A nyári szünidő beköszöntével nemcsak a különböző civil szervezetek vagy önszerveződő közösségek igyekeznek élménydússá tenni az gyermekek, ifjak napjait, hanem a plébániák is szerveznek kisebb-nagyobb rendezvényeket. A kolozsvári Mária Szíve-plébánia a vakáció első hetében várta az érdeklődőket, hogy belekóstoljanak az együtt játszás, éneklés, kézműveskedés és persze a bibliai történetek feldolgozása nyújtotta kínálatba. A foglalkozásokat Fazakas Anna-Mária, a plébánia önkéntes hitoktatója vezette, őt kérdeztük a tábori napok élményeiről, nehézségéről.
Hogyan és miért alakult ki a plébániai tábor?
Idén volt a második plébániai táborunk, 2015-ben volt az első. Az ötletgazdák akkor a Fokoláre mozgalom tagjai voltak, ugyanis abban az évben voltak közös jótékonysági akcióink, gyűjtéseink. Első évben ők vállalták a tábor lelki oldalának kivitelezését, idén már nem tudtak bekapcsolódni, így rám maradt. Bevállaltam, mert nem volt más lehetőség.
Tavaly nem volt ilyen alkalom, egyedül nem vállaltam, de jött a visszajelzés a szülőktől, hogy hiányolták. Idén már úgy gondoltam, hogy a jó Isten adott időt, adott gyermekeket, adott lehetőséget, akkor ad türelmet és kegyelmet is mindenhez, és belevágtam. A plébánián önkéntes hitoktató vagyok ötödik éve, a férjem is foglalkozik a gyermekekkel, főleg gitározni tanítja őket már hatodik éve. Az ő két tanítványa volt a táborban segítségemre az énekes részeknél. Az volt a célunk, hogy örömet szerezzünk a plébániánkhoz tartozó gyermekeknek, élményekben részesítsük őket, hogy szívesen jöjjenek máskor is, misére, hittanra, egyéb eseményre is, meg persze ne a számítógéppel legyen elfoglalva, hanem a szabadban tudjanak mozogni, együtt lenni.
Az idei alkalom résztvevői csak a plébániai hittanra járók voltak?
A táborunk nyitott volt, ezért más plébániához tartozók, illetve más vallásúak is jöttek – együtt a barátokkal, akik a „mi gyerekeink”, vagy egyszerűen látták interneten a hirdetést, és jelentkeztek. A többség azonban valóban a mi plébániánkról érkezett, főleg olyanok, akik voltak már két éve, az első táborban is.
Az egy hét alatt összesen harmincegy gyermek fordult meg nálunk. Többen közülük úgy jöttek, hogy csak 2-3 napig vettek részt, majd elmentek, mert osztálykirándulás volt vagy egyéb tábor. De olyan is volt, aki minket választott más program helyett, ami jólesett nekem – nem magam miatt, hanem mert a plébániai közösséget előnyben részesítette más lehetőséghez képest. Így alakult az, hogy naponta általában huszonnégy gyermek volt a csoportban, négyéves volt köztük a legfiatalabb, a legidősebb pedig tizenöt éves volt.
Hogyan épült fel a tábori program?
Általában kilencre érkeztek a gyerekek, de voltak olyanok is, akik fél kilenc után már ott vártak a kapunál. Az érkezés után volt egy kis idő, amikor szabadon játszhattak, hogy „megérkezzenek” a foglalkozásra. Ilyenkor volt, aki még az előző napi kézimunkáját befejezte, volt, hogy együtt játszottak valamit. Körülbelül fél tízre megérkezett mindenki, ekkor közösen játszottunk kidobós, mozgásos játékokat, szaladgáltunk az időjárás függvényében nagyjából egy órát.
Aztán két nagyobb lány segített az énektanulásban, gitárral kísértek minket. A tábornak volt egy slágere, A szeretet nem fogy el sosem című ének. Ezt mindennap elénekeltük, és persze tanultunk másokat is.
Aztán mindennap volt egy-egy Jézusról szóló történet, amivel foglalkoztunk. Így került szóba az, hogy Jézus megtanít minket imádkozni (a farizeusokról és a vámosról szóló történet), a jó Isten visszafogad bennünket (a tékozló fiú története), Jézus megmutatja, hogyan viselkedjünk a rászorulókkal (irgalmas szamaritánus története), a tíz leprás meggyógyítása és utolsó nap pedig a csodálatos kenyérszaporítás. Ezt össze tudtuk kötni az Eucharisztiában állandóan jelen lévő és a minket megvendégelő Jézussal, és azzal, hogy ebben nincs ám vakáció, mint az iskolában. Ezzel a gondolattal zártuk le a táborunkat, és ezért adtunk hálát.
A történetek elhangzása után a kisebbek lerajzolták azt, ami a történetekből a legjobban megtetszett nekik, és mindig megbeszéltük, hogy mi az, ami Jézus idejében így vagy úgy volt, de ma már másképp van, másképp mondjuk, másképp teszünk dolgokat. A nagyobbak pedig csoportokban dolgoztak, volt olyan nap, amikor „lefordítottuk” a történeteket maira, vagyis elképzeltük, hogyan nézne ki, hogyan hangzana egy-egy történet, ha 2017-ben játszódna, máskor levelet írtak Jézusnak, előfordult, hogy eljátszották a történetet, volt hogy a nagyobbak olvasták fel mindenkinek, és olyan is, hogy én rajzoltam fel mesélés közben. Próbálkoztam azzal, hogy ne legyen „sablonos” hittanórai hangulat.
Tizenegy után tízóraiztunk, ki-ki, amit hozott, mi pedig próbáltunk mindennap ehhez valamilyen ropogtatnivalót, édességet is adni, ezzel szerezni örömet a gyermekeknek.
Ezt követően volt egy kis szabadidő, ekkor lehetett még játszani egészen (a déli) harangszóig, amikor kézműveskedés következett. Mindennap más és más tevékenység várta a gyermekeket. Készítettünk papírgurigákból színes ceruzatartókat, hálószíveket, bőrkarkötőket, egy anyuka kétszer is eljött nemezelést tartani, így párhuzamosan készült fonott karkötő, sodrott hajdísz, és a másik műhelyben nemezelt karkötő és tulipán készült. Utolsó nap mécseseket díszítettünk, ezeket gyújtottuk meg a hálaadáson. A fiúkkal kicsit elnézőbbek voltunk a kézműveskedés idején, az elejéről még egy kicsit kint maradhattak, „befejezni” a focit. A lányok viszont már gyakran tízóraizás után hozzáláttak valamilyen kézimunkához. Egy délutánról elhagytuk a betervezett plakátkészítést, és csoportvetélkedőt is tartottunk, ebben voltak vizes és stafétajátékok, volt erőösszemérés és sok-sok mozgás is.
A foglalkozások közben akadtak nehézségek?
Egyetlen nehézség mutatkozott tulajdonképpen, ami nyelvi jellegű volt. Van négy gyermek, akik a plébániához tartoznak, ők angol anyanyelvűek, a nagyobbak már tudnak elég jól románul. Aki szokott segíteni nekünk máskor az angol fordításban, nem tudott eljönni a táborba. Úgy tudtuk ezt a nyelvi dolgot megoldani, hogy vittem az angol nyelvű Bibliát, ők onnan elolvasták a történeteket. Románul elmondtam, hogy mit kell csinálni, és ők pedig emiatt külön csoportban kellett legyenek, együtt beszéltek meg dolgokat. A foglalkozás végén elmondták, amire jutottak, én meg lefordítottam a csoportnak. A kézműveskedésnél is mondtam románul-magyarul, mit kell tenni, volt, amire következtettek maguktól is, valamint a játékoknál nem nagyon kellett fordítani, volt, amit már hittanóráról ismertek, a nagyobbik lány pedig már ért egy-egy magyar szót is. Ami igazából a nehézséget jelentette, hogy a vallásos, lelki oldalt nem tudtuk úgy kifejteni velük, nem tudtunk együtt annyit beszélgetni, mint a többiekkel. És volt olyan, hogy amikor együtt írtunk valamit, akkor ők nem tudtak úgy bekapcsolódni.
Hogyan zárták le a tábort?
A hálaadásra meggyújtottuk a szépen feldíszített mécseseket, amelyeket aznap készítettünk, aztán sorba állva bevonultunk a templomba, elénekeltük a slágerünket, aztán egyenként kimentünk az oltárhoz, ott elmondtunk egy-egy dolgot, ami nagyon tetszett a táborban.
Előkerült itt szinte minden, a közös játék, a kézimunka, az együttlét, a tízóraihoz adott desszert, új barátok. Nagyon sok mindent elmondtak a gyermekek, látszott az arcukon is, élmény volt számukra, hogy ott lehettek. Aztán körülálltuk az oltárt, és hálát adtunk mindenért, hogy nem történt semmi komoly baj – „megúsztuk” kisebb esések sebeivel.
Hálaadáson nagy öröm volt nekem, amikor megkérdezték a gyermekek, hogy ugye jövőre is lesz táborunk. Akkor sem tudtam mást mondani, s most sem tudok egyebet, ha úgy gondolták, hogy jó nekünk ott, akkor reméljük, hogy jövőre is lesz.
