Ferenc pápa az immár zöld színű évközi liturgikus időszakban tartotta meg katekézisét a VI. Pál teremben a szokásos szerdai általános kihallgatás során. Elmélkedése alappontjául a 115. zsoltár szolgált, amely a bálványistenekbe vetett hamis reménység ellen küzd.
A Szentírás a hamis reménységre figyelmeztet bennünket
Advent és karácsony közelmúltban ünnepelt időszaka „felébresztette Isten népében a reményt – kezdte beszédét a pápa. – A remény pedig az ember elsődleges szükséglete: remélni a jövőben, hinni az életben, pozitívan gondolkodni. De még ennél is fontosabb, hogy a remény tényleg legyen válasz arra, ami segíti az életet, és értelmet ad a létezésünknek. A Szentírás ezért figyelmeztet bennünket a hamis reménységre, amit a világ tár elénk, leleplezve haszontalanságukat, és rámutatva az értelmetlenségükre. Ezt a Biblia sokféleképpen teszi, de főként a bálványok hamisságának a szóvá tételével, amelyekbe az ember állandó kísértés révén a bizalmát helyezi, és reményei tárgyává teszi őket.”
A bizonyosságkeresés kísértése
„Főként a próféták és a bölcsek hangoztatják ezt, és rámutatnak a hitélet útjának neuralgikus pontjára. Mert a hit az Istenben való bizakodás, de jön olyan pillanat, amelyben az élet nehézségeivel szembesülve, az ember megtapasztalja ennek a bizalomnak a törékenységét, és szükségét érzi másféle bizonyosságoknak, megfogható és konkrét biztonságnak. Így mondjuk: én bízom ugyan az Istenben, de mivel a helyzet bonyolult, nekem szükségem van egy kicsit több bizonyosságra. És éppen itt van a veszély! – hívta fel a figyelmet Ferenc pápa. – Ekkor aztán kísértést érzünk arra, hogy akár múlékony vigasztalásokat keressünk, melyek látszólag kitöltik a magány ürességét és enyhítik a hit fáradalmait. Azt hisszük, hogy vigaszt találhatunk olyan biztonságban, amit a pénz, a hatalmasokkal kötött szövetség, az evilágiasság és a hamis ideológiák tudnak nyújtani. Némelykor a vigaszokat olyan istenben keressük, aki képes meghajolni elvárásaink előtt, és varázslatos módon meg tudja változtatni a valóságot, olyanná téve, amilyenné szeretnénk. De ez bálvány, éppen amiatt, mert nem tud semmit sem tenni, képtelen és hazug”.
A szemfényvesztő tenyérjósok csapdái…
„De nekünk tetszenek a bálványok, de még ennyire!” – tette hozzá szabadon a pápa, és elmesélte egyik tapasztalatát, amit Buenos Airesben szerzett. Egy templomból rendszeresen átjárt egy másikba, és ennek közel ezerméteres útja egy parkon vezetett keresztül. A parkban sok kicsi asztalka volt, mögötte pedig tenyérjósok ültek. Tenger nép vette őket körül, még sorba is álltak. Odaadtad neki a kezedet és ő elkezdte, de mindig ugyanazzal a szöveggel: van egy asszony az életedben, aztán jön egy sötét felhő, de végül minden rendben lesz. Persze a végén kellett fizetni rendesen!
Jóshoz, jósnőhöz menni, ez bálvány!
„Ez adna biztonságot? – tette fel a kérdést a pápa. – Ez a biztonság, engedjétek meg nekem ezt a szót: balgaság! Jóshoz, jósnőhöz menni, hogy ők aztán kártyákat olvassanak, ez bálvány! – szögezte le a pápa. – Ez bálvány és amikor ehhez tapadunk, hamis reményeket vásárolunk. Ellenben az a reménység egy ingyenes reménység, amit Jézus Krisztus hozott nekünk. Ingyen adja nekünk az életet, amiben sokszor nem is bízunk annyira!”
Ferenc pápa ezután arra utalt, hogy „van egy bölcs zsoltár, mely lenyűgöző módon festi le az ilyen bálványok hamisságát, amit a világ kínál a reményeinkre és minden kor emberének, akik kísértést szenvednek a ráhagyatkozásban”. Ez pedig a 115. zsoltár, mely így szól: „De az ő bálványaik csak arany és ezüst, emberi kéznek művei. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem éreznek, van kezük, de nem markolnak, van lábuk, de nem mozdulnak, és torkukon nem jön ki a szó. Ilyenek azok is, akik csinálták őket, s mindnyájan, akik bennük bíznak” (Zsolt 115,4–8).
Kiszámítható bálványaink képtelenségéről szól a zsoltár
„A zsoltáros iróniával mutatja be ezeknek a bálványoknak a teljességgel múlandó sajátosságát. Meg kell értenünk, hogy itt nemcsak fémből vagy más anyagból készített ábrázolásokról van szó, hanem olyanokról is amit a mi elménk készít akkor, amikor korlátolt valóságokba vetjük a bizalmunkat, amiket aztán átalakítunk abszolút formákba, vagy pedig az Istent gyömöszöljük a mi elképzeléseinkbe, az istenségről alkotott fogalmainkba. Ez egy isten, mely hasonlít hozzánk, érthető, előrelátható, pontosan olyan, mint amiről a zsoltár beszél. Az Isten képét hordozó ember teremt magának istent a saját hasonlatosságára és ez egy rosszul sikerült másolat: nem hall, nem cselekszik és főként nem tud beszélni”. Ismét szabadon szólva a pápa hozzátette: „De mi szívesebben megyünk a bálványokhoz, semmint az Úrhoz mennénk! Jobban megelégszünk a múlandó reménységgel, amit a hamis bálvány kínál, mint az a biztos nagy remény, amit az Úr ad nekünk”.
A bálványok olyan dolgok, amelyek az életre vezetés helyett valójában a halálba visznek
„A szavával világot teremtő élet Urába vetett reménységnek ellentmond a néma bálványképekbe vetett bizalom – folytatta a pápa. Az ideológiák, a maguk abszolút követeléseivel – melyek a gazdagság, és ez a fő bálvány, a hatalom és a siker, a hiúság az örökkévalóság és a mindenhatóság kísértésével, az olyan értékek, mint a fizikai szépség és az egészség – amikor bálvánnyá lesznek, melynek minden dolgot feláldozunk, ezek olyan dolgok, melyek megzavarják az elmét és a szívet, és ahelyett, hogy az életre vezetnének, valójában a halálba visznek.” Ferenc pápa ismét személyes emléket idézett egy Buenos Aires-i asszonyról, aki nagyon derék és szép asszony volt, szépségét, mintha az természetes lenne dicsérte, így szólt: Kétszer is abortuszt voltam kénytelen elkövetni, mert nekem az alakom, a formám olyan fontos! „Ezek bálványok, amelyek tévútra visznek és boldogságot sem adnak” – mondta a pápa.
Bízzuk magunkat az Úrra, még a legnehezebb pillanatokban is
„Ellenben a zsoltár üzenete világos: ha a reménységedet a bálványokba veted, olyan leszel mint ők: üres képek, melynek kezei nem érintenek, lábai nem járnak, szájai nem beszélnek. Nem tud szólni semmit, képtelen segíteni, nem tudja a dolgokat megváltoztatni, képtelen mosolyogni, önmagát adni és képtelen szeretni. De mi is, egyházi emberek a világiasság kockázatával nézünk szembe. Itt kell maradnunk a világban, de védeni kell magunkat a világ szemfényvesztésével szemben. Miként a zsoltár végén olvassuk, bízzuk magunkat az Úrra, még a legnehezebb pillanatokban is, mert ez a reménység soha nem csal meg bennünket!” – zárta Ferenc pápa szerdai katekézisét a hamis remények kivédéséről.
Forrás: Vatikáni Rádió
