Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmárnémetiben és 1938. június 7-én halt meg Kolozsváron. Ma halálának évfordulója van, ez ugyan a 79., de mégis kerek évfordulót ünnepelünk idén: 110. éve született. A PIM (Petőfi Irodalmi Múzeum) évfordulós naptárában mégsem találom a nevét. Mint ahogy életében sem igen vettek róla tudomást Budapesten… Szatmárnémetiben 2017. május 18–19-én emlékkonferenciát és szobránál koszorúzást tartottak. Dsida erdélyi magyar költő, de korántsem regionális, partikuláris, nagyon is egyetemes értékű és összmagyar irodalmi jelentőségű, ezért csak az irodalmi kánonképzés szeszélyeire gondolhatok, racionális és logikus magyarázat nincs rá.
Láng Gusztáv, a szatmári születésű, ma szombathelyi irodalomtudós írja róla: „Dsida Jenő költői világképének meghatározó eleme kereszténysége. Érett költészetében azonban nem találunk hitbuzgalmi költeményeket, mint diákkori zsengéi között. Istenélménye csaknem olyan ellentmondásos, mint Adyé. Ady írta Istenről: egyek leszünk mi a halálban. Dsida is tudta, hogy a határt, mely Istentől elválasztja, csak halálában lépheti át, ezért kap ez az Isten-élmény zord, sőt félelmetes színeket olyan verseiben, mint A félelem szonettje, A sötétség verse, a Hálóing nélkül vagy az Elárul, mert világít. Dsida kereszténységének értelme Krisztushoz való viszonyában tárul fel, aki emberré lett, halandókhoz hasonlatossá, s ezzel felszólította a halandókat, hogy hozzá hasonlatossá váljanak. Krisztus a földi embert és világát váltotta meg, és Dsida nagy élménye a megváltott világ, amelynek értékei, szépségei és az általuk gerjesztett életöröm mintegy megtisztul ebben a hitben. Kempis Tamás szavával élve Krisztust követő költészet a Dsida Jenőé, de ebbe a követésbe nemcsak az evangéliumok sugallta erkölcsi parancsok – elsősorban a jóság és a szeretet – illenek bele, hanem az élet, a természet, a szerelem értékei is, mint azt Viola-ciklusa vagy a Kánai menyegző és a Tíz parancsolat című költeménye bizonyítja. De szerves része ennek az élménynek a küldetéstudat is; a mások szenvedésében osztozás, a cselekvő jóság vállalása. Ezért képes ez a Krisztus-követés számos, akár nem keresztény kultúrértéket magába olvasztani, elsősorban az antik sztoikus bölcseletet, a ráció tiszteletét és a művészetért való rajongást. Költészete ezért lehet egyetemes – ami a katolikus szó eredeti jelentése.” (Dsida Jenő összegyűjtött versei, Savaria University Press, 2011.)
Nehéz volna és fölösleges az irodalomtudós értékeléséhez bármit is hozzátenni. Talán néhány verset. Olyan verseket ajánlok, amelyek nem nagyon ismertek, mint a Három falusi ének két részlete, amelyeket Abafáján, házitanítóskodása helyszínén írt 1929-ben. 1928 novemberében került Abafájára, két évig Huszár báró fiait tanítgatta, közben jogi tanulmányait is igyekezett végezni, fel-feljárva Kolozsvárra vizsgázni. Nem igyekezett azonban eléggé, bár innen írt leveleiben, naplójában fogadkozik: a jogi egyetemet sosem fejezte be. Családjának írt leveleit többször is így kezdi: D. a J. Kr.! (Dicsértessék a Jézus Krisztus). Két, Mailáth püspöknek írt levelével is találkoztam: bőségesen beszámol életéről, lelki fejlődéséről, vívódásairól, mint fiú az apjának, mint útját kereső hívő a bölcs lelki vezetőnek.
Következzék a vers két részlete, a részben száműzetésként, kényszerűségként megélt abafájai magányban is látja a szépséget, az értelmet, élvezi az egyszerű élet minden apróságát, amelyek számára a teremtett világgal, az azt teremtő Istennel való személyes találkozás alkalmai: „Huszonkét évvel ezelőtt / Gondolat voltam a szakadékok alján. / Fény voltam / egy tizenhétéves gyerekasszony szemében. // Most már nekem is / van szemem, szomorúságokat látok, / vidám dolgokat nevetek / s szeretem a kandallót, meg a nyári napot. // Saját íróasztalom van, / s rájöttem, hogy ember a nevem. // Este számadást csinálok, / vagy kisétálok a békazenés tó partjára / s áhítattal csodálkozom: / milyen különös dolgok közepébe jutottam. // Annak, aki igaz szemmel lát, / Minden kavics aranykavics. / Már a szomorúfűz is kihajtott / és bennem is kibomlott a vágy: / vándorolni messzi világba. / Gyönyörű, gyönyörű reggeleken / harmat húll a szívemre / s tudom, hogy cserfasoron vár / az aranyhajú, / kékszemű Isten.”
Végül egy 1929. V. 27-ei keltezéssel ellátott vers, amelyben a későbbi és ismertebb sírvers alapgondolatát is felfedezzük, és világnézete, világlátása, még bontakozó, alakuló költői világa főbb jellemzőit.
Ének az egész világnak
Aki látott is néha engem, felejtse el az arcomat, aminthogy
én is elfelejtem: hitvány, homályos karcolat, melyen át-áttetszőn
keresztül-villan az arc igazi rajza s néha ibolyafény is rezdül,
rajzos betűk mögül kirajzva.
Csak egy a fontos, ez a fontos, amit kiírtam és kisírtam és ami
megmozdult bolondos szívemben, e tavaszi sírban, s megmozdult és
támadva támadt, kikiáltva, hogy új világ van s új rend van a fakóra
fásult, oszladó testű vén világban.
Alkonyatok és hajnalok cserélik egymást. Mind erősebben érzem,
hogy én nem vagyok külön. Csak örök acél van és örök kovács és a cél:
összeverődni a természet áldott rendje szerint. S akkor szökken a
szikra és suhog a szél s a szél tovaszökkenti a szikrát, száraz fűbe,
zörgő csalitokba, szomjas erdőkbe és így lobban fel ropogva az eget
aranyozó, isteni tűz.
A füstje drága, tiszta füst, amint a napsugár ölébe vágyón
felillan: színezüst fonállal csillagok körébe fonódik és piros szívek
panaszát kék illatba fonja s már nem ropog, már nem sziszeg, csak
úszik, mert az ég bolondja.
Testvérek, szerelmese vagyok a világnak, amelyből vétettem s
amelybe visszatérek: ájultan élek, mint a fán a kérgek alatt a
barnafényű féreg. A föld aranymámorba pólyál, mint jó anyám fehér
keze s a holtsugarú, szende holdnál kristályos lesz e kék zene.
Ki madarat kínoz és bogarat öl, minden ízével engem átkoz s aki
tébolyultan harmatos virágot csókol: engem ölel magához.
Káprázatos aranytetők fölött a karom messze nyúlik s villognak
lent a nagy mezők, villog a világ időkön túlig.
Itt vagyok én, itt vagyok én, eremben hangos, friss haranggal,
indulóval és dythirambbal! Itt jövök én, itt vagyok én és itt
vannak a társaim, velem vannak a társaim, mind éhesen, mézédesen,
erős-huszonkétévesen és úgy kérdezzük a jajgató világtól:
– Hát van valami, ami lehetetlen?
Van valami, amit nem lehet merni;
Van valami, amit nem lehet akarni?
Most mi jövünk. S a mi jövőnk terül ki csillogón a napra, hogy sarjat
hajtson itt a tönk és új legyen itt mától fogva az ember szava és
keresztjük könnyű s ne lássunk senki mást, csak szeretőt és mától
kezdjük újra az időszámítást! – Új hitek, új szó, új fogalmak, új
boldogság és új jelek: Történelem. S a tiszta falvak során megújult
emberek!
Nekem higyjetek, senki másnak! –: Olyan végtelen nagy a tér
s minden köbcentiméter helye új lehetőség. Visszatér a végtelen
szívünkbe is, amely bár sokat vétkezett lent egyben kitart végsőkig
is: nem ismeri a lehetetlent.
S ha néha visszajár szavamba kísérteni a régi szomorúság, ne
hallgassatok rám! Olyan az, mint ha győztes tavaszi éjszaka: felénk
csap a hullott, tavalyi lombok édes-kesernyés oszló illata.
