Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit. János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!” (Mk 1,1-8)
Minden ember vágya a lelki béke, csend, nyugalom. Ezt keressük minden nap, minden percben. Próbáljuk minden lépésünket úgy igazítani, hogy gondolataink, cselekedeteink által minél közelebb kerüljünk a benső békénkhez. Töltekezünk. Mai világunk „spirituális svédasztala” végtelen lehetőséget nyújt lelki élmények megszerzéséhez, akár extázisba nyúlóan. Sajnos nem vagyunk elég bölcsek a szelektív és mély látásmódhoz, s míg gyűjtögetünk, halmozgatunk, vallásoktól a vallásos köntösökbe öltöztetett tanokon át a mágiáig, észrevétlenül is szegénnyé és beteggé tesszük lelkünket, ami nem kevésszer testi, szellemi megbetegedéssel jár. Nem új keletű a mai ember keresése. Az ószövetségi ember is a lelki nyugalmát kereste. Izajás próféta korában is azt a messiást várták, akire mi vágyakozunk. Aki ki tud menteni minket minden lelki, gondolati, testi sínylődésünkből, rabságunkból. Úgy érzem, nagyon szerencsés korban élünk. Mi már mind részesültünk abból a szentlélek-keresztségből, ami kétezer évvel ezelőtt csak ígéret volt. Mi már találkoztunk az élő Jézus Krisztussal, aki gyermekévé, barátaivá fogadott minket, megmutatta a szabadítását, a végtelen szeretetét ott a kereszten. Mégis újra és újra olyan állapotba kerülünk, hogy úgy érezzük, nagyon távol vagyunk tőle. Azt nem tudom, hogy ha letértem Isten útjáról, azt miért tettem, csak rádöbbentem, hogy a gödörben vagyok elveszetten, magányosan, betegen. Viszont ha meg akarom fogni újra a kezét, azt mindig tudom, hogy miért teszem. Lelki szabadságra vágyom. Lelki értelembe véve érett kereszténynek akkor nevezhetem magam, ha keresztülmentem saját radikális megsemmisülésem próbatételén, megtapasztaltam tökéletes nyomorúságomat, semmivé hullásomat, és ennek a semminek a mélységében végül felfedezem Isten feltételek nélküli szeretetét és kimondhatatlan gyöngédségét. Többé már nincs más támaszom, mint az Atya végtelen, örökkévaló irgalma. Érzem-e, hogy nélküle minden emberi próbálkozásom kudarcba fullad? Hogy milyen végtelenül kevés vagyok bármily erőfeszítésemben? Átérzem-e minden pillanatban a tőle való függésemet? El tudom-e mindezt mondani töredelmes, őszinte szívvel? Ezt jelenti az útkészítés, amire már Izajás próféta hívja fel a figyelmet. Erre buzdít Keresztelő János. Van szabadulás a nyomorúságomból, van Szabadító. Újra és újra meg akar születni a lelkemben, lakást akar venni bennem, örökké velem akar élni. Csöndben és szelíden közeledik felém, az én feladatom az, hogy a nagy találkozásig vágyakozásommal tegyem lakhatóvá számára a bensőm.
Radnóthi Sz. Albert
Megjelenet a Vasárnap december 10-i számában.
