Augusztus első szerdáján Ferenc pápa újra kezdte az általános kihallgatást, amelyben folytatta a reménység ezévi témáját, most ezzel a mottóval: „A keresztség a reménység kapuja”. A negyvenfokos szokatlan nagy melegre való tekintettel a kihallgatást a VI. Pál aulában tartották meg. Az alapigét Pál apostol galata levelének harmadik fejezetéből olvasták fel: „Testvéreim, az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban”.
A kelet felé épített templomok egykor Krisztusra, a felkelő Napra emlékeztettek
Volt idő az egyház életében, amikor a templomokat „keletelték”, azaz szentélyével kelet felé építették – kezdte beszédét a pápa. A hívek a templom nyugati kapuján léptek a templomba, végighaladtak a főhajón, keleti irányban. Mindez fontos szimbólum volt a régi emberek számára, olyan allegória, amely azonban a századok során fokozatosan elenyészett. Mi, a modern kor emberei sokkal kevésbé vagyunk hozzászokva, hogy a kozmosz, a világegyetem nagy jeleit érzékeljük, ezért gyakorlatilag nem is észleljük annak sajátosságait. A nyugat a napnyugta sarokpontja, ahol meghal a nap. A kelet ellenben az a hely, ahol a sötétséget legyőzi a hajnal első sugara, ami bennünket Krisztusra emlékeztet, aki a mindenség látóhatárán a magasságból felkelő Nap (vö Lk 1,78) – idézte fel Ferenc pápa a régi szertartás jelentőségét.
A keresztény a világosságra tekint, akkor is, amikor a világ éjsötétbe borul
A keresztség ősi rítusa úgy rendelkezett, hogy a katekumenek, a hitjelöltek a hitvallásuk első részét nyugat felé fordulva mondják el. Arra a kérdésre válaszoltak, hogy „Ellene mondotok-e a sátánnak, cselekedeteinek és műveinek?” Az eljövendő keresztények kórusban válaszolták: „Ellene mondunk!” Aztán a szentély felé fordulva, vagyis kelet felé, ahol felkél a nap, a katekumeneket újból megkérdezték: „Hisztek-e az Atyaistenben, a Fiában és a Szentlélekben?”. Erre azt válaszolták: „Hiszünk!”. A mai modern időkben részben megfakult ennek a rítusnak az igézete, mert elvesztettük a kozmosz iránti érzékenységünket – állapította meg a pápa. Természetesen megmaradt a hitvallás, a keresztségi kérdő formának megfelelően, mely néhány szentségi szertartás sajátja. Mindenesetre érintetlen maradt tartalmi jelentésében. Mert mit is jelent kereszténynek lenni? – tette fel a kérdést a pápa. Azt jelenti, hogy a fényre, a világosságra tekintünk, továbbra is hitet teszünk a világosságban, akkor is, amikor a világ éjsötétbe borul.
A keresztények nem engednek az éjszakának, hanem a hajnalban reménykednek
A keresztények sem mentesek sem a benső, sem a külső sötétségtől. Nem élnek a világon kívül, mert Krisztusnak a keresztségben kapott kegyelme által van egy irányultságuk, be vannak mintegy „tájolva”: nem a sötétségben hisznek, hanem a nappal világosságában, nem esnek áldozatul az éjszakának, hanem a hajnalban reménykednek. Nem sújtja őket a halál, hanem a feltámadásra vágyakoznak. Nem hajolnak meg a gonosz előtt, mert mindig bizakodnak a jó végtelen lehetőségeiben. Ez a mi keresztény reménységünk – tette hozzá szabadon a pápa: Jézus világossága, az Üdvösség, amit Jézus hoz el a fényével, mely megvált bennünket a sötétségtől.
A keresztény az Atyaisten fényességében, a megváltó Jézus világosságában, a Szentlélek világában él
Mi azok vagyunk, akik hiszik, hogy az Isten Atya. Ő a világosság. Nem vagyunk árvák, van Atyánk és a mi Atyánk az Isten. Hisszük, hogy Jézus eljött hozzánk, végigjárta a mi életünket, társa lett főként a szegényeknek és a gyöngéknek. Hisszük, hogy a Szentlélek szünet nélkül fáradozik az emberiség és az egész világ javára. Hisszük, hogy a történelem legnagyobb fájdalmait legyőzi és ez a reménység újjáéled minden reggel. Hisszük, hogy minden jó érzés és barátság, minden jó vágy, minden szeretet, még a legcsekélyebb és legmellőzöttebb is egy nap majd beteljesül az Istenben. Ez az erő arra indít bennünket, hogy lelkesen öleljük át életünk minden napját. Ez a mi reménységünk, vagyis reményben élni, világosságban élni, az Atyaisten fényességében, a megváltó Jézus világosságában, a Szentlélek világosságában, mely arra indít bennünket, hogy lépjünk tovább az életben.
A húsvéti gyertya továbbadott fénye Krisztus feltámadásának terjedését jelképezi
Beszéde második részében Ferenc pápa a keresztségi liturgia egy másik mozzanatára emlékeztetett, mely szintén a fény jelentőségét hangsúlyozza. A szertartás végén a gyermekkeresztelés során a szülőknek vagy keresztszülőknek, felnőttek keresztelésekor őnekik maguknak, égő gyertyát ajándékoznak, melyet a húsvéti gyertyáról gyújtottak meg, és amelynek lángja a teljesen sötét templomban lobbant fel Húsvét éjszakáján, hogy Krisztus feltámadását jelképezze. Ezt a fényt adják tovább a szomszédjaiknak és ez Jézus feltámadásának a lassú tovaterjedését mutatja a keresztények életében. Az egyház élete, erős kifejezéssel élve – szólt a pápa – mintegy „fénnyel való megfertőzés”. Minél több Jézus fénye a keresztények között, annál nagyobb Jézus fénye az egyház életében. Az egyház élete tehát fénnyel való szennyezés” – ismételte meg a pápa.
Emlékezzünk keresztségünk napjára!
A legszebb buzdítás, amivel egymás felé fordulhatunk, a keresztségünkre való emlékeztetés. A pápa azt kérdezte a kihallgatáson részt vevőktől, vajon hányan emlékeznek keresztségük napjára, de azt kérte tőlük, hogy ne azonnal válaszoljanak, nehogy szégyenkezniük kelljen. Ugyanakkor arra kérte őket, hogy otthon kérdezzék meg felőle a szüleiket: Mikor is kereszteltek meg engem? Ezt nem szabad többé elfelejteni! – kérte a Szentatya. A mai házi feladat tehát az, hogy megtanuljuk a keresztségünk napját, mely az újjászületés napja, melynek során „megfertőződtünk Krisztus világosságától”. Mi ugyanis kétszer születtünk: először a természetes életre, aztán másodjára a Krisztussal való találkozás által a keresztkútban. Ott abban meghaltunk a halálnak, hogy Isten fiaként éljünk ebben a világban. Ott lettünk olyan emberekké, amit soha el nem képzelhettünk volna. Íme, ezért kell elterjeszteni a bérmálás illatát, amivel megjelöltek bennünket a keresztségünk napján. Bennünk él és működik Jézus Lelke, a testvérek elsőszülöttje és mindazoké is, akik ellenállnak a keresztség valójában leküzdhetetlen erejének.
Ha hűségesek maradunk a keresztségünkhöz, a reménység fényét sugározzuk
Milyen nagy kegyelem – csodálkozott a pápa –, amikor egy keresztény valóban Kriszto-forosz, Kristóf, vagyis világosságot, Krisztust hordozó a világban! Főként azok számára, akik gyászt, reménytelenséget, sötétséget és gyűlöletet hordoznak magukban. Ezt megannyi apró jelből is látni lehet: a keresztény ember szemeinek a fényéből, mely derűt sugároz és még a nehéz napok során sem fogyatkozik meg és amely újra akarja kezdeni a jótetteket, még sok csalódás ellenére is. Vajon mit írnak majd később napjaink történelméről? – tette fel a kérdést a pápa. Talán azt, hogy képesek voltunk reménykedni, vagy pedig azt, hogy véka alá rejtettük annak a fényét? Ha hűségesek maradunk a keresztségünkhöz, a reménység fényét sugározzuk, mert a keresztség az Istenben való reménység kezdete, amit az eljövendő nemzedékeknek adhatunk tovább! – fejezte be katekézisét Ferenc pápa az újrakezdett szerdai általános kihallgatás során.
Forrás: Vatikáni Rádió
