A Bolyai Nyári Akadémia keretében Nagyváradon tartott római katolikus hittanári továbbképző a hitoktatás terén nélkülözhetetlen szemléletbeli és módszertani megújulást hirdető folyamat egyik állomásának is tekinthető. A július 9–14. között a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség Katekétikai Központja által Legyen játék a tanulás! címmel szervezett programsor elsődlegesen a gyermekközpontú megközelítésre irányította a résztvevők figyelmét. Az alkalom kapcsán született reflexiókból összeálló sorozatunk második részében Sebesi Ibolya, illetve Vakon Orsolya gondolatait ismerhetik meg. (Ozsváth Judit összeállítása.)

Sikeres továbbképző van mögöttünk

Már a Bolyai Nyári Akadémia főcíme is nagyon figyelemfelkeltő volt számomra, a hittanári továbbképző programját látva pedig éreztem, hogy nagyon tartalmas programnak nézünk elébe. És nem csalódtam megérzésemben. A szervezők által összeállított program színes, változatos, új, hatékony módszereket bemutató volt. Évek óta küzdünk azért, hogy olyan megoldásokat, módszereket találjunk, amelyek vonzóbbá teszik gyermekeink számára a hittanórákat, és ez a program, úgy érzem, ebben a keresésben nagy segítséget nyújtott számunkra.

Nagyon sok alkalommal vettem részt a nyári továbbképzőkön és azt tapasztaltam, hogy – kevés kivétellel – azokon inkább elméleti képzést kaptunk. Persze az sem rossz, viszont mindig maradt bennem egy hiányérzet, hogy miként fogom beépíteni a tanultakat a mindennapi munkámba. Ez a tovább képző nemcsak a tudásomat gyarapította, hanem konkrét, kézzelfogható módszereket, megoldásokat hozott a számomra.

Több mint húszéves tanári tapasztalattal mondhatom, hogy évről évre nehezebb lekötni és fenntartani gyermekeink figyelmét. Nagyon nagy szükség van a módszertani megújulásra. Gyermekeink korosztálybeli jellemzőit figyelembe véve meg kell találnunk azokat a hatékony módszereket, amelyekkel hitet tudunk ébreszteni és annak növekedését tudjuk segíteni. A váradi továbbképzőn olyan módszerekkel ismerkedtünk meg, amelyek nagyban segítenek minket ebben a munkában. Örülök annak, hogy teljesen új szemléletű tankönyvcsalád van születőben, ami tovább segíti munkánkat ebben a megújulási folyamatban.

A tanult, látott, tapasztalt dolgok nagy segítségemre lesznek abban, hogy tovább fejlesszem hitoktatói munkámat és ezáltal hatékonyabbá, vonzóbbá tegyem az általam tartott vallásórákat.

Az idei továbbképző hasznos szakmai ismereteket, lelki felüdülést és tartalmas szakmai és baráti beszélgetéseket jelentett számomra. Egy sikeres továbbképző van mögöttünk, ahol a szervezés tökéletes volt, az előadó tanárok jól felkészültek voltak és minden feltétel biztosítva volt a tanulásra és a tartalmas kikapcsolódásra. Hálás vagyok a részvétel lehetőségéért, és kívánom, hogy Isten áldása kísérje azoknak az életét, akik mindezt lehetővé tettek számunkra.

Sebesi Ibolya, a szatmárnémeti Dr. Vasile Lucaciu Gimnázium és a Bӑlcescu–Petőfi Gimnázium hittanára

Igazi találkozások voltak

Először az idei Bolyai Nyári Akadémia témájával találkoztam – Legyen játék a tanulás! –, ami igencsak felébresztette bennem a lelkesedést, ugyanakkor a kíváncsiságot is a továbbképző programjával kapcsolatban. Lelkesedésemet nem hagyták kialudni! Ami jó, az mindig hamar telik – fogalmazódott meg sokunkban a második nap végén, s úgy gondolom, ez sokat elárul a programmal, a foglalkozásokkal kapcsolatban. Első ránézésre is nagyon színes programnak ígérkezett, és így, a végén nyugodtan kijelenthetem, hogy tartalmas, kalandos utunk volt az együtt töltött napok során: bepillantást nyertünk a bábok mindannyiunk számára ismert, ugyanakkor mégis titokzatos világába, ahol szemtanúi lehettünk annak, hogyan válik élővé az élettelen a játék során. A Kett-pedagógia ösvényén járva megtapasztalhattuk, hogyan lehet a fizikai érzékelés, majd az értelem világából egészen a mélybe hatolni, amíg végül a saját szívünket érezzük megdobbani egy történetben. Kalandoztunk a drámapedagógia és a pszichodráma vidékein is, ahol nemcsak egymással, hanem önmagunkkal is találkozhattunk. A szervezők mindezek mellett gondoskodtak arról is, hogy ne fáradjunk bele a „felfedezésekbe”, ezért lehetőségünk volt másképpen (is) töltekezni szentmisék, a táncház, a taizéi imaórák, a városnézés és zarándoklat, a reggeli úszás stb. alkalmával. És ezt (is) köszönjük nekik!

A program sok szempontból is értékes volt számomra. Egyrészt a változatossága miatt, másrészt azért, mert a különböző foglalkozások során nem elméleti információkat, utasításokat kaptunk. Szinte egyáltalán nem jegyzeteltünk. Minden gyakorlati jellegű volt, és éppen ezért nem éreztem, hogy elfáradtam, leterhelődtem szellemileg. Sokkal inkább feltöltődtem. Olyan tapasztalatokat, módszreket, utakat kínált ez a néhány nap, amiket alkalmazni is tudunk a munkánk során, úgy az iskolai és a plébániai hitoktatásban, mint osztályfőnöki vagy akár irodalom-, történelem- és más órákon.

Ez a továbbképző emberileg is közelebb vitt bennünket egymáshoz. Érdekes volt megtapasztalni azt, hogy a napok múlásával egyre jobban leépültek a belső falaim, falaink, és mennyire mélyen meg tudtunk nyílni egymás előtt egy-egy foglalkozás, beszélgetés alkalmával. Igazi találkozások voltak. És ez megerősített. Úgy emberileg, mint szakmailag.  

Mint az élet minden területén, a hitoktatásban is szükség van a megújulásra. Kezdő hitoktatóként fájdalmas volt megtapasztalni, amint a „világmegváltó terveim” fokozatosan  romba dőltek egy-egy vallásóra után. Mert hiába a füzetnyi információ, ha csak a fejet szólítja meg. És a diáknak nem kell még egy olyan óra, ahol árad felé az információ, ugyanis a legtöbb helyen csak azt kapja, és ez ritkán találkozik az ő életével.

Minden óra előtt, minden csoportnál kérdés számomra, hogy hogyan tudom megérinteni nem csupán a fejüket, hanem – és elsősorban – a szívüket. Hogyan fakadhat élet mindabból, ami a vallásórán történik? Hogyan tudom  őket tényeg közlebb kísérni a jó Istenhez? A megválaszoláshoz úgy  gondolom, hogy elsősorban az szükséges, hogy a diákjaim, az ő életük, sajátosságaik, szükségleteik, kérdéseik álljanak a középpontban, nem pedig a tananyag. Rájuk hangolódva kell felkészülnöm egy-egy órára.

Természetesen az sem mindegy, hogy hogyan, milyen módszerekkel próbáljuk meg magunkhoz szelídíteni a diákokat.  A játék – most, felnőtt fejjel is – örömforrás. A gyermekeknél pedig különösen, hiszen az az ő nyelvük. A játék segítségével ismerik meg a környezetüket, szocializálódnak, felkészülnek a felnőttkori szerepekre, fejleszti a személyiségüket, készségeiket. A játék segít nekik emberré válni, és annak is maradni. Éppen ezért úgy gondolom, hogy amikor játszom a gyermekekkel, akkor tulajdonképpen az irántuk való, és életkori sajátosságaik iránti tisztelemet fejezem ki. A játék – ha megfelelően választottam ki – helye lehet a jó Isten és az ember találkozásának, mert az élmények birodalma, kicsit a mennyország kóstolgatása, hiszen játék közben megszűnik körülöttünk a tér és az idő. Segít igent mondani a lehetőségekre, az életre, a jó Isten ajándékára, az istengyermekségünkre.

A továbbképzőn mindezt saját magunk is megtapasztalhattuk a foglalkozások során. Írószer és jegyzettömb nélkül a szívünkben raktároztunk el – maradandóan – egy-egy élményt, megtapasztalást. Új utakat ismerhettünk meg, hogy hogyan is lehetne másképp. És ezért hálás vagyok…

Vakon Orsolya, a margittai Horváth János Elméleti Líceum hittanára