Én mindig a vasorrú bábát szerettem. Teljes felháborodással és empátiával néztem Tom szenvedéseit, ahogy Jerryt próbálja elkapni. És a gyalogkakukkot üldöző prérifarkas sorozatos kudarcai még szimpatikusabbá tették a „gonosz” rajzfilmfigurákat. Miért nem győzhet soha a vasorrú bába, a prérifarkas? Van valami vonzó ezekben a karakterekben. A fő gonosz mindig rendelkezik olyan jellemzőkkel, amelyek követhetőek. Eszesek, leleményesek, nem egyszer őrült zsenik. Ugyanakkor a prérifarkas a sorozatos kudarcai után is tovább próbálkozik elkapni a szörnyen idegesítő gyalogkakukkot. Tiszteletet kér mindenkitől ez az elszántság. És miért is vonzóbb számomra vagy sokak számára a prérifarkas? Mindenkiben ott lapul a kisördög. Mindig nem lehet jó lenni. Ugyanakkor egy ellenpélda sokkal mélyebben megráz, mint egy pozitív eszmény. Egy példakép, egy ideál sok esetben szinte elérhetetlen piedesztálon áll. Míg a pórul járt gaztevők emberségesek, emberközeliek. Kárukon többen és többet lehet okulni. Ezt ne tedd, s így működik az emberi agy is, sokkal fogékonyabb a negatív megfogalmazásra, mint a pozitívra. Ne tedd ezt, ne tedd azt, mint hogy tedd ezt, tedd azt. A pozitív példa gyakorta megmarad az eszményi hősködés szintjén. Persze a tűzoltó bácsi megment egy csomó fán rekedt kismacskát, és ez így helyén is van, de aki nem tud fára mászni, az kimarad ebből a jótettből. Ám ha elborzadunk, hogy valaki nem segített máson, talán a magunk kis világában máskor, máson segíthetünk. Így az ellenpélda nem a legjobb, de talán a legdidaktikusabb mind közül.
Aranyossy Sándor
