Élet a koronavírus után – erőtlenebbnek éreztem magam, mint a szülés után

2
1334
A szervezetem éppen kezdett felépülni a szülés okozta igénybevételtől, amikor egyik hajnalban 38 fokot mutatott a lázmérő. Fotó: Szász István Szilárd

Testközelbe kerül a halál a pozitív koronavírusteszttel együtt. Az elmúlástól, a szeretteink elvesztésétől való félelem, a mérhetetlen kimerülés, a reményvesztettség mind-mind a beteg szívéig hatol, miközben szervezete ádáz küzdelmet vív a koronavírus ellen. És mégis, mindennek ellenére, a legmegpróbáltatóbb helyzetekben is megcsillan Isten kegyelme, az élet ismét győzelmet vesz a halál felett. Szerzőink meg- és túlélték a koronavírust, megrendítő történeteik legyenek erőforrás számunkra ezekben a vészterhes időkben. Szász Zsófia újságíró írását olvashatják.

Nem fizettek le azért, hogy elmondjam: koronavírusos voltam. Nincs az a pénz, amiért valótlanul állítanám, hogy átéltem, megküzdöttem és legyőztem a betegséget. Remélhetőleg örökre. Szeptember közepén született meg a kisfiam, addigra már – mivel a kórházi ellátáshoz szükséges volt – két negatív koronavírus-teszt birtokában voltam. Így nem is gyanakodtam a vírusra, amikor két héttel később belázasodtam. A szervezetem éppen kezdett felépülni a szülés okozta igénybevételtől, amikor egyik hajnalban 38 fokot mutatott a lázmérő. A gyermekágyas időszak kellős közepén voltam, így értesítettem a családorvost, aki kismamáknak való gyógyszert írt fel. Láz, izomfájdalom, enyhe torokkaparás – ezek a tüneteim voltak. Ami viszont a leginkább leírja az állapotomat, hogy fáradtabbnak, erőtlenebbnek éreztem magam, mint a szülés után.

Amikorra kezdtem jobban lenni, a férjem betegedett le, megzavarodott a szaglása is, így hamar kiderült: koronavírusos. Én már viszonylag jól voltam, amikor – az első tünetek után két héttel – elveszítettem a szaglásomat. A pozitív teszt csak megerősítette a sejtésünket: két héttel a kisfiam világrahozatala után a szervezetemnek a koronavírussal kellett megküzdenie. Istennek hála, a családommal együtt, győztesen kerültem ki ebből a csatából. A családorvosunk szakértelmének köszönhetően legyőztük a betegséget, nem szorultunk kórházi ellátásra, a kisfiunk pedig jól van, tünetmentesen vészelte át ezt az időszakot.

„Alattomos egy betegség” – ezt szokta mondani a férjem, mivel a vírus „utórezgéseit” (fáradékonyság) még most is érezzük. Mi a legnagyobb óvatosság, a járványügyi szabályok maximális betartása mellett is elkaptuk a vírust. Bár szerencsénkre enyhe lefolyású volt, de voltak napok, amelyeket senkinek nem kívánok. „Bukdácsoló”, friss szülőként átélni, hogy a szervezetem egy olyan betegséggel küzd, amelyben már oly sokan meghaltak, elég keserves, kínzó, nyugtalanító. Éppen ezért háborítanak fel és szomorítanak el mélységesen a közösségi médiában terjengő vírustagadó írások, a járványügyi előírásokat be nem tartó emberek. Csak egy maszkot kell feltenni, csak gyakrabban kell kezet mosni, tartani a távolságot, lemondani néhány buliról. Bosszantó, de mi ez ahhoz képest, hogy mások elveszítik a szeretteiket?

Nem kell a vírusban hinni.

Hinnünk Istenben kell.

Szász Zsófia

Megjelent a Vasárnap 2020/48-as lapszámában.

Kapcsolódó:

2 HOZZÁSZÓLÁSOK