Abban az időben: Föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?”
Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt. (Jn 1,6-8;19-28)
Méltányolva a törődést, amit az életem folyamán, főleg a legnagyobb szükséghelyzeteimben kaptam a hétköznapok szentjeitől, a legközelebbi szeretteimtől, ismerősökön keresztül az ismeretlenekig, Farkas Dezső volt kiskúndorozsmai karnagy, költő egy következő versrészlete jutott eszembe, főleg hogy összecseng a mai evangélium üzenetével, és az öröm meglátására készteti az emberi Istenképiséget, a lelket.
„Több gyertya fényétől erősebb a fény, egymás hitétől nagyobb a remény…
A gyertya lángja nem magának ég, nem magának ontja melegét,
másért ég el és másnak osztja szét a végtelen, szép fény üzenetét.”
Mindannyian külön-külön, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen módon, egy gondosan eltervezett önzetlen szeretetből létrehívott, örömre teremtett Isten ajándékai vagyunk. Feladatunk, hogy megismerjük az isteni igazságot, a feltétlen jót, szellemi, lelki kincsekre leljünk, ezáltal egyre inkább eljussunk igazi önmagunkhoz, felismerjük az Isten személyesen ránk szabott feladatát, és a szeretet útján tökéletesedve megtaláljuk a boldogságunkat. Ha ezen az úton haladunk, sok ismeretre tehetünk szert. Felismerhetjük, hogy amikor eljutottunk, hitünket folyton erősítve, egy megfelelő lelki szintre, ki kell lépnünk önmagunk világából. Rájövünk arra, hogy önmagunkat csak embertársaink fényében visszatükröződve láthatjuk reálisan. Rádöbbenünk arra, hogy akárcsak a gyertyaszálat nem önmaga számára gyújtják, én sem önmagam számára lettem teremtve. Ahogyan a sorban felgyulladó gyertyák fénye erősebb fényt ad, mi is együtt, egymást szeretve, szolgálva, egymás kezét fogva fedezhetjük fel az élet örömeit, egymást segítve, egymásra hangolva valósíthatjuk meg Isten tervét. Közös célokat követve találhatjuk meg a boldogságot, ami betölti életünket, ami hitelt, célt, értelmet ad a mindennapjainknak. Hogy így tudjunk élni, erre fel kell készülnünk. Amint Keresztelő János is előbb felkészült a küldetésére, bűnbánattal, imádsággal, áldozatos életvitellel, hogy prédikációja hiteles legyen, igazi tanúságtétel. Amikor személye felől érdeklődnek, nem tartja fontosnak önmagát bemutatni. Nem hivatkozik, sőt el sem árulja Jézussal való közeli vérrokonságát. Felismerte az Istentől személyre szabott küldetését, és nem kovácsol magának hírnevet az emberek előtt. Egyetlen célja, hogy feladatát teljesítse, az emberek szívét bűnbánat által őszinte belátás által befogadóvá tegye az Úr Jézus jövetelére. Közel az Úr! Erre mutat rá a mai evangélium. Készül a szívünk a befogadására? Gyújtogatjuk egymás lángjait?
Radnóthi Sz. Albert
Megjelent a Vasárnap december 17-ei számában.
