Ha veszélyt érzünk…

Húsvét 6. vasárnapja

0
1730
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.
Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!
Jn 15,9-17

Jézus búcsúbeszéde nagy hangsúlyt fektet a szeretetre, többször elhangzik a felszólítás (parancs): szeressétek egymást. Bensőséges, meghitt ez a búcsú, sokszor olyannak tűnik, hogy véget nem érő elmélkedések, témák többszörös újravétele mentén szövődne az a titokzatos háló, amely a feltámadás és mennybemenetel után is egybeköti a krisztusi társaságot. Úgy tűnik, Jézusnak igen nehezére esik a búcsú: nemsokára elkezdődik a szenvedése, a kereszthalála, tudatában van annak, hogy ez az utolsó alkalom, amikor a tizenkettővel együtt ünnepelhet. Igaz, a dicsőségben ismét találkoznak, már húsvétvasárnap ismét együtt van néhányukkal, de a földi küldetés lassan befejeződik. A szeretetre hívó szavai olyan kalandra hívják az apostolokat, amely képes élet és halál, ég és föld, evilág és túlvilág határait is áthidalni.
Emberi természetünk hosszú története során a szeretet és a halál titkos kapcsolatot kezdett ápolni. Ösztönösen is ráéreztünk, hogy halálunkat csupán szeretetünk révén vagyunk képesek legyőzni: átörökítve valakinek mindazt, amit önmagunkból fontosnak tartunk. Nagyon szemléletesnek tartom azt a kísérletet, amelyet 1974-ben Donald Dutton és Arthur Aron végeztek. A Capilano folyó fölött egy másfél méter széles és 137 méter hosszú függőhidat feszítettek ki. Férfiakat kértek meg, hogy haladjanak át a hídon, majd a híd túloldalán egy-egy jó megjelenésű hölgy állt a férfiak elé azzal az ürüggyel, hogy egy felméréshez bizonyos adatokra van szüksége, és ebben segítsenek a hidat megjárt személyek. A nevét és telefonszámát is megadta a hölgy valamennyinek, hogy ha esetleg később valamilyen kérdésük lenne, majd vegyék föl később is a kapcsolatot velük. A hölgyek szerepe és a felmérés csupán megszervezett játék volt, a két tudós ugyanis arra volt kíváncsi, hogy az átkelés ébresztette veszélyérzet megerősíti-e a férfiak túlélési ösztönét, illetve hogy ez lecsapódik-e egyfajta szerelmi próbálkozásban később. Magyarán: fel fogják-e később hívni a megadott telefonszámon a jó megjelenésű hölgyet azok a férfiak, akik kiállták a veszélyes próbát. Azt találták, hogy amennyiben a híd szerkezete bizonytalanságot keltett a kísérleti alanyokban (azaz ingott), a karfák szándékosan alacsonyan helyezkedtek el és a mélyben az örvények és sziklák látványa fokozta a bizonytalanság érzést, a férfiak igen nagy számban láttak bele többet a megszervezett felmérésbe, és később nagy eséllyel telefonon visszahívták a híd túloldalán várakozó nőt. Ezzel ellentétben azok a férfiak, akik egy másik (kontroll)hídon mentek át, amely biztonságos volt, amely nem kalandra hívott, kevés figyelmet tulajdonítottak a híd túloldalán levő személynek.
Távol álljon tőlem, hogy egy romantikus szerelmi kísérletből messzemenő következtetéseket vonjak le, vagy hasonlóságokat keressek a Jézussal való kapcsolatunkra. De mégis: Jézus halála előtti szavai, amelyek a szeretet fontosságát hangsúlyozzák, ismételten ezt a halál fölé kifeszített hidat juttatják eszembe. Mi valamennyien biztonságban tudjuk életünket, többé-kevésbé remélünk a holnapban. Nem kapaszkodunk görcsösen semmilyen fogódzóba, hacsak nem éltük át a halál tátongó veszélyét. Viszont elég a legkisebb fenyegetés is, és hamar (hamis) biztonságot nyújtó alapokba kezdünk el kapaszkodni. Az örök életünk elvesztésének esélye egyre kevésbé tudatosul bennünk. Pedig az utolsó vacsora búcsújában Jézus épp ennek a zálogát nyújtja nekünk.

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2021/19. számában