Éppen öt évvel ezelőtt költözött az örök hazába Fodor Sándor. Csipike megálmodójaként nagyon sokan ismerik, szépirodalmi munkásságában szerepel novella, regény is, sőt közéleti szerepet is vállalt, közíróként tárcákat, jegyzeteket közölt a fordulat után a romániai magyar sajtóban. A katolikus sajtóban is szerepet vállalt a fordulat után, mégpedig jelentős szerepet, hiszen az egyházi média újraindításakor Bajor Andorral a szakmaiság garanciáját jelentették.
Csík szülötteként otthonról hozta a hitet, Mária lábától indult, és haláláig szívügye volt az a vidék, a kulturális és vallási hagyomány. Ezért is vállalt a Keresztény Szótól való végleges nyugdíjba vonulása után is szerepet a főegyházmegyei zsinat munkálataiban: éppen az erdélyi sajátosságokat vizsgáló és összegyűjtő dokumentumon dolgozó munkacsoportot irányította. Hite, amint ő maga mesélte, kissé háttérbe került életének abban a szakaszában, amikor mindenkit megkísért a „világ szelleme”, őt azonban nagyobbik lánya halála olyan mértékben fejbe kólintotta, hogy az egy életre immunissá tette mindenféle világi hívság vonatkozásában. Párttag sosem volt, és lánya halála után nem is titkoltan rendszeres templomlátogató lett újra. A katolikus sajtó is körülbelül azóta foglalkoztatta, szintén maga mesélte, hogy a hetvenes évek közepén már megkereste Márton Áron püspököt, hogy Bajor Andorral közösen felajánlja szakmai tudását egy keresztény szellemiségű irodalmi-művelődési folyóirat szerkesztése érdekében. A püspök azonban külső, állami cenzúra mellett nem kívánt semmilyen lapot indítani, így ez a terv 1989 decemberéig aludt, amikor aztán Czirják Árpád kanonok-plébános és Jakab Gábor pápai káplán áldásával elindult a lap megszervezése és szerkesztése.
A Keresztény Szó elindult, és szépen fejlődött, bár Fodor úr rövidesen több nem várt nehézséggel is szembetalálkozott. Bajor Andor igen rövid idő után megbetegedett, majd meg is halt, ráadásul az adminisztrációban egyáltalán nem jártas filosz vállára nehezedett minden. Erről a korszakról egy, a Székelyföldben megjelent, Molnár Vilmossal készült interjúban így vallott: Bajor Andorral együtt némi bakot lőttünk a Keresztény Szó indulásakor. (…) nem szögeztük le világosan, hogy egy keresztény jellegű, tartalmú hetilapot, művelődési folyóiratot megpróbálhatunk ugyan szerkeszteni, de úgynevezett újságot (napilap jellegűt az ennek megfelelő tartalommal) még akkor sem, ha ez hetente jelenik meg, mert ehhez nem értünk. Valamint hitbuzgalmi folyóirat szerkesztésére sem vállalkozhatunk, mert ehhez nincs kellő teológiai felkészültségünk. (…) Lelkes, jól író tisztelendő urak is segítettek írásaikkal, nemcsak Jakubinyi György érsek úr (akkor még „csak” teológiai tanár), de Czirják Árpád és Jakab Gábor főtisztelendő urak is. Beküldték aztán, de főként hosszabb, semmint rövidebb prédikációikat más tisztelendő urak is (amelyek nem fértek be a lapba), némelyikük verset is küldött, ám ezek a versek – sajnos – minden nemes szándék ellenére gyengéknek bizonyultak. Így aztán mihamar feszültté vált a hangulat a szerkesztőség és egyes tisztelendő urak között. (…) Az Állami Nyomda (itt nyomtattuk kezdetben a Keresztény Szót) alkalmazottainak a hivatalos árnak megfelelő borravalót kellett csúsztatnunk ahhoz, hogy a lap idejében elkészüljön, amiről – természetesen – kezdettől beszámoltunk fölötteseinknek, (…) ki ad nyugtát „baksisra”?
És ki nem mondottan ugyan, egyes tisztelendő urak sutyorászni kezdtek, hogy bizonyos Fodor Sándor könyökig nyúl a Keresztény Szó kasszájába. (…) Írtam egy levelet Bálint Lajos érsek úrnak, amiben elmondtam, hogy a diktatúra idején egyes illetékesek kételkedtek ugyan a párt iránti hűségemben (talán nem is egészen alaptalanul), de a tisztességemet senki nem kérdőjelezte meg. Ezért én lemondok a lapnál betöltött tisztemről, és szigorú vizsgálatot kérek az ügyben. Az intemezzo bocsánatkéréssel ért véget, de Fodor úr ragaszkodott ahhoz, hogy elbúcsúzzék a szerkesztői munkától.
Bár az eset nem fordította el sem a hittől, sem az egyháztól, a zsinati munkákban bőven kivette a részét. Nem volt haragtartó, úgy gondolta, az élet túl rövid és az élet Ura túl nagyvonalú ahhoz, hogy ő, Fodor úr, efféle semmiségekkel töltse az idejét. (Amit külön köszönök a Fennvalónak: immár se egyének, se közösségek iránt nincs bennem harag, gyűlölet. Ha fiatalabb koromban volt is ilyen, mára kikopott belőlem.) Ám a lelkében mély nyomot hagyott az eset: az interjú, amiben ezt említi, jó másfél évtizeddel későbbi, az ügy mégis elevenen élt benne.
A katolikus sajtó a szívügye maradt, tudta, mi történik a háza táján, és örült a sikereinek. Ugyanabban az interjúban elmondta: magam helyett nemcsak kiváló főszerkesztőt, de jó felelős szerkesztőt is ajánlottam a lap élére, elbúcsúzhattam a Keresztény Szótól, amellyel másfél évtizeden át jó viszonyban maradtam. Hetilapunkból született a Vasárnap (szintén hetilap), és a havonta megjelenő Keresztény Szó, az értelmiséghez szóló folyóirat. E kiadvány már sokkal jobban betöltötte a neki szánt feladatokat, mígnem a közelmúltban ismét változások álltak be a szerkesztésükben – de ez már nem az én asztalom.
Fodor úr – így hívta mindenki még a Napsugárnál eltöltött hosszú évtizedek idejéből – ugyanaz a jószándékú, csendes, inkább a háttérből figyelgető úriember maradt, aki mindig is volt. Tarisznyájában sosem porladt el a hit pogácsája. Hitét mindenkor hivalkodás és magamutogatás nélkül élte úgy, hogy az egyetlennek, aki számonkérheti, mindig készen állt számot adni. Ahogy maga fogalmazta: Mindazoktól, akiket akaratomon kívül vagy szándékosan megbántottam, bocsánatot kérek. És nem haragszom azon kevesekre sem, akik engem bántottak. Azt hiszem, békességben készülök a végső számvetésre, számadásra. Legfennebb azért vagyok elégedetlen, amit tennem-megírnom nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, vagy ahogy azok várták, akik rokontalan nyelvükön szólnak-olvasnak, imádkoznak.
Bodó Márta
