Csávossy Györgyre emlékeztek Nagyenyeden

0
600
Csávossy György emléktábláját leplezték le a nagyenyedi plébánia udvarán felállított emlékműnél

Csávossy György emlékművének a megáldását tartották Nagyenyeden június 20-án a 11 órakor kezdődött szentmise keretében, majd az követően a templomkertben.

“Nézzünk önmagunkba, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, a magunk lelkiismeretét persze s nem a másokét, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltó lélekkel mutassuk be ünnepi szentmisénket a 90 esztendős korában hat éve elhunyt Csávossy György testvérünkért abból a jeles alkalomból, hogy a Történelmi Vitézi Lovagrend emlékművet állít neki a templomkertben mint a Bánság, Partium és Erdély meghatározó személyiségének.” Így szólította bűnbánatra az ünnepi szentmise főcelebránsa, Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvár-kerekdombi plébános és az elhunyt Csávossy György jó barátja az ünnepre érkezetteket. Így figyelmeztett Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléból vett szavakkal: “Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék” (1 Kor 10,12). Hozzátette: “Nem ok nélküli ez a figyelmeztetés, mert a mindennapi életben az öntelt és elbizakodott biztonságtudat elég gyakran megkísért mindannyiunkat. S ilyenkor, ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, könnyen elveszíthetjük lábunk alól a talajt, illetve lelki egyensúlyunkat, belső tartásunkat.” Nem egy embernek a gőgös elbizakodottság, a „kísértetlenség kísértésének” a hamis tudata az oka nem várt elbukásának. Az ilyen ember azt hiszi, hogy biztonsággal áll a lábán, és ez nem igaz, soha nem is volt igaz. A hajdani bűnbeesét is, „az ember tragédiáját”, ahogy Madách Imre fogalmaz, ez okozta. “A 21. században már nemcsak az egyes ember, de az öt kontinensen élő közel nyolcmilliárdos emberiség is a saját bőrén tapasztalja ezt a szabad szemmel nem is látható koronavírus okozta világjárványban. Keserűen döbben rá arra, hogy a tudásnak is van határa, csak a butaság határtalan. Ezért mondja megalapozottan és bölcsen a székely: Ha tudná az ember előre, hogy elesik, azelőtt leülne.”

A szentmisét a főcelebránssal és a házigazda Szász Jánossal együtt mutatta be a nyugdíjas előd, Szabó Dénes, valamint egy korábbi enyedi plébános, Papp László is, aki az ünnepségre elhozta az itt, Nagyenyeden nevelkedett egykori tanítványait, akik ma a Mustármag együttesben énekelnek, ők daloltak az emléktábla leleplezés alkalmával.

A szentmisét követően — amelynek homíliáját a beszámoló végén olvashatják — a vitézi rend vezetésével, zászlók alatt vonult az ünneplő sokaság a plébánia udvarába, ahol dr. Vitéz Geréb Miklós ünnepi beszédét követően Körösi Dávid, a kolozsvári főkonzulátus munkatársa arról beszélt, hogy a költő és borász Csávossy emléke nem csak Erdélyt gazdagítja, de az összmagyarság is ismeri és tiszteli.

Farkas Zoltán mint egykori munkatárs és jóbarát személyes emlékeket idézett, ifj. Csávossy György édesapja emlékére írt versét olvasta fel, Molnár Júlia Mónika, a dédunoka Csávossy-verset szavalt, végül Tóth Tibor református lelkész és Szász János katolikus plébános áldásával zárult az ünnepség.

Csávossy György Temesváron született. 1925-ben, a középiskolát szülővárosa a piarista gimnáziumában végezte, majd Kolozsváron a mezőgazdasági főiskolán tanult. Ezt követően előbb a bihardiószegi szőlészeti szakiskolában (1953-ig), majd a csombordi mezőgazdasági líceumban tanított, innen ment nyugdíjba, 2005-ben hunyt el. 1955-től közölt verseket, több verskötete jelent meg. Színdarabokat is írt, amelyeket akkoriban gyakran játszottak az erdélyi magyar színházakban. Kemény Zsigmond regénye nyomán szerzett Özvegy és leánya című darabját 1977-ben Kolozsváron mutatták be, A bohóc és a halál címen rádiójátékot is írt. A szőlészet és borászat tárgyköréből ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő írásai, cikksorozatai, szakkönyvei jelentek meg. Nagyenyed egyházi életében jelen volt, lapjainkban, a Vasárnapban, Keresztény Szóban verset, vallási témájú esszéket publikált.

Jakab Gábor ünnepi homíliája

Mint minden vasárnap, ma is három bibliai szöveg hangzott el. Az első olvasmányban szereplő ószövetségi Jóbról tudjuk, nagyon nagyon gazdag ember volt. Ám élete egy szakaszán rendre elveszítette mindenét: vagyonát, gyermekeit, sőt egészségét is. A sorscsapások súlyos terhe alatt keserűen kifakadt, s mindenért Istent hibáztatta. Valósággal fellázad ellene, számon is kéri Istent: miért mindez, Uram?! Az Úr különösképpen nem magyarázkodik, nem mentegetőzik, nem is fojtja beléje a szót, hanem mennydörögve megszólal a viharból és mélyen elgondolkoztató kérdések sorával fordul Jóbhoz. Legvégül ezt mondja neki: Eddig jöjj és ne tovább!! Vagyis: vedd tudomásul, Jób, és vedd tudomásul, mindenkori lázadó ember, azt, hogy egyedül Isten ismeri a múlt, a jelen és a jövő összefüggéseit, mindennek a végső okát, senki más. Az ember az élet összekuszálódó labirintusán ezért csakis Istenbe vetett hitével vághat szerencsésen át. Igazán hinni ugyanis annyi, mint minden élethelyzetben, jó és balsorsban egyaránt Istenre hagyatkozni, benne bízni és remélni, az ő segítségével talpon, vagyis állva maradni. De hogy ez sikerülhessen is, Istent nem faggatni, hanem hallgatni kell!

Az evangélium tanítása is hasonló, viszont szemlélteti azt, hogy nem birtokolhatjuk úgy a hitet, mint valamiféle páncélszekrénybe bezárható kincset vagy ékszert. Nagyon könnyen válságos helyzetbe kerülhetünk, akárcsak a tengeri vihar hullámaival küzködő apostolok. Érdemes itt külön is észrevenni egy nagyfokú önteltségről árulkodó mozzanatot, nevezetesen azt, hogy a vihar kitörésekor az apostolok ijedtségükben nagyon gyorsan fölkeltik az alvó Jézust, de nem azért, hogy az ő életét mentsék, hanem a saját magukét elsősorban. Ezt mondják: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?!”

Istenem, milyen önzővé is tudja tenni az embereket a rettegés, a félelem! Joggal és nagyon találóan szoktuk is mondani ilyenkor: zuhanó repülőgépen nincs ateista. A nagylelkű Jézus ennek ellenére azonnal segítségükre siet, parancsol a háborgó tengernek, s megmenti őket: „Hallgass el, nyugodj meg — mondja a tengernek, s mert ő nemcsak ember, hanem Isten is egy személyben, „a szél és atenger is engedelmeskedik neki”. Victor Hugónál, a Les miserables, A nyomotultak című világhírű regény szerzőjénél olvastam egy nagyon idevágó és ugyanakkor bátorító mondatot: „Ember! Légy mint a madár, ha reccsen is alatta az ág, akkor sem aggódik, mert tudja, hogy szárnya van”. Nos, ez a szárny, teszem hozzá én, a mi hitünk.

A harmadik felolvasott bibliai szövegben, a szentleckében, az előbb említett negatív szereplőkkel, Jóbbal és az apostolokkal ellentétben mindannyiunk számára Pál apostol áll elénk követendő pozitív példaként. Miután keresztényüldöző Saulként egészen drámai módon találkozott a damaszkuszi úton az élete szekere rúdját 180 fokban megfordító Jézussal, lováról földre zuhanva, a Jézus iránt érzett lelkesedés és a totális elkötelezettség határozza meg magatartását a továbbiakban. A Saulból lett Pált igehirdetői munkája során mindvégig a szenvedélyes Jézus iránti szeretet űzi és hajtja egészen vértanúsága napjáig. Hitét teljes elszántsággal és meggyőződéssel vallja meg, mint a nemzetek apostola: „ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt… s mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény”.

Az elmondottak után a megfelelő erkölcsi tanulság mindannyiunk számára adva van. Létbiztonságban, amikor úgymond makkegészségesek vagyunk és jól megy a sorunk, nagyon könnyű szavakkal megvallani a hitet. Vasárnaponként is a bennünket körülvevő közösséggel együtt könnyű megvallani egy ilyen meghitt hangulató szép tempolomban az istenhitet. Könnyű a szeretetről is beszélni, ha létbiztonságbsan vagyunk és jól megy a sorunk. Mihelyt azonban betegség, halál, a nyomában gyász vagy nagyfokú szerencsétlenség látogat meg, szinte egyik napról a másikra megváltozik az életünk, megváltozik belső tartásunk, egész vallásos életünk. Istenbe vetett bizalmunk nagyon gyorsan elillan, erőt vesz rajtunk a szorongás és a csüggedés, meggyötör a tehetetlenség érzése és magunkat teljesen kiszolgáltatottaknak érezzük. Ekkor csak egyetlenegy megoldás van: tudatosan és eltökélten visszafordulni életünk forrásához és alapjához, Istenhez, s nála végérvényesen lehorgonyozni. Az érvelő indoklást így fogalmazta meg Izajás próféta: „Csak az Úrban van üdvösség és erő, hozzá térnek megszégyenülve mind, akik ellene lázadoztak. A népek erőssége az Úr. Ő, és csak ő a mi oltalmazó Istenünk, az örökké megmaradó szikla. Ezért örökkön örökké az Úrban bízzatok” (Iz 26,1-4)

Egyházunk egyik legnagyobb női szentjét, Avilai Terézt idézem, aki Belső várkastély című könyvében mindannyiunkat bátorítva ezeket a sorokat vetette papírra: „Ember! Semmitől ne félj, / semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz./ A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmi nem hiányzik. Isten egyedül elég”. Szent Ágoston híres vallomását is ide kell kapcsolnom: „Nyugtalan a mi szívünk, Istenünk, mindaddig, amíg tebenned meg nem nyugszik”.

Mindkét idézett nagy szentnek a vallomását a zsoltáros maga is megerősíti, amikor a 74. zsoltárban ezeket írja: „Nem Keletről és nem Nyugatról, nem is a sivatag vagy a hegyekfelől jön a segítség”, hanem az Úrtól. „Minden forrásom belőled fakad” – olvasható a 86. zsoltárban. Ez a zsoltárvers a szeptemberben Budapesten sorra kerülő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus mottója, jelmondata.

Ilyen mélyértelmű felismerések után már igazán nem nehéz a kezeket összekulcsolni és valóságosan élő, nem csupán online-térben létező virtuális közösségként így imádkozni: „Istenünk, akár tudjuk, akár nem, mindannyiunknak rád van szükségünk. Aki ugyanis éhes, az keresi a kenyeret, és te vagy az. A szomjazó italt kíván, és te vagy az. Aki beteg, egészségre vágyik, és te hiányzol neki. Feléd fordul az is, aki vágyódik a semmivel sem pótolható lelki béke után, melyet egyedül csak te adhatsz meg”.

Befejezésül Nagyenyed város nagyját, az ünnepelt Csávossy Györgyöt is megszólaltatom, aki ezeken a tájakon szerény véleményem szerint nemcsak „meghatározó személyiség”, hanem írói és össztársadalmi munkássága révén valóságos apostol is volt, aki igazából a lelkek templomában harangozott, s aki más összefüggésben ugyan, de mindvégig helytállásra, itt maradásra buzdított. Igazolja ezt az emlékművön is olvasható Maradj című versének néhány sora: „Maradj, maradj mert eljön az a reggel, amikor kikotrod a hamut, / s huzathoz nyitod a zsalut, mosdáshoz hordasz szűz vizet,/ és meggyújtod az új tüzet.” Adja Isten, hogy így is legyen! Hogy lelki elesettségünkből az ő segítségével felállhassunk, és egyenesen állva talpon maradhassunk!