Túl jó dolga van?

0
243
Fotók: Pixabay

A Túl jó dolga van szindrómával nagyon régen találkoztam először. Talán kisgyermekként, amikor a felnőttek beszélgetéseiből kihallottam, hogy Erzsikének/Zsófinak/Pistának túl jó dolga van, és azért beteg/azért fáj a feje/azért nem megy a mezőre kapálni/azért olyan hisztis/azért olyan visszavonuló stb. Később, ahogy teltek-múltak az évek, megjelent a nem kell vele foglalkozni, majd elmúlik szindróma is.

A világnak volt egy rendje, és a világ rendjében nem volt helye holmi lelki nyavalyának, hiszen a világ rendje szerint a feladatokat, kiszabott munkát el kellett végezni, a helyét mindenkinek meg kellett tudnia állni, és nem volt idő holmi urizálásra, városi (ahogy mondták mifelénk) különcködésre. A másik fogalom, amellyel már nagyon régi az ismeretségem, a furcsa, a más, a szokásostól eltérő. Ebből kiindulva, ha valaki a környezetemben valamiféle lelki problémával, betegséggel küzdött, a teljes diagnózis így hangzott: Nem dolgozik. Túl jó dolga van, és amúgy is olyan furcsa volt mindig. Napjainkban a lelki betegségekhez való hozzáállásban még mindig felelhetőek azok az értékelések, viszonyulásmódok, amelyek sem a betegnek, sem a környezetének nem válnak a hasznára.

A munka segítség és erőforrás lehet a gazdasági, fizikai és lelki egészségi jólét szempontjából, de nem feltétlenül jelenti azt. Azért nincs jól, mert nem dolgozik. Bezzeg ha annyit dolgozna, mint én. Sokszor hallani azt a véleményt, hogy valaki, aki éppen nem dolgozik, azért beteg, mert nincs elfoglaltsága. Azonban a valóságban sokszor ennek a fordítottja történik, hisz nagyon sok ember válik lelki betegségek miatt munkaképtelenné. Kutatások mutatják be gazdasági elemzések révén, hogy milyen sokba kerül, ha valaki beteg, ha valaki nincs jól. Sokba kerül a családnak, hiszen egy szeretett személy, aki a rendszer része, problémákkal küzd, így a rendszer sokkal több energiát, ráfigyelést kell belefektessen, hogy az eredeti egyensúly helyreálljon, de sokba kerül az a társadalomnak is, hisz értékes munkaerő tűnik el a járulékos veszteségek süllyesztőjében.

Túl sokat dolgozik. Fel tudom magamban ismerni, ha a munka menekvésé válik? Önmagamtól, a családomtól? Ha igen, hogyan és kitől kérek segítséget? Mint mindenben, a munkában is a kulcsszó az egyensúly és a munka céljának a megtalálása és letisztázása.

Túlságosan… sok figyelmet kap, túlságosan elkényeztetik, túl sok mindent elvégeznek helyette. Igen, sokszor a szeretetünkkel tudunk valakit életképtelenné tenni, azáltal, hogy átvállaljuk vagy megtartjuk saját magunknak az ő felelősségét. Van azonban a családtagok részére egy kontrollkérdés-ötletem: amikor valamelyik szerettemről azt hallom, hogy túl jó dolga van, legyen szó a gyerekemről, anyámról, a társamról, kérdezzem meg magamtól, hogy a korának megfelelően van jelen a saját életében? Ha elképzelem, hogy nem az én családtagomról/szerettemről van szó, behelyettesítem egy ismeretlennel, akkor mit gondolok róla? Ha azon veszem észre magam, hogy a kritikus hangban van egy pici-nagy igazság, fontos, hogy legyen bátorságom fokozatosan változtatni, fokozatosan átadni/visszaadni a felelősséget a saját életére nézve.

Mert ő mindig furcsa, különc, más volt. Ez a hozzáállás elsőre elfogadónak tűnik, de ennek ellenére lehetőséget ad arra, hogy azokat az embereket, akiket nem értek, akik eltérnek a számomra ismerős személyektől, leírjam, ne foglalkozzam velük. Ahhoz azonban, hogy a furcsa, különc, más szindrómán átlássak, szükségem van nyitottságra és kíváncsiságra a másikkal szemben. A nyitottságra, hogy megismerhessem, hogy milyen ő, milyen gondokkal küzd, és mire van szüksége. És a kíváncsiságra, hogy fel akarjam őt fedezni, hogy tanulni akarjak tőle. És tegyem mindezt az egyensúly jegyében: ahol nem vállalom át mindenért a felelősséget, ahol nem segítek abban is, amire képes, és ahol felismerem, hogy ő nem én, és én nem ő vagyok, ahol felismerem, hogy ő nem az én legjobb verzióm.

Szükségem van továbbá elfogadásra és felvállalásra, ahol elfogadom, ami van, nem próbálom meg kiszínezni, elsimítani, más fénybe állítani, és ahol felvállalom azt, ami van, és azzal együtt törekszem a teljes életre. A munka, a támogatás és másság elfogadása mind fontos összetevői egy olyan életformának, ahol a cél az önmegvalósítás és a személyes növekedés.

Kasza Izabella pszichológus