemtől, aki később meghalt, akkor azt nem tudom kidobni többé, így gyűlt össze a lakásban mindenféle haszontalan kacat: kis faragott fatemplomtól illatos gyertyán keresztül üres parfümös üvegekig. Mindig van egy olyan érzésem, hogy ha kidobnám ezeket a tárgyakat, akkor az illető emberek emlékét dobnám ki. A mai napig tudom, kitől kaptam ezt-azt, még ha a nevükre nem is, de az arcukra emlékszem. A legviccesebb egy ló alakú, faragott fokhagymaprés, amit sűrűn használok, és ilyenkor mindig eszembe jut a Besztercei-havasokból a bácsika, akitől kaptam. Sokáig szoktam emészteni magam az olyan eseteken, melyeknél úgy érzem, hogy nem a legjobb döntést hoztam, és emiatt nem sikerült a kezelés. Ilyenkor mindig bennem van a „mi lett volna, ha másképp csinálom? Talán még ma is élhetne…” kérdése – ezeken teszi az ember túl magát a legnehezebben. Nálam az szokott segíteni, ha ilyenkor újraolvasom az egész kóresetet, utánaolvasok még egyszer a szakirodalomban, hogy hol csúszhatott el a kezelés, mit kellene a jövőben másképp csinálni.

Ki az orvos számára Isten, ki számodra Isten?

Talán az, akinek a kezében eszközök vagyunk. Sokszor elgondolkodom, hogy miért betegít meg valakit Isten, aztán meg meggyógyíttatja… Egy ilyen elmélkedésem során kaptam egy nagyon érdekes gondolatot egy tizenkilenc éves fiatal lánytól. Ő azt mondta nekem, hogy kérte az Úristent, változtasson valamit az életén, mert nem volt boldog, és ő úgy gondolja, ezt kapta imája válaszaként. Most teljesen másképp éli meg az életét, máshogy viszonyul a szüleihez, a családjához, és boldogabbnak érzi magát. Miután a kórterem ajtaját behúztam magam után, odasúgtam Marikának, az akkori nővérkének, akivel együtt dolgoztunk, hogy szegény, ez is kezd begolyózni, aztán a lányka szavai valahogy mégis megmaradtak a fejemben, és egyre többet kezdtem gondolkodni ezen. Van, akinek egy ilyen betegség nagyon meg tudja változtatni az életét, és ha sikerül kigyógyulnia belőle, lehet, hogy teljesebb, jobb életet tud élni. Nagyon sok alkoholista, szenvedélybeteg férfiből vált szerető apa és nagyapa, például egy fül-orr-gége rák kikezelése után. Sokszor azonban értelmetlennek tűnik egy-egy beteg szenvedése, főleg amikor gyerekeket látok. Hogy ki számomra a jó Isten? Az, aki reggelente erőt ad felkelni és eddig megtartott, hogy másokon tudjak segíteni. Hogy cserébe ad nekem is egy-egy boldogságadagot, azért már csak pluszban tudok hálás lenni.

Van egy mottód, amivel elindultál, vagy amihez időnként visszatérsz erőt meríteni?

Igen, van. Robert Callier amerikai író szavai azok, amelyek gyakran visszatérnek a hétköznapjaim során: „A siker napról napra megismételt kis igyekezetek összessége.”

Orvosként mi az álmod?

Összeegyeztetni egy kiegyensúlyozott és boldog magánéletet egy sikeres szakmai élettel úgy, hogy önmagamra is maradjon időm.