Azok a kedves olvasók, akik a Vasárnap hetilapot is forgatják, láthatták, illetve az adventi időszakban még láthatják, próbálunk odafigyelni az adventi készülődés sokféleségére, az életállapotok és foglalkozások által árnyalt születésünnepi hangolódásra. Jézus születését várván, sok helyen kisebb-nagyobb közösségben kézműveskednek, adventi koszorút kötnek, mézeskalácsot sütnek. A csernátoni Haszmann Pál Múzeumban évek óta megszervezik a Csodavárót, ahol különböző módokon próbálják az ünnepre készíteni lelküket kicsik és nagyok. Az intézmény muzeológusa, Dimény-Haszmann Orsolya vall az alábbiakban a készületről, a programról, nehézségről, vágyakról, csodákról.
Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, (újra) divat lett a kézműveskedés. Sok kulturális, egyházi intézményben szerveznek ünnepkörnek megfelelően foglalkozásokat. Hogy látod, a puszta kézimunkázáson kívül van-e igény – elsősorban a szülőkben, hiszen szerintem a gyermek tőlük tanulja, ha tanulja – mondjuk lelki készületre?
Valóban, örvendetes módon egyre több civil szervezet, egyház, iskola tartja fontosnak, hogy olyan közösségi eseményeket szervezzen, ahol a kézműveskedés kerül középpontba. Örvendetes, mert megállásra késztet mindenkit egy-egy ilyen alkalom, rájön a kisgyerek is, hogy van élet a billentyűzeten innen és túl is. Nagyon fontos dolog az, hogy a technika vívmányainak maximális értése és használata mellett azt se felejtsük el, hogy a Jóistentől kaptunk két alkotó kezet is, amivel „csodákat” lehet létrehozni.
Én saját példát tudok mondani arra, hogyan is működik ez. Főleg nagyobb diákokkal lehet tapasztalni azt, hogy már nincs kedve, inkább fellép valamelyik közösségi oldalra, nézelődik, végtelen az internet adta tér, elragadja őket. De ha betérnek hozzánk, valahogy rávezetjük, hogy próbálják ki a festést, nemezelést, fafaragást, és ha előbb húzódozva is, de végül belekezdenek, és azt mondhatom örömmel, hogy majdnem minden alkalommal elragadja őket az alkotás, mosolyognak, dolgoznak, örülnek annak, ami elkészült. Ezért is gondolom, hogy a kézműveskedés, ha úgy műveljük, nem nevezhető pusztán tárgykészítésnek, mert benne vannak a készítő érzései, gondolatai, lelkisége, tehetsége is akár. Közösség-összerázó, -formáló ereje is van egy-egy ilyen alkalomnak. És ezek nem csak szavak. Mondhatom bátran, jó pár évnyi ilyen jellegű tapasztalattal a hátam mögött. A régi fonós esteket is meg tudjuk idézni, amikor kézimunkázás közben énekeltek, anekdotáztak, beszélgettek, a mai szóhasználattal élve, minőségi időt töltöttek egymással az emberek. Én azt látom, ha nem is kimondottan, de mindenképpen van lelki vetülete a „csak” sima kézműves készülődésnek is. Fontosságát a közösségben látom, hogy nem otthon, magányosan tölti az egyén az idejét, hanem az a tevékenység, mint egy nagy családot, néhány órára összekovácsolja az egyéneket.
A múzeumpedagógia adventi készületi tevékenységei idén mit födnek, mivel várjátok az érdeklődőket? Nem egyemberes munkáról van szó, kik segítenek a megvalósításban?
Pár éve Csodaváró gyűjtőnévvel indítottuk a karácsony előtti programsorozatunkat, amely az adventi szombatokra kínál elfoglaltságot az érdeklődőknek. Nem titkolt célunk a családok bevonása ebbe, ezért is választottuk a szombati napot ezekre a tevékenységekre. Örömteli dolog az, hogy valóban jönnek édesanyák, édesapák, nagyszülők is, akik elhozzák, elkísérik a gyerekeket, segítve őket, közösen alkotva velük. Sokan el is mondják, hogy az állandó rohanás, munka közepette, mennyire jólesett egy kicsit megállni, együtt lenni a gyermekkel, csak rá figyelni.
Ezeknek a szombatoknak egyenként nevet is adtunk, amely jelzi is az adott nap fő tevékenységét. Így van Ünnepvarró szombat, amelyen a résztvevők karácsonyi díszeket szabhatnak, varrhatnak, bogozhatnak, barkácsolhatnak csuhé, toboz és egyéb természetes anyagok felhasználásával. Az Angyalhangos szombaton adventi, karácsonyi énekeket tanulunk, énekelünk, és adventhez, karácsonyhoz kapcsolódó népszokásokról mesélünk, miközben apró ajándékokat készíthet mindenki a szeretteinek. Mindig az utolsó a „legédesebb” foglalkozás, ez a Mézes szombat nevet kapta, ekkor a barkácsolás mellett mézeskalácsot díszítünk, kóstolunk forró tea kíséretében. Ebbe a programsorozatba bekapcsolódnak nagyon sokan, a segítők, akik előkészítik, vezetik a tevékenységeket, a szűkebb, tágabb családból, a barátaink közül kerülnek ki, de szervezőpartnerek szoktak lenni egy-egy tevékenység lebonyolításában a községben működő más civil szervezetek is, így megemlíteném az IKA Ifjúsági Egyesületet, amelynek tagjaival az elmúlt évek során többször is közösen szerveztük a Csodaváró egy-egy szombatját.
Eljönnek ezekre a tevékenységekre a tanítók, tanárok, osztályfőnökök, ez is fontos, hiszen nem iskolai keretek között, kicsit szabadabban tudnak együtt lenni tanítványaikkal. A gyermekek örülnek ennek, büszkén mutatják kis munkáikat nekik. A tevékenység célközönsége elsősorban a helyi és környékbeli közösség, amelynek tagjai az év során más rendezvényeinkre is eljönnek, bekapcsolódnak a múzeum programjaiba. A Csodaváróról fontos elmondani, hogy ingyenes tevékenység, mintegy ajándék tőlünk az egész éves érdeklődésért, támogatásért. Vannak évről évre visszatérő résztvevők is, és olyanok is, akik közben felnőttek, és mint segítők térnek vissza, de vannak mindig új arcok is, ami szintén megerősít a munkánkban.
Hogyan értékeled a tevékenységeiteket, hogyan látod, mi olyat tudtok nyújtani a gyermekeknek-felnőtteknek, amit máshol nem vagy nem így kaphatnak meg?
Tevékenységeink sajátosságát egyrészt – meghatározó mértékben – az adja, hogy múzeumi környezetben jönnek létre, így a gyűjteményünk, a szabadtéri kiállításegyüttes, az élő, működésben lévő intézmény tervszerűen és természetszerűen is bevonul a foglalkozásokba. Ahogyan egy élménynek is vannak meghatározható, illetve ezek mögött, mellett, észrevétlen módon működésbe lépő összetevői, úgy képzelem el azt is, ahogyan a programjaink nyomot hagynak közönségünkben. Arra értem ezt, hogy a felhasznált anyagok, módszerek, technikák, nyilván, máshol is fellelhetők, de ahogyan és amilyen környezetben, amilyen közösségi hangulatban ezeket alkalmazzuk, az teszi hozzá a csak itt, nálunk fellelhető élményelemet. Erről többet is lehetne töprengeni, beszélni, mert nyilván, sok tényező összjátéka határozza meg egy-egy hely hangulatát, de az biztos, hogy ebben az egyszeri vagy ismétlődő találkozások ugyanúgy döntő szerepet játszanak, mint az, hogy benne van a múzeum levegőjében a történetiség, a családias hangulat ugyanúgy, mint az, hogy nyitottak vagyunk a folyamatos újításra, ennek összehangolására a hagyománnyal és az is, hogy tudatosan a jövőnek dolgozunk.
Azt hiszem, minden dolgozó, szervező, lebonyolító helyzetben lévő személy találkozik előbb-utóbb a pozitív tapasztalatok mellett a negatívakkal is. Ha visszagondolsz az elmúlt évekre, mi jut eszedbe pozitív, illetve negatív tapasztalatként.
A munkám során állandóan harcolok magammal, a korlátaimmal, próbálok tartani egy bizonyos mércét, ahhoz viszonyítok mindent. Néha szomorú vagyok, ha nem minden alakul olyan tökéletesen, mint ahogy elterveztem, de aztán végül mindig megértem a miérteket, mindig szépen letisztulnak a dolgok, és ha rájövök, hogy én megtettem a tőlem telhető legtöbbet, már el tudom engedni az esetleges nyomasztó dolgokat vagy a kudarcokat. Magamnak nehezebben tudom megbocsátani az esetleges mulasztásokat…
Ha az elmúlt évek pozitív és negatív élményeire gondolok, nem a munkámmal kapcsolatos dolog jut elsőként eszembe, hanem valami olyasmi, ami közvetlenül a személyes sorsomban történt, ami egy kicsit átformált, és az élet újraértelmezésére is késztetett. Egy kicsit úgy érzem, ezt élem még a jelenben is, folyton próbálok jobbá válni. Két éve, egy komoly egészségügyi probléma után megváltozott az életem, azóta már egészen más dolgok fontosak, mint amik addig voltak. Azt gondolom, ha hittel és legjobb tudásunk szerint, másokat magunk elé helyezve éljük az életünk, nem lesz majd a végén megbánnivalónk.
Ha semmilyen akadály nem lenne, bővítenéd-e a múzeum pedagógiai vagy más kínálatát valamivel?
Az éves múzeumpedagógiai kínálatunknak van egy jól bejáratott menetrendje, amit mindig bővítünk, színesítünk, újabb és újabb elemekkel gazdagítva ezt. Elsősorban jeles napokhoz szervezünk tevékenységeket, melyekbe bevonjuk a tanintézményeket, jó kapcsolatunk van helyi, környékbeli iskolákkal, óvodákkal. Tevékenységeink másik része az állandó vagy időszakos kiállításokhoz kapcsolódik, amelyekkel a múzeum gyűjteményét tudjuk még közelebb vinni, megismertetni az érdeklődőkkel.
Ha lenne egy nagy, fűthető terünk, teljes mértékben ilyen célokra kialakítva, akkor egész évben zavartalanul tudnánk tevékenykedni. Most a tavasztól késő őszig tartó időszak az, ami pezsgőbb ilyen téren, és talán kicsit elfogult is vagyok, de nyáron egyenesen paradicsom a múzeumkert. Télen egyetlen kicsi fűthető teremre korlátozódik a tevékenységünk, ez határozza meg azt is, hogy mit, mennyit tudunk tenni e téren. Nem panaszként mondom ezt, hiszem ebben a kicsi teremben is voltunk már közel százan egy-egy rendezvényen, legyen az könyvbemutató vagy éppen kézműves tevékenység. Érdeklődőben, hála Istennek, sosem volt és soha nincs hiány. De fontos, hogy mindig tervezzünk, álmodjunk nagyot akár, és én azt tapasztaltam, ezekhez a tervekhez, álmokhoz mindig megjön a támogatás is, ami nem is feltétlen anyagiakban mérhető, az is szükséges nyilván, de nagyon fontosak az emberi kapcsolatok, az idefigyelés, az, hogy sokan idejüket szentelik erre, és hisznek a munkánk fontosságában, azt magukénak érezve állnak mellénk.
Három gyermeket neveltek férjeddel. Ti hogyan készültök a karácsonyra?
A mi karácsonyi készülődésünket, gondolok itt a tágabb családomra is, nem tudom elválasztani a múzeumi készülődéstől, a Csodaváró programtól, hiszen az adventi szombatokon ott vannak a saját gyerekeink is, bekapcsolódnak a tevékenységekbe. Ezeken az alkalmakon nem tudok akkora figyelmet fordítani rájuk, de ilyenkor segít sokat a férjem, ott vannak a szüleim. Azt tapasztalom, a gyerekeink örömmel vesznek részt a tevékenységeken, ahova jönnek az iskolás, óvodás társaik is. És sokat tanulok tőlük. Mindig megkérdezem, hogy érezték magukat, szerintük jó volt-e a tevékenység. A gyerekek őszinték, nagyon jó kritikusok is tudnak lenni, amiből sokat lehet tanulni. Én mindig nagyon hálás vagyok nekik, és meghallgatom a véleményüket. De nemcsak múzeumi programokkal készülünk az ünnepre, próbálunk minél több figyelmet szentelni egymásnak, együtt töltött programot szervezni az adventi időszakra itthon, a családban is. Készítünk mindig adventi naptárt, ahol az apró édességek vagy kis ajándékok mellett van egy feladat az egész család számára: például eggyel több esti mese aznap vagy éppen közös társasjátékozás. Ez kitölti a huszonnégy napot, ami alatt lélekben is hangolódunk, várva a karácsonyt, a kis Jézus születését. A karácsonyfát kiskoruktól együtt díszítjük, aztán természetesen megkapják az ajándékaikat, figyelünk arra, mire vágynak, igyekszünk megadni nekik, de azért próbálunk egy egészséges határt szabni, hogy ne az ajándék legyen az ünnep hangsúlyos része. Álnokság lenne azt mondani, hogy ezt teljes mértékben ki tudjuk zárni, nem tudjuk, és nem is akarjuk. Jólesik örömet szerezni, adni azoknak, akiket szeretünk, de közben fontos, hogy megértsék az ünnep lényegét, ami nem pénzről, nem anyagi, hanem lelki értékekről, az egymásra figyelésről, a törődésről szól.
