Mióta létezik a Gyulafehérvári Caritas KI-ÚT programja és milyen céllal alakult meg?
2011 októberében jött létre a szenvedélybetegekkel és hozzátartozóikkal foglalkozó KI-ÚT program, azzal a küldetéssel, hogy az érintetteket segítsük a felépülésben, illetve próbáljuk megelőzni az egyes közösségekben a szenvedélybetegségek kialakulását.
Kell-e különbséget tenni a függőségekkel való foglalkozásokon aszerint, hogy mi okozta az addikciót?
A szenvedélybetegségeknek, bármelyikről legyen is szó, nagyon hasonló a gyökerük és hasonló módon kell viszonyulni hozzájuk. Tehát nem szűkítettük le a célközönséget aszerint, hogy mi az, ami konkrétan a problémát, a függőséget kiváltja, vagy valaki milyen függőségben szenved. Egyébként minket jellemzően alkoholfüggőség miatt keresnek meg. A hozzánk fordulók 90–95 százaléka alkoholizmusban érintett, akár hozzátartozóként, akár betegként. Elvétve fordultak elő játékfüggők, nikotinfüggőséggel is kerestek meg, illetve olyan hozzátartozók is jelentkeztek, akiknek a gyermeke drog-, internet- vagy Facebook-függő lett.
Milyen típusú foglalkozásaitok vannak, és ezeket hol szoktátok megszervezni?
A programunk Hargita megyében működik, három városban vagyunk jelen: Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson és Székelyudvarhelyen. De ez nem azt jelenti, hogy csak ezekről a településekről keresnek meg minket, hanem tulajdonképpen ezek a városok és vonzáskörzetük a mi „terepünk”. Van, hogy mi megyünk ki falvakra, van, hogy falvakról jönnek be, megkeresnek. Van olyan szolgáltatásunk, amely direkt a szenvedélybetegeknek és/vagy hozzátartozóiknak szól, ez egyéni vagy családi konzultáció, tanácsadás. A három említett városban heti rendszerességgel támogató csoport, találkozó van szenvedélybetegeknek és hozzátartozóknak. Egy évben háromszor lelkigyakorlatot tartunk, illetve különböző más programjaink is vannak. A foglalkozásainkkal az a célunk, hogy a spiritualitást is bekapcsoljuk, annak a jelenlétét erősítsük a felépülés folyamatában, illetve a programok során egy józan, józanodó közösséget építünk.
A KI-ÚT program nagy hangsúlyt fektet a köztudatformálásra. Az a tapasztalat, hogy nagyon sok tévhit kering a szenvedélybetegségről. Ilyen tévhit például, amivel az alkohol fogyasztását indokolják, hogy „egészséges” az éhgyomorra megivott pálinka, vagy hogy a vesebetegségeket meg lehet előzni a sörfogyasztással, vagy a bor rendszeres fogyasztása a keringésnek jót tesz… Ezeket eltúlozzák az emberek, s mentegetik magukat, amíg a fogyasztás kóros formát nem ölt, ám ekkor már nehezebb a segítség. Másik tévhit, amikor felmentik az érintettet, mert nincs konkrét tudásuk arról, hogy mi a jellemzője az alkoholfüggőségnek. Ilyenkor mondják, hogy ő „nagyon jó ember”, nem is iszik sokat, csak… s jönnek a kívülállót elképesztő információk az éveken át fogyasztott alkoholról. Szóval ezeket a tévhiteket el kell oszlatni, s emiatt kell tudni pontosan beszélni a függőségekről.
A köztudatformálás másik része, hogy lehetőséget kínálunk tulajdonképpen, ugyanis nem is nagyon tudják azok, akik ebben szenvednek, hogy hová forduljanak segítségért. Ezért ezt is „hirdetni kell”, és próbálunk hálót építeni, hálózatokban gondolkodni, különböző szakemberekkel kapcsolatot tartani.
Egy másik nagy területünk a prevenció, amely a szenvedélybetegség megelőzéséről szól. Ez azt jelenti, hogy egy felépített prevenciós programot kínálunk fiataloknak és gyermekeknek. Általában vidéki iskolákkal alakítottunk ki partnerségeket. Ötödikes kortól kezdjük a foglalkozásokat: egy tanévben három alkalommal kétórás tevékenységet szervezünk. De van, amikor speciális témával hívnak meg, erre dolgozunk ki foglalkozást – például amikor egyik hatodik osztály osztályfőnöke felfigyelt arra, hogy az osztályban többen szipuznak, vagyis ragasztógőzt szívnak s ezt a helyzetet kellett megoldani.
Ezek az alkalmak elsősorban nem arról szólnak, hogy információt adjunk át a szenvedélybetegségről, hanem készségeket fejlesztünk. Megtanítunk különböző módszereket a gyermekeknek a kapcsolati szabályokról, azok alkalmazásáról, a kommunikációról, a konfliktuskezelésről, amiket aztán használni tudnak a kapcsolataikban. Odafigyelünk az egészséges önértékelés és az egészséges életvitel formálására, mert ezeknek a témáknak a megelőzésben fontos szerepük van. A foglalkozások interaktívak, nem frontális módszereket alkalmazunk, hanem csoporttevékenységek, műhelymunkák által, különböző csapatépítő és más, konfliktuskezeléses játékok által fejlesztjük a gyermekek készségeit, s így támogatjuk őket.
Olyan megelőzést végeztek tulajdonképpen, amellyel indulatkezelést tanítotok annak érdekében, hogy ne szoruljanak rá később a „menekülésre”?
Valóban arra törekszünk, hogy az önbizalmukat és a személyiségfejlődésüket erősítsük meg. Az a jellemző, főleg vidéken, hogy nem kapnak pozitív visszajelzést, az önbizalmuk nem erős, nem hisznek magukban, nincsenek tisztában a képességeikkel, nincsenek céljaik, illetve sodródnak különböző kortárscsoportokkal. Ezek mind olyan témák, amelyekről a foglalkozásainkon beszélünk, amikkel foglalkozunk, ezeket fejlesztjük. Egy másik jellemző, hogy a konfliktustól félnek, nem tudnak mit kezdeni vele. Nem tudják elképzelni, hogy az jó is lehet, jól is lehet csinálni, illetve bármilyen haszna is lehetne. Ezek visszatérő témák, korosztályoknak megfelelően dolgozzuk fel.
Mint szenvedélybetegekkel és családjaikkal foglalkozó szakemberek hogyan látjátok, milyen problémák húzódnak meg a háttérben a fentebb említetteken kívül?
Előre kell bocsátani, hogy minden eset teljesen egyedi, általánosságban beszélni róluk elég nehéz. A tapasztalatunk azt mutatja, hogy felfedezhető egy vagy akár több, a korai életszakaszban bekövetkezett személyiségfejlődési elakadás. Ilyenkor oda kell visszatérni, ahhoz az elakadáshoz, és onnan kell tovább vagy újraépíteni a személyiséget. Ilyen elakadások gyökerei a nagyon rosszul megélt családi helyzetek, amelyek problémái évek, évtizedek alatt halmozódnak. Például ilyen az, hogy valaki nem tudja kezelni a problémáit, nincs önbizalma – egészséges önbizalomról beszélünk, nem önzésről nyilván –, aki nem tanult meg közösségben élni, nem tanulta meg az indulatait kezelni, nagyon gyakori a félreértett férfi-nő kép és ezzel összekapcsolódik a szerepekhez kötődő feladatok rossz felfogása. Ezeken a területeken nagyon sok torzulás van, és ezek mind-mind halmozódnak, összeadódnak. Végül pedig ami „átfogja” mindezt, hogy nincs egyenes kommunikáció a családokban. A megfelelési kényszer valami hihetetlen módon sodorja az embereket, és félnek. A szenvedélybetegségek legnagyobb okát én a félelemben látom. Fél az ember magával és a másikkal szembenézni, az „állandóan jó kell legyek”, „jó képet kell mutassak” lebeg a szeme előtt. Ez a hozzáállás az embert hamis irányba viszi. Ezt a hamis képet csak valamilyen támogatással lehet fenntartani, s ez a támogatás nagyon gyakran az alkohol vagy valamilyen szer.
Nagyon sokszor lehet hallani a „rossz társaságról”, hogy a cimborák sodorják bele az embert a függőségbe. A fentiek alapján tehát kijelenthetjük, hogy ez így nem állja meg a helyét?
Ezek a kijelentések is hamisak, ha valaki éber, és jó önmagával a kapcsolata, akkor általában ellen tud állni a sodrásnak, ki tud szállni abból, képes olyan kapcsolatokat felépíteni, amelyek nem viszik magukkal rossz irányba. Hiszen a sodródásba eleve akkor kerülhet bele, ha nincs elég önereje, nem él a saját döntési kompetenciáival.
Felénk elég gyakori, hogy azt mondjuk: a világ meg a fogyasztói társadalom, meg a kívülről jövő nagy nyomás befolyásol, irányít, sodor minket. Nos, ebben van valóság, érnek külső hatások, ez tagadhatatlan, de hogy ez ebben a formában felelősséghárítás, az is biztos. A szenvedélybetegség egyik kulcskérdése: vállalod-e a felelősséget a saját életedért. Az igennek és a nemnek is a végső kimenetele – mert emberek vagyunk – a földi halál. De nem mindegy, hogy az addig tartó életemet, azt, ami adatott, hogyan használom.
Óriási munkának tűnik az, amiről szó volt eddig. Mekkora csapat foglalkozik a szenvedélybetegekkel és hozzátartozóikkal?
Gyergyószentmiklóson ketten vagyunk, Mezei Hajnal kolléganőm szociálpedagógus, ő a prevenciókat szervezi, vezeti, jómagam szociális munkás és addiktológus konzultáns vagyok (ez egy speciális szakképzés erre a területre), s mint ilyen elsősorban egyéniben/családban dolgozom a kliensekkel. Csíkszeredában Lázár Andrea pszichológus, és Székelyudvarhelyen Márton Orsolya pszichológus a kollegánk, akikkel egy csapatban, azonos koncepció szerint dolgozunk. Mi négyen vagyunk a szakemberek a csapatban, s minket támogat Bokor-Péter Szabolcs kollegánk, aki elsősorban az adminisztratív és pénzügyeket látja át, szervezi meg. Jóllehet hat éve indult a program, még nagyon az elején járunk, lassan épül az egész. Elég nehéz pénzt, támogatást találni erre – nincs ennek a munkának még jól kidolgozott törvényes kerete – ez is komoly feladat, nagy kihívás. És nehéz munkatársakat is találni, ugyanis nagyon emberpróbáló szakterület ez. Nagyon nagy elköteleződés kell hozzá, és készség is, mert ezt nem lehet csak elméletben csinálni, a munkatársaknak maguknak nagyon-nagyon hiteles életet kell élniük. Ez azt jelenti, hogy minden találkozás egy-egy adott emberrel, helyzettel, a szakembernek is felteszi a kérdést: én hogy csinálom? Tehát miközben másoknak segít, önmagát kell tudja „rendben tartani”, önmagára is kell tudjon reflektálni. Ez nagy fokú belső éberséget, belső erőt igényel.
Vannak önkéntesek, vagy mindössze öten dolgoztok a programban?
Egyelőre öten vagyunk a csapatban. Hellyel-közzel önkénteseink is vannak, egyelőre azonban nem sikerült tartósan elkötelezett önkéntest találjunk. Próbálkozásaink vannak, a kezdeményezések ideig-óráig működnek, majd az önkéntesek elmaradnak, s jönnek újak. Célunk a közösségépítés ezen a területen is. Sok türelem és kitartás kell hozzá.
Aki jelentkezik valamelyik foglalkozásotokra, milyen lépéseken megy át, hogyan dolgoztok vele?
Általában van egy vagy két beszélgetés a pácienssel, hogy az állapotát felmérjük, és ennek alapján megkeressük a helyzethez szükséges segítséget. Itt nyilván fel kell mérjük, ha szenvedélybeteg jön, ő a leépülés milyen fázisában van, elég-e a mi segítségünk. Ha nem, továbbküldjük más szakemberekhez, ugyanis együttműködünk különböző más szakmákkal, szervezetekkel is. Tudatában vagyunk annak, hogy nem mi vagyunk minden esetben a válasz.
Például a református egyház szervezete, a Bonus Pastor nagyon régen dolgozik szenvedélybetegekkel. Velük is együttműködünk, van, hogy mi küldünk nekik klienseket, van, hogy azoknak, akik náluk kezdték a gyógyulást, ők ajánlanak minket. Közös a két szervezet támogatócsoportja az általam említett régiókban. Csíkszeredában van külön csoportjuk is, de nagyjából ismerjük egymást, egymás klienskörét is ebben a régióban, tehát ilyen szempontból jól kiegészítjük egymás tevékenységét. Van, amit ők tudnak jól, van, amit mi tudunk jól. A Bonus Pastor lehetősége számunkra: terápiás programot kínál, van évente háromszor kéthetes terápiájuk, illetve van férfiak számára hosszú távú, bentlakásos terápialehetőségük a magyarózdi otthonukban. Amikor mi úgy mérjük fel, hogy valakinek erre szüksége van, elküldjük hozzájuk. Ez elsősorban a szenvedélybetegeknek van, a hozzátartozókkal való foglalkozásokhoz többnyire elég a mi kompetenciánk is. Ha mégis valami miatt tovább kell irányítsunk valakit, akkor tudunk konkrét személyt is javasolni, mert együttműködünk más terapeutákkal itt, a zónában is.
Kik és milyen számban vettek részt a foglalkozásaitokon?
A hat év alatt nagyjából 150-160 fő fordult meg valamelyik rendezvényünkön, lelkigyakorlaton, tematikus hétvégén. Ezen belül nagy a szórás: van, aki csak egyszer jött el, de van, aki többször is jött, van, aki rendszeresen visszajár a kezdetek óta, más csak később kapcsolódott be. Volt, aki járt két-három évet, aztán kimaradt. Egyéni tanácsadásba évente általában 50-60 ember jön, akivel legalább egy beszélgetés zajlik. A klienseink közül 55–60 százaléknyi a nő, a zömük hozzátartozó, csupán kb. 10 százalék volt közülük, aki szenvedélybeteg. A férfiak körében kevesebb a hozzátartozó. Ha azok származási helyét tekintjük, akik megkeresnek minket, körülbelül 60 százalékuk falusi, de nincs erről pontos kimutatásunk. A kliensek többsége 30–60 év közötti. Hatvanéves kor után nehezebb a rehabilitáció, ritkábban keresnek meg idősebb kliensek.
Aki felkeres, az maga a beteg vagy a család?
Változó ez is, az esetek zömében valamelyik családtag keres meg, általában a házastárs, ő érzékeli azt, hogy baj van. A szenvedélybetegnek el van torzulva a világlátása, és ő nem gondolja, hogy bármi gond lenne. A kívülálló viszont érzi, látja ezt.
A másik tapasztalatunk pedig, hogy amíg nincs valami kényszer, külső krízis a szenvedélybeteg életében, ő nem látja be, hogy szüksége van segítségre. Legtöbbször az az indító krízis, hogy a hozzátartozó vagy a munkahely részéről jön olyan nyomás, hogy a szenvedélybeteg rááll a segítség elfogadására, illetve az is ok szokott lenni, hogy a kliens egészsége nagyon leromlik.
Honnan szerezhetnek rólatok tudomást?
A rendezvényeinkről a Mária Rádió szokott közvetíteni, a Vasárnapban is hirdetjük. De az előbbi a hathatósabb partner, már többször jelezték vissza, hogy ott hallottak rólunk, s úgy kerestek meg bennünket. Más „hirdetőnk” a segítőhálónk, a partnereink. Van mindhárom említett kisrégióban olyan orvos, néhány pap, terapeuta, tanár, aki küld hozzánk embereket. Próbálkoztunk külön plakátokkal, tévéreklámmal, újsághirdetéssel is, de ezek nem voltak eredményesek. Az a tapasztalatunk, hogy általában kell egy személyes szál, hogy valaki ajánljon minket.
Tapasztalatod szerint milyen a szenvedélybetegség mértéke, mennyire kiterjedt Erdélyben?
Nagyon nagy problémának látom. Eddig „csak” az alkohol volt, ami a legnagyobb gondot, függőséget okozta, de ma már sokkal több színben jelen van a függőség, sokkal becsapósabb, nehezebb érzékelni. Nehezebb a függőségből a felállás, mint a megelőzés.
Említetted, hogy ehhez a munkához elég nagy elköteleződés kell. Téged ez miért foglalkoztat, érdekel?
Azért szakosodtam erre, mert a családban tapasztaltam a szenvedélybetegség romboló hatását, s megéltem, milyen benne lenni, milyen ennek kitéve lenni. Ismerem azt, amikor nem lehet látni a helyzetből a kiutat. Tudom, milyen, amikor nincs semmiféle segítség. Nekem akkor nem volt hová fordulnom, és csak általános szinten kaptam, kaptunk segítséget, az pedig nem elég. Hosszú utat tettem meg, hogy feldolgozzam ezeket a sebeket, s most segítőként képes legyek épp ezen emberek mellett állni, őket támogatni. Azt gondolom, ha mi egy embernek is tudunk segíteni – hogy az elszigetelődés, a szégyen és a bűntudat ne úgy gyilkolja, ahogy engem meghatározott, és ahonnan fel kellett állnom –, akkor már megérte.
