Mindenki – csupán a cím láttán egészen másra vártam, valamiképp a nyájszellem, a „mindenki ezt teszi”, vagy esetleg a „mindenki másképp csinálja” típusú viszonyulások megjelenítését sejtettem sokkal inkább, semmint azt, amit örömteli meglepetésemre a film végkifejlete hozott: végül mindenki (vagy Mindenki?) azt teszi, amit csak Valakitől, azaz a tömegből kiválni, igazi értékeit képviselni tudó embertől remélhetünk. És mindezt kamaszodó gyerekek teszik, akikről igen, tudjuk, hogy képesek összefogni, szerveződni – jóra és csintalanságra egyaránt, és mernek szembeszállni a tekintéllyel, nem fontolgatva talán túl sokáig annak a következményeit, kockáztatva a kecsegtető jutalom elveszítését is.
Növekedésre hívó, felnőtteknek (is) szóló gyerekfilm a Mindenki. Kedves, igazi gyerekfilm, ami talán bennünk, felnőttekben is felébreszti a szunnyadó gyereket, annak félelmeivel, játékosságával, visszatérő rigmusaival, őszinte kapcsolatkeresésével, törekvésével, megszégyenüléseivel, csalódásaival, igazságérzetével, kissé naiv (?) bátorságával… És növekedésre szólít, hiszen végigvezet egy olyan folyamaton, amelynek elemei számunkra, felnőttek számára is újra meg újra tanulandó magatartások: az egymás iránti őszinte érdeklődés, a saját életünk megnyitása az abba érkező új szereplő számára, az igazi barátság építése, a bizalmas beszélgetés, az egymás gondjaiban való osztozás, az őszinte bátorítás, a sorsközösség-vállalás, az igazságtalanság leleplezése és a kockázat árán is vállalt közös ellenállás. Mindezt 25 percben tárja elénk a minap Oscar-díjat nyert magyar kisjátékfilm forgatókönyvírója és egyben rendezője, Deák Kristóf. Természetességgel, egyfajta könnyedséggel teszi ezt. Mintha csak visszamennénk az időben 1991-ig, és hozzászegődnénk az új iskolába került, tízéves kislányhoz, Zsófihoz, elkísérve őt osztályába és a tanintézmény híres, sikert sikerre halmozó kórusába. Közben meg beavatást nyerünk a népszerű és tehetséges Lizával való barátsága kibontakozásába, majd pedig részesei lehetünk a tanárnő kedvesség mögé bújó igazságtalansága, megkülönböztetése és sikerhajhászása leleplezésének, az arra adott, bátor, határozott, közösségi válasznak.
A 2015-ben készült film aktualitása talán éppen az örök érvényű értékek és a minden korban és kultúrában szüntelenül jelen lévő kísértések, a cél és eszköz felcserélésének felmutatásában áll. Ennek ellenére (vagy éppen ezért), a nemzetközileg nagy sikert aratott kisfilm, amely elnyerte a tokiói Short Shorts fesztivál nemzetközi kisjátékfilm-kategóriájának és a Chicagói Nemzetközi Gyerekfilmfesztiválnak a díját, valamint a koreai Asiana Nemzetközi Rövidfilmfesztivál nyitófilmjeként is sikerrel vetítették – igencsak rárímel mai nemzetközi, de hazai helyzetünkre is. Az utolsó jelenetet nézve önkéntelenül is eszembe jutottak a nagyvilág különféle szolidaritási akciói, sok európai ország tanügyi rendszerének visszásságai, de a városainkban tüntető tömegek is…
A valós eseménymagból kibontakozó történetet ki-ki minősítheti a maga világlátása alapján kedves mesének vagy aktuális társadalmi-politikai helyzetekre adott válaszkísérletnek, illetve a kettő közti bármely átmenetnek. De már önmagában az is, hogy egy ilyen üzenetű, magyar filmet nemcsak jelöltek az Oscarra – egy-egy spanyol, dán, francia és svájci rövidfilm mellett, ami már önmagában is nagy kitüntetés volt –, hanem a legjobb kisjátékfilm díját neki is ítélték, számomra reményt keltő.
Rendező és forgatókönyvíró: Deák Kristóf, zeneszerző: Balázs Ádám, operatőr: Maly Róbert, producer: Udvardy Anna, Deák Kristóf, főszereplők: Gáspárfalvi Dorka (Zsófi), Hais Dorottya (Liza), Szamosi Zsófia (Erika néni).
Bereczki Silvia sa
