Őseink erényeit, de bűneit is örököltük

A Márton Áron-nagykilenced céljáról beszél György Alfréd kamilliánus szerzetes

0
1337
2019-ben a
2019-ben a Vatikáni Rádió stúdiójában. Fotó: Vatican News

Márton Áron boldoggá avatásáért, az ő lelke vágya szerinti imádságos életben való megújulásért kezdeményezett nagykilencedet a csíkszentdomokosi születésű kamilliánus szerzetes, György Alfréd. Az elsőszombati szentségimádások követhetőek az élő közvetítés által, és az elsőszombati szentmisék tematikus elmélkedései is meghallgathatóak. De a népmisszió célja nem a puszta meghallgatás, odafigyelés, hanem az imába való bekapcsolódás, az imádságos élet megújítása, és ennek nyomán a hiteles, elmélyült keresztény élet fellendülése a valódi, a távlati cél. A nagykilenced és népmisszió gondolatáról a kezdeményezőt, ötletgazdát, György Alfréd szerzetespapot kérdeztük.

Csíkszentdomokoson kegyelmi időt élünk, szentéletű Márton Áron püspökre emlékezünk. Szent nagykilencedünk célja az imádságos lelkület felélesztése. Kilenc hónapon keresztül igyekszünk megújítani a lelkünket. Kilenc hónap: ennyit tölt a magzat az anyaméhben, hogy életképes legyen, hogy megérkezzen a világra, hogy az isten csodálatos napvilágát megláthassa. Ugyanúgy lelkünknek is, amikor eltompul, a félelem és közömbösség homályában szüksége van az amolyan magzati létre, szüksége van a megújulásra. Nem önmagunkért, hanem a közösségért. Felelősséget vállalni, felelősségtudattal jelen lenni a közösség életében. Márton Áron püspök atya alapvető vezérgondolata a felelősségvállalás. Erről beszél: a nagy nemzedék az, amely a történelem viharaiban felelősséget vállal és helytáll a maga helyén. A nagykilenced arra sarkall, abban segít bennünket, hogy megtanuljuk, hogy újra felfrissítsük magunkban azt a képességet, hogy helyt tudjunk állni ott, ahová az Isten helyezett bennünket. Ehhez a helytálláshoz kérjük a szentek segítségét, kérjük püspök atyánk a segítségét. Nekünk szükségünk van az ő tiszteletére!

Isten ismeri az ő életét, de nekünk szükségünk van rá, nekünk van rá szükségünk, hogy megújuljon a lelkületünk, megújuljanak közösségeink, és a hitben felfrissüljön családunk élete is. Ahogyan sok szent életében az oltáriszentség központi helyet foglalt el, lelki életük központja volt, Márton Áron püspökről is elmondhatjuk: élete középpontja és erőforrása az oltáriszentségben jelen levő Jézus Krisztus ismerete, szeretete és imádása volt.

Márton Áron újra fölújította a népmissziót a háborús időben, 1939-ben, amikor fekete fellegek lebegtek már Európa ege fölött, ő felismere a közelgő veszélyt, fölhívta népét a szentségimádásra. Megerősítette a hónap első vasárnapján tartott szentségimádást, amely mai napig megmaradt közösségeinkben, s az örökös szentségimádási nap is Márton Áron szívügye volt.

A legnagyobb kincsünket őrizzük a tabernákulumban, fogalmazta. Életünk kitárul, kiteljesedik, kiszélesedik azáltal, hogy velünk maradt Jézus a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Hitünk és életünk legnagyobb kincse a velünk maradt Jézus. Velünk az Isten! Amikor a szentséget magunkhoz vesszük, amikor imádjuk, kiteljesedik az életünkben. Mert a zaklatott emberi szívre jósággal ráboruló különös hangulat az oltáriszentségből árad ki – mondja Márton Áron. Nyugtató kisugárzás, mondja 1935-ben. A nyugtalan szív mintha állandó ismérve volna az embernek, a mai világban is, amikor új veszélyek, amikor világjárvány fenyeget, az életünk van veszélyben, és nyugtalan a mi szívünk, talán nem is csak magunk miatt, hanem azokért, akiket szeretünk. Arra tanít a püspök atya, hogy miközben Istennel, Jézussal  beszélgetünk az szentségimádásban, kiárad ránk az ő jóságos, emberszerető kegyelme. Ettől lesz egy katolikus templom meleg otthon, mondja Márton Áron, a szentségben jelenlevő Jézus a templom szíve. Föl is jegyezték, megfigyelhető Márton Áron püspök lelkiségében, hogy amikor szentségimádásra hívja népét, mindez engesztelés a világ bűneiért, az emberi gyarlóságokért, nemzetünk bűneiért, a káromlásokért, amikor nem figyeltünk egymásra, amikor különböző irányzatok eltávolítottak a hittől. Lelkületében mint jó pásztor elöljár a szentség tiszteletében. Maradt is ilyen kép, amint az oltáriszentség előtt térdel, a püspöki kápolnában a szentségimádását végzi. Ő mint jó pásztor vezeti népét, előre viszi, egyre közelebb Krisztushoz, és ő maga is ott térdel, kéri a bűnök bocsánatát. Segíts, Uram, hogy megtisztuljunk, mondja egyik elmélkedésében, önmagát és népét a vámoshoz hasonlítja, aki a templom bejáratánál bánja vétkét és föl sem mer nézni az Istenre. Azt mondja: vérünkkel örököltük apáink erényeit, de bűneit is. Micsoda felismerés! Nemzeti sajátosságok, ösztönök vezetnek, akár az, hogy a szánkat nem tudjuk fékezni, akár az, hogy az indulatainkat nem tudjuk fékezni. Vannak bennünk erények is: tisztesség, egyenesség, emberség, kitartás, hűség, helytállás. Térdelnünk kell a szentségi Jézus előtt, hogy kiáradjon ránk is ez a kegyelem, erősítse bennünk ősatyáink nemesi erényeit, emberi erényeit, és eltompítsa lelkünkben a bűn homályát.

Márton Áron nemcsak mint bűnös ember, hanem mint Krisztus papja is van ott, térdelve az oltáriszentség előtt, hordozva a nemzet, a jövő nemzedék gondját. Mi vajon készek vagyunk, Uram, hogy felelősséget vállaljunk a jövő nemzedékért? Márton Áron megvallja hitét, elkötelezi magát, ez élete ismérve, életszentségének ismérve: non recuso laborem, nem vonakodom a munkától, a szenvedéstől, ha népemnek szüksége van rám.

Nem kell püspöknek, papnak lenni, hogy felelősséget viseljünk a jövő nemzedékért, nemzetünkért, Európa, a világ jövőjéért, s ezt a gondot az Úristen elé vigyük, úgy, hogy a remény, s ne a reménytelenség legyen az osztályrészünk.

A katolikus templom szíve az oltáriszentség, mondja Márton Áron. Hitünk táplálója. Ha hitünk nem elég erős, előbb-utóbb ennek jelei mutatkoznak. Az Istentől távoli életmódnak, mint ahogy a betegségnek is, megvannak az előjelei. Ha nem veszik azokat komolyan, tragikus vége lehet. Ha nem közeledünk Istenhez, ha nem kerülünk újra nyugtató kisugárzásába, előbb-utóbb pusztulás vár.

Márton Áron azt is mondja: az oltáriszentség nemcsak iránytű, ki kell emelni a terméketlen jámborság, hangulati vallásosság lagymatagságából! Életet alakító erő. És hozzáteszi nagy püspökünk: akinek ajkát szentostya érinti, annak meg kell változnia, más emberré kell válnia. Krisztus vonásait öltsük magunkra, kéri, legyünk becsületes, nemes gondolkodású, nagylelkű, acélos jellemű emberré. Márton Áron nem csak kér: amit elvárt, meg is valósította. Nyomában krisztusi légkört kell teremteni magunk köré – ez a népmisszió, ez a nagykilenced célja és gyümölcse. Csak ezt a gyümölcsöt megteremve mondhatjuk majd büszkén, hogy a nagy püspök szülőfalujából származunk, az ő egyhámegyéjéből valók vagyunk.

Az ember nehezen vállalja az áldozatot, mondta a harmincas években Márton Áron, s mintha mai magunkról mondaná. Az áldozatvállalás nem a folyton sötét gondolatokkal teli kereszténység, hanem az örömteli, reményteli életet élő keresztény élete. 1949-ben Csíksomlyón mondta püspök atyánk: veszedelmes körülmények közt nincs más, aki védelmet nyújtson, csak az Isten. A hitben való megerősítés eszköze pedig a szentgyónás és szentáldozás. Az volt akkor, és az a járvány, a mai bizonytalanság idején is. Isten megerősít, ha kapcsolódunk hozzá. Erre eszköz a Csíkszentdomokoson meghirdetett nagykilenced, amelybe Erdély egész népe bekapcsolódhat.