In memoriam Kovács Sándor

Istenpor

Milyen lesz az a visszaröpülés, / amiről csak hasonlatok beszélnek, / olyanfélék, hogy oltár, szentély, / kézfogás, visszatérés, ölelés, / fűben, fák alatt megterített asztal, / hol nincs első és nincs utolsó vendég, / végül is milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, / visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom, e forró folyosót, / e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. (Pilinszky János)
Karácsony második ünnepén, Szent István első vértanú napján különösen nehéz szavakat találni a búcsúzáshoz, a búcsúztatáshoz. Az isteni Ige megtestesülését ünnepeljük, azt, hogy az örökkévaló Isten szent Fiában a történelemben tapasztalható, mondhatni fogható módon kimondta, kinyilatkoztatta magát és kétezer évvel ezelőtt konkrét választ adott két nagyon fontos kérdésre. A megtestesülés óta már nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk, milyen az Isten. Isten olyan, mint a megtestesült Ige, Jézus Krisztus. És ha azt kérdezik tőlünk, hogy milyen emberré kell lennünk, akkor a választ szintén Jézus Krisztusban maga a Teremtő adja meg nekünk. Olyanokká, mint Jézus Krisztus. S amikor most a főesperes úr koporsója mellett hitvallást teszünk az Ige megtestesülésről, akkor azt is hozzá kell tennünk a hitvallásunkhoz, hogy minden emberi életben, minden hittel megélt, reménységben megharcolt és szeretetben odaadott életben a sokszor oly távolinak tűnő, „rejtőzködő” Isten mutat meg magából egy darabot. József Attilával vallom én is most e koporsó mellett: „Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk. / De én, aki a füvek beszédjét / S a kométák dübörgését delelőtökre terelem, / Tudom, hogy nemcsak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. / Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / Igy keveredik el Istennel a lélek.”
Egy történetet szerint két szerzetes azt olvasta, hogy valahol, messze tőlük létezik egy hely, ahol az ég és a föld összeér, egybeáll. Éppen ezért elindultak, hogy megkeressék ezt a helyet. Hosszú fáradságos út után, sok-sok viszontagság közepette, de nagyon sok szép tapasztalatot szerezve, fáradtan érkeztek meg a helyhez, ahol egy ajtóba botlottak. Miután bátorságukat összeszedve, de mégis félve-remegve beléptek az ajtón, rá kellett döbbenniük, hogy az ajtón keresztül abba a cellába léptek be, ahonnan nagy reményekkel egykor elindultak.
A hely, ahol a föld és az ég összeér, nem más, mint az a tér, ahol éppen most vagyunk, nem más, mint a testünk, amely lélegzik még, nem más, mint a lelkünk, mert test, szellem és lélek hármasságában és mégis egységében élünk mindaddig, amíg nem marad más belőlünk, mint a lelkünk, az „istenpor”, csak néhány porszem és a szeretni tudásunk.
Ezekben az órákban nem az a dolgunk, hogy elhunyt testvérünk életét méltassuk, hanem hogy Isten Igéjének vigasztalását befogadjuk abban az eucharisztikus közösségben, amellyel maga a testté lett Ige, az Úr Jézus Krisztus jön közénk a maga valóságos jelenlétével és vigasztalásával. Mindezek mellett persze engednünk kell, hogy e vigasztalás elhunyt testvérünk életéből áradjon ránk.

Főesperes urat jó negyed évszázaddal ezelőtt ismertem meg, amikor még olyan serdülő fiatal voltam, aki egyszerre küszködött a lázadó korszakával és a biztonság, a biztos pontok keresésével. „Mindentől messze, de a szívhez közel csinálj csodát, és én elhiszem, hogy kell egy rendszer, ami nem mozog…”, valahol ezzel az életérzéssel, ettől a vágytól hajtva kerestem valami biztosat. Nagy kegyelemként éltem meg, hogy pont akkor tizennégy évesen Székelyudvarhelyen az általa szervezett és vezetett egyházközségben egy olyan egyházképem alakulhatott, ami a biztonságról beszélt, ahol biztonságban tudhattam magam, ahol jó volt részt venni a szentmiséken, zarándoklatokon, ifjúsági órákon, hittanórákon, mondjam ki: ahol jó volt katolikusnak lenni. A pezsgő vallási élet, amelyet ott szervezett, sokunknak volt mentsvára és melegágya sok nemcsak papi, de tanítói, orvosi, színészi, és ki tudja még hányfajta hivatásnak. Élmény volt a Szent Miklós hegyére járni, oda tartozni és megtapasztalni, hogy a sokszor merevnek tűnő struktúrák mögött hiteles élet alakulhat, amely az egyházhoz való hűségből és szeretetből fakad.
Azt tapasztaljuk, hogy minden ember élete valamilyen projekt mentén alakul. Mintha csak akkor lenne jogunk az élethez, ha valami nagy projekt részesei vagy éppen levezénylői lehetünk, mintha csak akkor lenne az élet vállalható, ha egy személyes nagy projekt igazolná azt. Főesperes úr életéből számtalan nagy projektet említhetnénk, amiket ő tényleg úgy harcolt meg és vitt teljesedésbe, mintha a saját élete függött volna tőle, mintha a saját értékessége, az életének értelme lenne az. Mindig azon volt, hogy valami újat, szebbet, jobbat hozzon létre, és másokat is motivált, hogy kezdeményezzenek, lépjenek, tervezzenek. Amikor kicsinyhitűen én magam kerültem olyan helyzetbe, hogy a szükség egy ilyen projekt kivitelezésére indított, ő maga volt, aki bátorított: „hozzá kell fogni, István, minden esélytelenség ellenére, még a félelmeid ellenére is – mondta nekem –, mert ha nem fogunk hozzá, nem lesz soha semmi”. S valahogy így lett az ő projektjei mentén gabonásból hittan- és ifjúsági terem Csíkszentgyörgyön, ferences zárda, óvoda a mallersdorfi nővéreknek, szép modern temploma a Bethlen negyedieknek, papi öregotthona az egyházmegye kiérdemesült papságának, Márton Áron ifjúsági háza és még ki tudja mi mindene a székelyudvarhelyieknek, így lett önálló plébániája a szombatfalviaknak, temploma a boldogfalviaknak, Szent István-temploma a Donáth negyedieknek, bölcsődéje és óvodája sok magyar katolikus és nem katolikus gyermeknek, szállása sok Kolozsváron tanuló székelyföldi egyetemistának, hogy csak a fontosabb projekteket említsem. Sokszor kérdeztem, hogy mi szükség az ezekért vállalt sok vitára, küzdelemre, konfrontálódásra, álmatlan éjszakára, konfliktusra emberekkel, tervezőkkel, kivitelezőkkel, paptestvérrel, elöljárókkal. Nem találtam más választ, mert nem is kaphattam, mint azt, hogy Isten és az egyház iránti szeretet miatt és csakis ebből kifolyólag, mert csak emiatt érdemes. Az egyházáért mindent képes lett volna odaadni és feláldozni: pénzt, energiát, időt, kapcsolatait, sokszor családtagjait, álmait.

Mindezek mellett és mögött nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a főesperes úrnak nem csupán kövekhez köthető projektjei voltak. A közösségépítés és formálás olyan formáját művelte mindenek előtt Csíkszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen, amelyben a személyességnek hihetetlen szerepe volt. Nem legenda, hogy név szerint ismerte a csíkszentgyörgyieket, és ha egy nevet említettünk neki akár Udvarhelyről, akár kolozsvári hívei közül, rögtön tudta kötni azt, nem csupán egy lakcímhez, de egy fontos eseményhez, élethelyzethez, sokszor gondhoz, problémához.
És nemcsak ezek a kedves ismerősök, egykori hívek és éppen aktuális rábízottak, de bárki, aki szükséget szenvedett valamiben, aki kért tőle valamit, az nem távozhatott üres tarisznyával, mert figyelmességben és nagyvonalúságban nem lehetett versenyezni vele. Egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy ő ne tudjon segíteni, hogy ne találjon valami megoldást, hogy ne olyan megoldást találjon, ami valóban segítségére van a szükséget szenvedőnek. Főesperesként pedig mindig igyekezett bizalmasan kezelni a papjai gondját, valamint kiállni mellettük, ha bármivel kikezdték őket.
Nagy álma volt, hogy a „kőszentmihály” projektet, a templom restaurálását megvalósíthassa, levezethesse. És ez most nem adatott meg neki. Kicsit olyan ez most, mint Dávid király templomépítési projektje, amit az Úr nem írt alá Dávidnak. Nátán próféta tolmácsolta neki a drámai üzenetet.
A halálos ágyon kiesik a kezünkből minden projekt. Az életünk projektek mentén teljesedik ki, de soha nem projektjeink által teljesedik be! A halálos ágyon elveszítjük az általunk kontrollált biztonságunkat, elveszti számunkra az értékét mások elismerése, és elporlad korábbi hatalmunk és sok önző akaratunk. Választás elé kerülünk, a sok kicsi választás után végre az igazi döntés elé: én akarom adni magamnak az életet vagy a Jóistentől fogadom el azt. Amikor már tudtuk, hogy baj van, írtam neki egy SMS-t, amelyben ez állt: „Imádkozom érted! Bízom benne, hogy ebben a helyzetben is tapasztalod a Jóisten jelenlétét és most csak az ő jelenlétére összpontosítasz.”
A legutolsó találkozásunkkor tudta, hogy az egyetemisták esti miséjére siettem. Búcsúzáskor csak ennyit mondott: Üdvözlöm a fiatalokat, a rád bízottakat! Amikor már tényleg csak a betegségére kellett volna összpontosítania, akkor is megmaradt ilyen figyelmesnek, érdeklődőnek.
Én ezt a lelkigyakorlatozást láttam ebben a kegyetlen folyamatban, amit végig kellett élnie az elmúlt két hónapban. Szépen lassan engedte el a projektjei által megteremtett biztonságát, elengedett mindenféle elismerést és hatalmat, és az akaratából és akaratosságából is csak arra őrzött meg egy parányit, hogy kapcsolatban maradhasson a látogatóival, mellette virrasztó rokonaival, lelki gyermekével, a szentségeket kiszolgáltató „papfiaival” és paptestvéreivel. Gyakran imádkozták Szent Ignác suscipe-imáját: Vedd Uram, és fogadd el teljes szabadságomat, emlékezetemet, értelmemet és egészen akaratomat. Mindenem, amim van és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, neked, Uram, visszaadom. Mindenem a tiéd, rendelkezzél vele akaratod szerint. Add nekem a szeretetet és kegyelmet, mert ez elég nekem. Szépen ment el! Mintegy belelehelve lelkét Teremtője biztos karjaiba egyesülve azokkal, akik megelőzték őt ebben a nagy elengedésben és átmenetben. Az „istenpor”, amit magában hordott, immáron örökre egyesült azzal az Istennel, akitől származott, és akit magában hordozva, tanúskodott földi életében. Amikor most utolsó útjára indítjuk, hogy ott nyugodjon, ahol végakarata szerint nyugodni kívánt, adjunk hálát érte, köszönjük meg mindazt, amivel általa a Teremtő megajándékozott minket, és valljuk meg mi is a költővel, hogy nemcsak por, de istenpor vagyunk. „S visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / Igy keveredik el Istennel a lélek.” Ámen.

Takó István
egyetemi lelkész, plébános