A nyomdász, ha sajtóapostol

0
1743

Milyen vonzó is a jó Isten! Egyszerűen ez jut eszembe, amikor erre az interjúra készülök. Kevés olyan embert ismerek a közvetlen környezetemben, aki az ötven felé közeledve dönt úgy (és veszi a bátorságot), hogy megkeresztelkedik – mert megérez valamit a Jóságosból. Beszélgetésünk tulajdonképpen néhány évvel ezelőtt Érden kezdődött, és most jött el az ideje annak, hogy itthon, Váradon – ebben a formában (is) – folytatódjon: Voiticsek Ilonát és férjét, munkatársát Voiticsek Árpádot szeretném bemutatni.

Milyen az élet egy nyomdászcsaládban kisgyermekként?

Köszönöm a kérdést: eddig nem is boncolgattam ezt a „nyomdászcsaládban kisgyermekként” szókapcsolatot, ugyanis ez volt a természetes életformánk. Igazából egy nagyobb, tágabb családban éreztem magam. Nyomdászok között nőttünk fel öcsémmel – ma ő és felesége is nyomdász, és a mi fiunk is a szakmában dolgozik. Szüleim baráti körét is nyomdászok alkották, de van egy szó, ami talán mindent magában foglal: valódi (nagybetűs) Közösségben nevelkedtem. Szüleim a nagyváradi állami nyomdában dolgoztak, gyakran jártam a munkahelyükön, ismertem a kollégákat, és már gyermekkoromban sokszor mentem velük kirándulásokra. Édesanyám ma is nagy szeretettel emlegeti az egykori munkatársakat, sőt néhányukkal (bár sajnos egyre kevesebben vannak) tartja a kapcsolatot.

Nyilvánvaló volt, hogy te is nyomdász leszel, vagy azért ki-kikacsintgattál más szakmák felé is?

Részemről egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Elemista koromtól a régészet és a geológia érdekelt, végül a földrajz szeretete kísért egészen érettségiig. Majd jóval később újabb utakon is elindultam, a tanulás, az új ismeretek iránti vágy hajtott, de észre kellett vennem, hogy mindezeket csak én akartam – és ez kevés. Minden esetben a Gondviselés a nyomdászathoz irányított vissza.

A férjed mondhatni „beházasodott” a nyomdászatba, így együtt valósíthattátok meg azt, amit nagyon szerényen, „műhelynek” neveztek… De hogyan is alakult meg, és milyen az élet a műhelyben?

Árpi 38 évvel ezelőtt (1982-ben) „házasodott be” a nyomdászcsaládba, elektrotechnikus almérnökként, majd egy váltás után, 1990-ben segédmunkásként kezdte „pályafutását” a nyomdavállalatnál. 17 évet töltöttünk itt együtt, majd 2007-ben megváltunk a cégtől, de a nyomdászmesterségtől nem tudtunk elszakadni, és ketten megalapítottuk a Litera Printet. Fokozatosan beszereztük a munkához szükséges eszközöket, a legszükségesebbeket, a könyvkötés pedig kézi munkával készült – és készül nagyrészt ma is.

Az állami nyomdában, az első néhány évben könyvkötészeten dolgoztam, majd magasnyomó gépteremben és végül kézi és gépi szedést is tanulhattam. Akkor, fiatalon, nem mindig örültem a váltásoknak, de minden munkafázis érdekelt. Most pedig erre alapozhatunk, hogy nem csak részismereteink vannak, a könyv születésének folyamatában jelen lehettünk. Ugyanakkor szembesülünk azzal, hogy milyen sok tanulnivaló van még, de hála Istennek vannak források: jó szakkönyvek, és minden elvégzett munka hordoz magában tanulságot.

Így, egymást erősítve folyik az élet a műhelyben. Mindkettőnknek megvan a maga dolga a folyamatban – ami nem mindig sima, zökkenőmentes, konfliktusok persze itt is adódnak –, de a folyamat végén összeállnak a részfeladatok és a cél: a könyv. Minden könyvbe egy kicsit „belehalunk” (legyen elégedett a megrendelő, a határidőt tudjuk tartani stb.), de úgy látjuk, hogy ez egy jó dinamikát hoz a munkánkba.

Melyik a kedvenc könyved – azok közül, amelyek a te kezed, a ti kezeitek között születtek meg?

Úgy gondolom – mivel ez nem egy öncélú alkotás –, mindig az Olvasó értékeli a könyvet. Persze az idők folyamán készültek olyanok, amelyek különösen a szívünkhöz nőttek. Azokat sorolnám ide, amelyeknek a születési folyamata volt számunkra különösen szép. Ilyen például az egyházmegyénkben található Szent László-ábrázolásokat bemutató kötet – itt az anyaggyűjtés során sokat tanulhattunk, szép találkozásokban volt részünk –, vagy Nogáll János: Szeráf hangok Szent Teréziáról c. reprint könyve, melynek eredeti anyagáért a kalocsai főszékesegyház könyvtáráig mentünk; az „…és feltört a hit” című könyv, amely a Szent László-templom 1964-es megmentésének állít emléket. 2015-ben újranyomtattuk Naményi Lajos: A nagyváradi nyomdászat története című könyvét, az akkor 450 éves nagyváradi nyomdászat és a tipográfus elődök tiszteletére, kedves számunkra a 2019-ben készült „…hős Váradról mit tudnak a falak?” c. képes kötet, melyben szülővárosunk épületdíszeit mutatjuk be, és még sorolhatnék címeket, de kiemelni egyet nem tudnék. Fontosnak gondoljuk, hogy az olvasható információn túl, a lapok között, a könyv egészében hordozza magával a születés szépségének üzenetét.

 „Kedvenc” könyvek sorába tartoznak olyanok is természetesen, amelyek nem itt készültek, de hatásuk máig bennem él. Itt első helyen említem a Szalézi Szent Ferenc életéről szóló könyvet. Valójában azt sem tudtam, hogy ki ő, amikor kezembe vettem a könyvet – de most már látom, Istennek terve volt vele, és kezembe adta ezt az olvasmányt, új fejezetet nyitva életemben és életünkben. Ez éppen a munkahelyváltás idejére datálható, sok volt bennünk a kérdés, és jöttek válaszok, megerősítések. Magával ragadott Szalézi Szent Ferenc személyisége, életműve, és hihetetlen erőforrássá lett. Ettől kezdve a lelkiségi irodalom érdekelt, azt olvastam, mert tudtam, hogy nagyon sok pótolni-, tanulnivalóm van.

József Attila írja: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”, és a „világkerülésem” egy pontján elindultunk – együtt – a lelki úton. A meghívás félreérthetetlen és megdöbbentő volt: egy szentmise Emánuel napján, amikor az ember megéli és megérti, hogy valóban velünk az Isten.

Számomra első lépés a keresztség felvétele volt. Nem volt már kérdés, hogy tudatosan, szabadon szeretnék elköteleződni… Következett az elsőáldozás és bérmálkozás – együtt. Több mint három évtizede összekötöttük életünket, de fontosnak éreztük, hogy ezt Isten színe előtt is végre megtegyük.

Advent első vasárnapján volt hat éve annak, hogy meglátta a napvilágot a Forrás – a nagyváradi Szent László-plébánia egyházközségi lapja. Hogyan emlékeztek vissza – szerkesztőkként – ezekre az évekre?

Valóban, éppen hat évvel ezelőtt gondolkodtunk együtt Pék Sándor és Tóth Attila atyákkal, hogy útnak indítanánk egy plébániai lapot, amely rólunk, nekünk szól. Úgy éreztük, hogy mi a szakmánkat így fordíthatjuk közösségünk javára. 2014. december első vasárnapján látott napvilágot a „beköszönő” szám, azóta folyamatosan, minden hónap első vasárnapján megjelenik. Idén áprilisban és májusban digitális formában jelent meg, de amint lehetett, visszatértünk a papír alapú lapra, bár kisebb példányszámban. Minden lapszám szerkesztése egy tanulási folyamat és igazi csapatmunka, hajtóereje Pék Sándor atya, hozzáállásával, jó ötleteivel. Öröm számunkra, hogy egyre többen csatlakoznak a szerzőkhöz, amiért itt is szeretnénk köszönetet mondani, és az Olvasóknak is, akik elfogadták, és bízunk benne, hogy magukénak érzik.

Személyesen a Forrásnak köszönhetem, hogy 2018-ban meghívást kaptam a MAKÚSZ és a Magyar Kurír által szervezett „sajtóapostolok” érdi találkozójára, a következő évben pedig a nagyváradin is jelen lehettem. (Idén sajnos elmaradt, de bízunk a folytatásban!) Kiváló alkalmak voltak ezek rálátni a Kárpát-medencei önkéntes médiamunkások, egyházközségi lapok és honlapok szerkesztőinek munkájára. A találkozók szakmai és lelki feltöltődés forrásait jelentették.

Majdnem 40 évvel a hátad mögött a nyomdászi pályán – a mérgező ólomtól a digitalizáció kihívásaiig mindennel találkoztál már: mi a legszebb ebben a szakmában?

Szerencsésnek tartom magam, hogy még „testközelből” érezhettem a frissen öntött ólomsorok melegét, még kezemben tarthattam a gyönyörű faragott betűket, amelyeket a plakátok szedésénél, majd nyomtatásánál használtak. Az akkori nyomdatechnika egészen személyes kapcsolatot jelentett a betűvel. Ez a kapcsolat és a munkafolyamatba fektetett energia alakított ki egyfajta tiszteletet, megbecsülést a könyvek iránt.

A digitális technika megjelenése a nyomdászatban sokban egyszerűsített bizonyos folyamatokat és csökkentett anyagszükségleteket, ma a nyomdászat erre épül, sőt egészen újszerű lehetőségeket nyitott. Mi is ezt használjuk, de fontosnak tartottuk, hogy ahol lehet, egészítsük ki a hagyományos kézi munkával.

A „mérgező ólomról” Kner Izidor kiváló nyomdász egyik mondata jut eszembe: „A betű öl. Gyilkolja, apasztja a sötétség bacilusait.” Úgy gondoljuk, hogy ez jelenti a szakma szépségét. Úgy állni a betű szolgálatába, hogy azzal a mi kis részünket is tegyük hozzá ehhez a világhoz.

Kiemelten szólsz a közösségről, aminek a fontosságát hiányérzetünk okán most jobban tapasztalhatjuk, mint valaha. Mit jelent számotokra Várad és a Szent László-plébánia közösségéhez tartozni?

Mindent. Ez az életünk. Itt vannak a gyökereink és itt kaptunk szárnyakat. Amikor a gyökerekre gondolok, az nem egy nosztalgikus múltba nézés, hanem erőforrás, biztonságérzet, hiszen itt születtünk, tanultunk, nőttünk fel és itt él ma is családunk, barátaink. Itt, ebben a környezetben érezzük otthon magunkat, utazás után mindig a hazatérés jóleső érzése tölt el. Az emberi kapcsolatok, a közösség ereje pedig úgy gondolom, meghatározó az ember életében. Így vált erőforrássá plébániánk közössége is, bár az elmúlt hónapokban a közösségi élet átértelmeződött…

Így advent idején a vágyakozás, várakozás különösen megérinti az ember lelkét. Jelre várunk… Most talán maga az advent a JEL, az, hogy évről évre, újra és újra itt a biztos pont, a bizonyosság: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8).

Visszatekintve az együtt töltött évtizedekre, hála és köszönet van bennünk. Hála és köszönet Istennek, az ő megtartó kegyelméért, szeretetéért, türelméért, az örömökért és a megpróbáltatásokért. Köszönet a közösségünknek a szeretetért, őszinteségért, mert számunkra ez motiváló. Az Úrtól, ha kérhetünk valamit, az a mindennapjainkhoz szükséges bölcsesség, hogy így szolgálhassuk őt és embertársainkat.

(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020. november 29-ei számában jelent meg.)