Tudom, közhelyszerű, mi is kikértük s kikérjük magunknak a címbéli kijelentést, de ha egy pillanatra megállunk és szétnézünk, akkor igen kellemetlen meglepetésben lesz részünk. Nemcsak az ifjúkori meggondolatlanság – amit méltán címkéztek bolondságnak egykor – az, ami észlelhető, hanem a felelősségvállalás minél nagyobb ívben való elkerülése is. Mire gondolok? Hát például arra, hogy inkább otthon marad valaki a mamahotelben és a papabank szolgáltatásait veszi igénybe. Ilyenkor szoktuk emlegetni, hogy költségkímélőbb így, milyen hülyeség albérletre költeni meg főzni (optimális esetben, egyébként meg: étkezdébe járni), amikor a mama meg a papa eltart. És a kényelem csapdájába az ember igen szívesen besétál, mert hát igen logikus a dolog, sőt még akár szentírási részeket is találtathatunk az esethez, történetek sora szól arról, hogy a fiatalok együtt élnek a szülőkkel, milyen szép is ez, ideális, tökéletes. Szentírás szerint élünk tehát. Vagy mégsem?
A felértékelődött gyermekkorról mindannyian hallottunk már, esetleg nem akartuk tudomásul venni, hogy ez nem épp olyan ideális és szuper, mint ahogy sokszor szembefut velünk. Amikor a családi élet középpontjába a gyermek kerül, és a világ körülötte forog, az olyan természetes. De meddig? És főleg: mikor, milyen mértékben egészséges? A gyermeki pozíció nagyon kényelmes tud lenni ifjúként, sőt fiatal felnőttként, esetleg még tovább, akár az élet végéig is. Ennek az idealizált, kényelmes, pihe-puha állapotnak egyenes ági folyományaként tekintek arra, amikor valaki egy bizonyos életkoron túl kényelemből otthon marad. Nem vállal felelősséget, mert elköltözni is, onnan munkába járni, viszonylagos önfenntartóvá válni, szociális kapcsolatokat építeni, ne adj’ Isten, párkapcsolatot alakítani is felelősség, hogy a többiről ne is beszéljünk. A felelősség pedig nem a gyermek dolga – legalábbis egyre inkább trendnek tűnik ez az elgondolás. Kikopik lassan – mert a vezető szakemberek, akik néha önmagukat is meghazudtolják véleménynyilvánításaikkor – az, hogy a gyermeket ráébresszék a felnőttek: „felelős vagy a rókáért, akit megszelídítettél”. Szép dolog várni a rókára, aki majd elmagyarázza a Kis Herceg(nő)nek ezt. Vagy mégsem?
A legkönnyebb ilyen helyzetben is a struccpolitika. Hányszor hallottam már magam is, hogy majd, ha az Úr kirendeli, úgy alakítja, megmutatja az utam, akkor követem, majd akkor elköltözöm, majd akkor… De mikor van az akkor, s mit tekint valaki – jobb szó híján mondom így – jelnek? Könnyű az Úrral, vallással, szentírási szöveggel érvelni, sőt racionális is lehet akár, de kérdés, hogy megéri-e gyermeki pozícióban maradni, szó szerint érteni azt, hogy legyünk olyanok, mint a gyermekek. A tálentumok jutnak eszembe, amelyekért szintén felelősek vagyunk, még akkor is, ha kockázatos a velük való bánás, vagy a véka alá rejtett mécses, amelyet bármikor kifújhat egy szél, ha kivesszük a rejtekhelyéről. A döntés a mienk, már csak az a kérdés, vállaljuk-e érte a felelősséget.
Dénes Gabriella
