Tizenegyedik alkalommal tartottak Együtt a fogyatékkal élőkért konferenciát Csíkszeredában a Gyulafehérvári Caritas, a Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete, az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége közös szervezésében. Demeter Zsuzsát, a Gyulafehérvári Caritas Fogyatékkal élőket támogató szolgálatának koordinátorát a konferencia kapcsán elhivatottságáról kérdeztük.
Rendezvényetekkel nemcsak a szakembereket, hanem a szülőket és fogyatékkal élőket is megszólítjátok…
Amikor egy család szembesül azzal, hogy egyik pillanatról a másikra egy sérüléssel élő családtagról is gondoskodnia kell, akkor a legtöbben az első sokk feldolgozása után elkezdenek „csapatot” gyűjteni a nehéz feladat megoldásához. A szülők ösztönösen megérzik, hogy ez nem egyemberes feladat, ide segítők kellenek. Gyógypedagógusként ugyanezt vallom: akkor tudunk igazi eredményeket elérni, ha az érintett családtag, a szülő és a szakember(ek) közösen küzdenek. Konferenciánkat első pillanattól kezdve így álmodtuk meg, hogy létrejöhessen egy magyar nyelvű fórum, ahol a fejlesztésben érintettek halljanak újdonságokat, cseréljék ki tapasztalataikat, töltekezzenek egymás sikereiből. És ami szintén nagyon fontos: ismerkedjenek. Az elmúlt 11 év igazolta feltevésünket. Kialakult a rendszeresen visszatérőkből álló stabil mag, de évről évre érkeznek új érdeklődők: pedagógusok, akiket a szülők hívnak el, illetve szülők, akiket a gyerekük segítője hoz el. Ez a sokszínűség egyben azt is biztosítja, hogy a konferencia ne legyen egysíkú.
Hogyan lesz mérnökből gyógypedagógus? Miként történt ez a te esetedben?
Amikor én érettségiztem, a pályaválasztásnál kevés út állt nyitva egy magyar fiatal számára, így sok társammal együtt mérnöki oklevelet szereztem és tervezőmérnökként kezdtem a pályafutásomat Nagyváradon. Éreztem, hogy nem ez a hivatásom, de sodort magával a szocializmus utolsó éveinek a kényszerpályája. A tervezőasztal mellett töltött órák alatt fogalmazódott meg bennem, hogy tanítani, alkotni és segíteni szeretnék. Az akkori vezetők jelszavak és bádogreklámok mögé rejtették a rendszer embertelenségét, és megpróbáltak megsemmisíteni mindent, ami nem illett bele az általuk elképzelt jövőképbe. Nem számítottak az emberi jogok, értékek, így hogy is számíthatott volna figyelemre, aki más volt, mint a tucat-etikettel rendelkező tömeg? Abban az időben a fogyatékkal élőkről próbáltak megfeledkezni, a gyógypedagógia nem tartozott a szükséges szakmák közé, hisz az akkori politikai vonal nem tudta elfogadni a másságot, a fogyatékosságot. Nagyváradi éveimben egy szép, napos délutánon találkoztam egy idős, nagyon nehéz sorsú asszonnyal. Életre szóló emléket hagyott bennem az a találkozás. Akkor értettem meg, hogy nem elegendő pillanatnyilag enyhíteni a nehézségén. Ha tényleg segíteni szeretnék rajta és sorstársain, akkor ezt sokkal mélyebbről kell indítani. A következő évek sok változást hoztak,
a forradalom szele elvitt sok hasznavehetetlen elméletet, kinyitott új kapukat, ablakokat, és megcsillantotta számomra a régi álom teljesülését. Az 1990-es évek elején egy gyerekotthonokat segítő külföldi szakembercsapat mellett önkénteskedtem, tolmácsoltam, gyerekfejeket simogattam. Mikor mire volt nagyobb szükség. Lassan érlelődött bennem a gondolat, hogy eljött a döntés ideje, és engednem kell a segítő szakma felé terelgető belső, hívó szónak. Felnőtt fejjel felvételiztem a gyógypedagógiára, nem kevés áldozatot kívánt két iskoláskorú gyerekem mellett tanulni, de döntésem első pillanatától kezdve mindig volt támaszom, segítségem, biztatóm, hogy a segítő szándékom mellé tudást is szerezhessek. Tudta az Úr, hogy kevés a munkás a fogyatékkal élőkkel dolgozók szőlőjében, segített, hogy az lehessen a hivatásom, amit megálmodtam magamnak. Kislánykoromban megkérdeztem nagymamámat, mi szerint kell majd mesterséget választanom, ha felnövök.
Ő azt felelte: nem az a fontos, mit dolgozom, hanem az, hogy reggel jókedvvel nézzek a munkanap elé. Hiszem, hogy nagymama naponta velem együtt mosolyog a mennyországban.
Kérdezett: Bereczki Silvia sa
A teljes interjú a Vasárnap október 22-i számában olvasható.
