Legyetek bátor keresztények, a reménybe horgonyozva, viseljétek el a nehéz pillanatokat is – erre buzdította a híveket a pápa kedden reggel, a vatikáni Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén. A lusta keresztények egy helyben topognak, az egyházat parkolóként használják – figyelmeztetett.
A lustaság a bátorság ellentéte
Bátor élet a keresztényeké, utalt a pápa a napi szentleckére (Zsid 6,10-20). A zsidókhoz írt levélben szereplő buzgóság, bátor előrehaladás legyen a mi hozzáállásunk is az élethez. Úgy, mint azoknak, akik a győzelemre edzik magukat a stadionban. A szentlecke azonban a lustaságról is szól, ami a bátorság ellentéte. A „hűtőben élni”, hogy minden változatlan maradjon – fogalmaz a pápa.
Az állóvíz megposhad
A lusta keresztények azok, akiknek nincs kedvük tovább lépni, akik nem harcolnak azért, hogy a dolgok megváltozzanak, új dolgok jöjjenek, amik mindenki javát szolgálnák. Ők a lusta, a parkolópályán lévő keresztények, akik kellemes parkolót találtak maguknak az egyházban. És amikor keresztényekről beszélek, akkor világi hívőkre, papokra, püspökökre gondolok, mindenkire. És mennyi ilyen leparkolt keresztény van! Számukra az egyház nem más, mint egy parkoló, ahol őrzik az életüket és a lehető legnagyobb biztonságban mennek előre – mondta a pápa, majd hozzátette: Ezek a mozdulatlan keresztények eszembe juttatják, amit a nagyszüleink mondtak annak idején: „Vigyázz, mert az állóvíz, amelyik nem folyik, az poshad meg leghamarabb!”.
Kapaszkodjunk a reménybe és viseljük el a nehéz pillanatokat
Mitől lesznek bátrak a keresztények? A reménytől. A lusta keresztényeknek azonban nincs reménységük, ők „nyugdíjban vannak”. Persze jó dolog nyugdíjba menni sokévi munka után, de az egész életünket nyugdíjban tölteni, az már nem szép! A remény az a horgony, amibe kapaszkodva küzdhetünk a nehéz pillanatokban is.
És ez a mai nap üzenete: a remény, mely nem csal meg, ami tovább megy. Az a remény, amelyik biztos és szilárd horgony az életünkben. A remény a horgony: kivetettük és rákapaszkodtunk a kötélre, de úgy, hogy odamentünk. Ez a mi reményünk. Nem kell azt gondolnunk, hogy „ott van az ég, milyen szép, én itt maradok….” Nem. A remény harcot jelent, a kötélbe kapaszkodva kell eljutnunk oda. A mindennapok harcában a remény a távlatok erénye, nem a bezárkózásé. Ez talán a legkevésbé érthető, de a legerősebb erény. A remény: reményben élni, a reményt megélni, mindig bátran előre tekintve. „Igen, atyám – mondhatnátok -, de vannak rossz pillanatok, amikor minden sötétnek látszik, mit tegyek?” Kapaszkodj a kötélbe és bírd ki.
A parkolópályán lévő keresztények csak önmagukkal foglalkoznak
Senki nem ajándékba kapja az életet, bátornak kell lenni ahhoz, hogy előre menjünk és kibírjuk. A bátor keresztények sokszor hibáznak, de mindannyian hibázunk. Az téved, aki előrehalad, míg, aki egy helyben áll, látszólag nem hibázik. És amikor nem lehet haladni, mert minden sötét, minden zárva van, akkor ki kell bírni, állhatatosan. Ferenc pápa végül azt kéri tőlünk, hogy nézzünk magunkba: vajon bezárkózott vagy a távlatokba tekintő keresztények vagyunk-e? És hogy a nehéz pillanatokat át tudjuk-e vészelni a remény tudatában, mely nem csal meg, mert tudjuk, hogy Isten nem csal meg minket?
Mi bátrak vagyunk vagy langyosak?
Tegyük föl magunknak a kérdést: milyen vagyok én? Milyen az én hitéletem? A távlatok, a remény, a bátorság, az előrehaladás jellemzi? Vagy olyan langyos, hogy még a rossz pillanatokat sem bírja ki? Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy – amint a könyörgésben imádkoztunk – felülemelkedjünk önzésünkön, ugyanis a leparkolt, mozdulatlan keresztények önzők. Csak önmagukat nézik, nem tudják fölemelni a fejüket és Istenre tekinteni. Az Úr adja meg nekünk ezt a kegyelmet – fohászkodott Ferenc pápa a kedd reggeli szentmisén.
Forrás: Vatikáni Rádió
