Tekintsünk végig a világ minden korszakán, és értsük meg, hogy Isten minden nemzedék életében megadta a bűnbánat lehetőségét (Jób 24,23) a megtérőknek. Bűnbánatot hirdetett Noé, és akik hallgattak rá, megmenekültek. Jónás hirdette, hogy pusztulás vár a niniveiekre; akik erre föl bűnbánatot tartottak, könyörgésükkel megengesztelték Istent, és megmenekültek, bár nem tartoztak Isten választott népéhez.
A Szentlélek sugalmazására szóltak a bűnbánatról az isteni kegyelem követei. A mindenség Ura is szólt a bűnbánatról, esküvel erősítvén meg szavát: Élek én, úgymond az Úr, inkább akarom a bűnös bűnbánatát, mint halálát. Ezt a nagyszerű ígéretet is hozzátette még: Izrael háza, térj meg gonoszságodból. Mondd népem gyermekeinek: Ha bűneitek a földről az égig érnek is, ha pirosabbak a skarlátnál, és feketébbek a kecskeszőrből készült takarónál, de egész szívvel hozzám megtértek, és mondjátok: Atyánk, akkor mint szent népemet hallgatlak meg benneteket (vö. Ez 33,11; Oz 14,2; Iz 1,18).
Az Úr azt akarja, hogy összes kedves gyermeke részesüljön a bűnbocsánatban, és kijelentését mindenható akaratával erősíti meg. (Szent I. Kelemen pápának a korintusiakhoz írt leveléből)
Hamvazószerdán kezdetét veszi a negyvennapos böjt, amelynek során húsvétra, Jézus Krisztus föltámadásának ünnepére készülünk. Hamvazószerdán a hívek homlokát megjelöli az előző év virágvasárnapján szentelt barka hamujával, kis kereszt alakban a pap, miközben a következőket mondja: „Emlékezzél, ember, hogy por vagy, és porrá leszel!”, vagy: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!”
Szent negyven napnak is nevezzük a nagyböjtöt, hangsúlyozva ezzel ennek az időszaknak a jelentőségét. A Bibliában a negyvenes számnak különleges jelentősége van: negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a választott nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai-hegyen.
A hamu a bűnbánatot jelképezi, megtérésre hív, és magát az elmúlást is eszünkbe juttatja. Eleinte a hamuval való megszórás csak nyilvános bűnbánók szertartása volt. Az évezredforduló táján a hamu fejre hintése nagyböjt első vasárnapja előtti szerdán még a nyilvánosan (már egyre ritkuló) vezeklőkre korlátozódott. A negyvennapos böjt a 4. századra vált általánossá a keresztény világban. A 11. század vége felé a hamvazkodást kiterjesztették valamennyi hívőre, amit az 1570-es misekönyv is átvett. Az 1970-es misekönyvben hamvazószerda ünnepét úgy változtatták meg, hogy a hamu áldása és a hamuval való megjelölés már nem a mise előtt, hanem az igeliturgia után következik. Az egyház hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt ír elő: a 18 és 60 év közötti hívek csak háromszor étkezhetnek és egyszer szabad jóllakniuk. E két napon és a nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst. A kérés mögött az a mélyebb meggyőződés áll, hogy a böjt révén az áldozatvállalás lelkülete segíti a hívő embert abban, hogy az igazi áldozattal, Jézus Krisztussal tudjon lelkileg jobban egyesülni.
A lila a nagyböjt liturgikus színe, amely a bűnbánatot jelképezi. Ugyancsak a bűnbánat jeleként marad el a nagyböjt egész folyamán a szentmisékben az alleluja, amely a liturgiában az öröm legközvetlenebb kifejeződése; a templomot ez időszakban nem díszíti virág. Az egyháznak sajátosan a nagyböjthöz kötődő szertartása a keresztúti ájtatosság, amelyen a hívek mintegy végigkísérik Krisztust a kereszthalála felé vezető úton.
A böjt vallásos gyakorlata a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés fontosságát állítja középpontba, kifejezi az ember Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalást, amelynek fontos részét képezik a mindennapi jócselekedetek, az irgalmasság testi és lelki cselekedetei.
