Az ember legfőbb vágya

Krisztus király ünnepe

0
367
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.
Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!”
Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!”
Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.
(Mt 25,31-46)

Krisztus király ünnepén az egyház a végítélet képét tárja elénk. A jelenetet Máté evangélista ünnepélyes és egyben szigorú színekkel ábrázolja. Középen az Emberfia trónol, jobbról és balról pedig az ítéletre várók sokasága, az igazak és a gonoszak. A királyi ítélet kihirdetése után mindkét csoport döbbenten kérdez vissza: Uram, mikor láttunk téged…? A válaszban azonban lelepleződik a király szavainak értelme: minden azon múlik, hogy életükben hogyan viszonyultak a „kicsinyekhez”. Az ítélkező király és a kicsinyek közti azonosulás furcsának hathat. Nem egy egyszerű messiási programról van szó, melyet a szegények javára tett az ember(iség), hanem az ítélet az önmagában vett tettek értékét alapozza meg: a kicsinyek nem vallási vagy nemzeti hovatartozásuk miatt válnak az ítélet lényegévé, hanem pusztán azon tény mentén, hogy rászorulnak a másik segítségére. A keresztre feszített emberiség (vö. jobbról és balról) sorsa lesz a belépő az örök életre.

Krisztus uralmának ünnepén az evangélium ismételten rámutat valami lényegesre: az emberek közti kapcsolat az Emberfiában alapozódik meg.

Manapság sok tudomány foglalkozik azzal, hogy honnan származik az ember, az anyag. De a sok kutatás peremén megválaszolatlan marad a kérdés: mi alapozza meg az emberek közti testvériséget? A tény, hogy közös őstől származunk? Hogy ugyanazon a bolygón élünk? Mi jogosít fel bennünket arra, hogy a másik embert „testvérnek” nevezzük? Honnan ered az embernek azon kötelessége, hogy testvérként bánjék a másikkal? Úgy vélem, ezek a kérdések azért maradnak manapság megválaszolatlanul, mert beszűkült horizonton belül kérdezünk.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amelyet az ENSZ 1948-ban fogadott el, így kezdődik: „Tekintettel arra, hogy az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon…” Semmilyen utalás nincs a szövegben arra, mitől lenne egyik ember testvére a másiknak. A szöveget olvasva pusztán egyenlő jogokkal rendelkező személyek közösségére tudunk gondolni, de a közös eredet sehol sem jelenik meg. A testvériség csupán emberi, evilági alapokon nyugszik, a szabadság és igazságosság alapja pedig az emberiség családja minden tagja méltóságának, egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerésében talál szilárd talajra. A kör bezárul. Ha tovább keresnénk, a szövegben pusztán ennyit találunk: az ember legfőbb vágya egy olyan világ eljövetele, amelyben az elnyomástól, valamint a nyomortól megszabadult emberi lények szava és meggyőződése szabad lesz. Egy égtől elszakított, önmagába zárt világban az ENSZ által elfogadott szöveg odáig merészkedik, hogy meghatározza az ember legfőbb vágyát is. Ez pedig nem más, mint egy világ eljövetele… De milyen és melyik világról van szó? És valóban ez lenne az emberiség legfőbb vágya? Nem arról van szó, hogy nem fontos az elnyomás és nyomor megszűnése, vagy nem lenne kívánatos a szó és meggyőződés szabadsága – de tényleg ezekben tetőzik az emberiség legfőbb vágya? Vajon Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem lép túl saját hatáskörén, amikor egy ennyire lényeges kérdést akar megválaszolni? Krisztus király ünnepe állandóan ezzel a kérdéssel szembesít, és igyekszik betölteni azt az űrt, amelyet a nyilatkozat hagy maga után. Amikor az ember alapja az ember, amikor a legfőbb vágy egy evilági világban merül ki, amikor eredetünk csupán az emberiség nagy családja, hitünk az emberek jogai, célunk pedig az igazi ember egy igazságos világban – nem mondhatjuk, hogy a mi vágyaink ezeken is túlmutatnak. Szabad beszélnünk és szabad hinnünk – de szabadságunkon és testvériségünkön túl nem hihetünk egy Krisztus által uralt világban? Nem az ő dicsőségének és uralmának vagyunk mindannyian alávetve? Vajon testvériségünk alapja nem inkább közös célunkban, az égben keresendő, ahová valamennyien igyekszünk?

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2020/47. számában.