József a hallgatásával beszél – interjú XVI. Benedek emeritus pápával védőszentjéről

0
336
XVI. Benedek emeritus pápa • Fotó: Vatican News

A Szent József-év kapcsán a német Tagespost című katolikus hetilap április 1-i száma beszélgetést közölt XVI. Benedekkel. Az interjút teljes terjedelmében Görföl Tibor fordításában közölte a Magyar Kurír.

Ferenc pápa meghirdette a Szent József-évet, s a hívek emlékezetébe idézi, hogy 1870-ben József az egyház védőszentje lett. Önben milyen reményeket kelt a Szent József-év?

Természetesen nagyon örülök annak, hogy Ferenc pápa ennyire a hívek figyelmébe ajánlja Szent Józsefet, s ezért nagy hálával és mély egyetértéssel olvastam a Patris corde kezdetű apostoli levelet, amelyet a Szentatya annak alkalmából adott ki, hogy százötven évvel ezelőtt az egész egyház védőszentjévé emelték Szent Józsefet. Rendkívül egyszerű, szívből szóló és a szívet megérintő szöveg, amely azonban éppen ezért rendkívül mély is. Úgy vélem, a híveknek többször is el kellene olvasniuk és át kellene gondolniuk ezt a szöveget, mert sokat tehetne azért, hogy általában is megtisztuljon és elmélyüljön a szenttiszteletünk, különösen pedig Szent József tisztelete.

A Szentírás egyetlen szót sem közöl Szent Józseftől, de vajon van-e olyan újszövetségi szakasz, amely találóan kifejezi, hogy milyen ember volt?

Igen, az Újszövetség úgy mutatja be Szent József történetét, hogy egyetlen szót sem közöl tőle. Ugyanakkor összhang van az álmában megjelenő angyal megbízása és saját cselekvése között: ez az összhang világosan elénk tárja, hogy milyen ember. Amikor az evangélium beszámol arról az álmában kapott utasításról, hogy vegye feleségül Máriát, válaszát egyszerűen a következő mondattal foglalja össze: „József felkelt álmából, és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki” (Máté 1,24). A megbízás és a cselekvés összhangja még inkább megnyilvánul az Egyiptomba való menekülésnél. Ebben a történetben ugyanezek a szavak hangzanak el: „Ő felkelt, s maga mellé vette a gyermeket és anyját” (Máté 2,14). Van egy harmadik hely is, ahol ugyanezekkel a szavakkal találkozunk: amikor hír érkezik Heródes haláláról, vagyis arról, hogy immár visszatérhetnek a Szentföldre. Az a két fordulat, amely olyannyira jellemző Józsefre, ismét egymás után szerepel: „Fölkelt, s maga mellé vette a kisgyermeket és annak anyját” (Máté 2,21). Éjszaka értesül arról, hogy Archelaus is veszélyes, de ennek az értesülésnek nincs ugyanolyan súlya, mint a megelőző információnak. A Szent József cselekvésében kifejeződő válasz is sokkal egyszerűbb ezúttal: „Miután álmában intést kapott, eltávozott Galilea vidékeire” (Máté 2,22). Végül a keleti bölcsek imádásáról szóló történetben is kifejeződik József alapvető magatartásmódja, bár egészen másképpen: „Bementek a házba; meglátták a kisgyermeket anyjával, Máriával” (Máté 2,11). Szent Józsefnek nincs szerepe, amikor a bölcsek találkoznak a gyermek Jézussal. Ez a csend, a jelenlétnek ez a hiánya is jellemző rá, s pontosan rámutat, hogy a szent család megalapításával olyan szolgálatot vállalt, amely ugyan rendkívüli eltökéltséget és szervezőkészséget követelt tőle, egyúttal azonban rendkívüli lemondást is. József a hallgatásával beszél. Némasága fejezi ki, hogy mindent elfogadott, ami Máriához és vele együtt Jézushoz fűződő kapcsolatából adódott.

Mit hozott magával szentföldi zarándoklatairól, ami összefügg védőszentjének életével?

Először is azt kell elmondanom, hogy azokon a szervezett szentföldi utakon, amelyeken részt vettem, alig került szóba Szent József. Az még rendjén való, hogy nem említik Jézus nyilvános galileai tevékenységének kiemelkedő helyszínein, a Genezáreti tónál és környékén. Nem is illene ahhoz, hogy mindig némán engedelmeskedett és háttérbe húzódott. Názáretben és Betlehemben viszont már lehetne néhány szót ejteni róla. Különösen Názáretben juthat eszébe az embernek, hiszen az Újszövetségen kívül egyetlen más írásos forrás sem tesz említést erről a helységről. A Názáretre vonatkozó hagyományok teljes hiánya (az Újszövetségen kívül) annyira különleges, hogy Pierre Benoit, az egyik legjelentősebb szentírástudós, a domonkosok szentföldi biblikus kutatóközpontjának egykori igazgatója egyszer azt mondta nekem, arra a meggyőződésre jutott, hogy Názáret egyáltalán nem is létezett. Mielőtt még közzétehette volna ezt a felismerését, szerencsére hírt kaptunk a sikeres názáreti ásatásokról, amelyek igazolták a helység létezését. A francia régészcsoport vezetője ugyanakkor bevallotta, hogy mivel sokáig hiába próbáltak ráakadni az ókori Názáret nyomaira, kis híján felhagytak a próbálkozással. Annál boldogabb volt, amikor felfedezte az első nyomokat, s végül az egész települést.

Máténak, aki Jézus életének minden eseményéhez egy-egy ószövetségi helyet kapcsolt, s így próbálta bizonyítani, hogy Jézus valóban az Ószövetségben megjövendölt Messiás, Máténak tehát nehézséget is okozott, hogy nincsenek olyan prófétai jövendölések, amelyek szót ejtenek Názáretről. Ez pedig igazán megnehezítette annak igazolását, hogy Jézus az, akire az Ószövetség ígérete vonatkozik: Názárethez semmilyen ígéret nem kapcsolódott (vö. János 1,46). Máté azonban két megoldást is talált arra, hogyan igazolható a názáreti Jézus messiási mivolta. Izajás messiási trilógiáján belül (7., 9., 11. fejezet) a 9. fejezetben az a jövendölés olvasható, hogy a sötétség földjén fog világosság felragyogni. A sötétség földjét Máté a szinte teljesen pogány Galileában fedezte fel, ott, ahol megkezdődött Jézus útja.

Názáret második legitimációja Máté szemében a kereszt feliratából adódik, amelyet a pogány Pilátus készíttetett. Pilátus tudatosan megadja Jézus megfeszítésének „címét” (azaz jogi alapját: „a Názáreti Jézus, a zsidók királya” (János 19,19). A két különböző formában hagyományozott kifejezés („Nadzarénosz” és „Nadzóraiosz”) egyrészt arra utal, hogy Jézus teljesen Istennek szentelte magát (az ószövetségi nazírságra utalva), másrészt származási helyét is megnevezi. Ily módon a pogány Pilátus révén Názáret Jézus titkának része lett, és elválaszthatatlanul összekapcsolódott Jézus alakjával.

Harmadsorban el tudnám képzelni, hogy egy Szent Józsefről tartott szentföldi katekézis egy harmadik szempontra is kitér, amely összefoglalja az előző két megállapítást, s mindkettőt el is mélyíti. Az egyik legismertebb és legszebb német karácsonyi énekben Jézus rózsaszálként jelenik meg, amelyet a Szent Szűz karácsony éjjelén ajándékozott nekünk. A ma énekelt szöveg elején „rózsáról” (Ros’) hallunk, majd a második strófában Mária jelenik meg rózsaszálként, akiről Izajás beszélt, de olyan szűzként és anyaként is, aki a virágot adta nekünk – a szövegben tehát kissé összekeverednek a dolgok, és ez magyarázatért kiált. Személyes sejtésem szerint eredetileg nem rózsa (Ros’) szerepelt a szövegben, hanem vessző (Reis), és akkor máris tényleg a próféta szövegénél vagyunk, amely így hangzik: „vessző kél majd Izáj törzsökéből” (Izajás 11,1).

Izáj az örök fennmaradás ígéretét bíró dávidi dinasztia ősatyja volt, és Izáj törzsöke a hívő izraeliták számára az ígéret és a valóság közötti elviselhetetlen ellentmondást idézte emlékezetbe: a dávidi dinasztia lehanyatlott, s csak halott törzsök maradt a helyén. Ám pontosan ez a halott törzsök lesz most a remény jele: váratlanul ismét vessző hajt ki belőle. Ez a paradoxon Jézus családfájánál (Máté 1,1–17 és Lukács 3,23–38) a jelen eleven és kézzelfogható valóságaként jelenik meg, s az evangélisták szemében csendesen Jézus születésére utal. József ugyan nem valódi, biológiai apja Jézusnak, jog szerint, törvény szerint viszont igen, és Izraelben ez számít igazán. E ponton még mélyebbnek mutatkozik a vessző, a hajtás titka: Izáj törzse a saját erejéből már nem tud életet fakasztani, a törzsök valóban elhalt. Mégis új életet hoz Szűz Mária Fiában, akinek jog szerinti apja pontosan József.

Ez az egész annyiban kapcsolódik Názárethez, hogy a Názáret szó a jelek szerint magában foglalja a hajtás, vessző jelentésű nécer, nászer szót. A Názáret helységnevet nyugodtan fordíthatjuk tehát „Hajtásfalvának”. Egy német kutató, aki egész életét Izraelben töltötte, azzal az elmélettel állt elő, hogy a babiloni fogság után Názáret valószínűleg a dávididák letelepedési helye volt, s rejtve ezt fejezi ki a település neve. Mindenesetre Szent József titka belső összefüggésben van Názáret helységgel. József Izáj törzsökéből fakadó hajtás, aki kifejezi Izrael reményét.

Szent Józsefhez hagyományosan a jó halálért is szokás fohászkodni. Ön hogyan viszonyul ehhez a szokáshoz?

Biztosra vehetjük, hogy Szent József Jézus rejtett évei alatt, nem nyilvános tevékenységének idején halt meg. Utoljára a Lukács 4,22-ben, Jézus első nyilvános fellépése (a názáreti zsinagógában lejátszódó események) után hallunk róla. A tömeg elcsodálkozik azon, amit Jézus mondott és ahogyan mondta, s kétely ébred benne: „de hát nem József fia ez?” (Lukács 4,22). Ezután már nem hallunk Józsefről, ellentétben Jézus anyjával és „testvéreivel”, akik még felbukkannak az Újszövetségben, ez pedig egyértelműen annak jele, hogy már nem élt. Jó okunk van tehát úgy gondolni, hogy Mária karjában fejezte be földi életét. Van alapja tehát annak a vallásos szokásnak, hogy azért fohászkodunk hozzá: körülöttünk is legyenek jóságos emberek utolsó óránkon.

A családban hogyan ünnepelték meg a névnapját?

Szent József napján együtt ünnepeltem az édesapámmal, és ha lehetséges volt, megadtuk a módját az ünnepnek. Édesanyám többnyire félretett pénzt egy-egy fontos könyvre (például gyerekenciklopédiára). Mindig külön névnapi abroszt használtunk, amitől ünnepélyes lett a reggeli. Ilyenkor babkávét ittunk, amit édesapám nagyon szeretett, de általában nem tudtunk megengedni magunknak. Mindig volt kankalin az asztalon: a tavasz hírnöke, amit Szent József hoz el. Édesanyám cukormázas tortát is sütött, amely végképp kifejezte, hogy rendkívüli napról volt szó. Szent József napjának fénye tehát reggeltől fogva megkapóan jelen volt a család körében.

Megtapasztalta élete során védőszentjének közbenjárását?

Ha úgy érzem, meghallgatásra találtak imáim, nem osztom fel az elnyert gyümölcsöt azok között, akikhez fohászkodom, hanem tudom, hogy mindannyiuknak egyaránt hálával tartozom.

Forrás: Tagepost/Magyar Kurír