Koronavírus fertőzés: a betegség hiteles krónikája

Ha a korona félrecsúszik

0
5530

Sokan betegedtek meg a járvány második hullámában, mostanában. Papok, hívek, katolikusok, nem vallásos emberek, templomba járók és templomtól távol maradók. A gyulafehérvári főegyházmegye érseke, sok papja szorult, szorul kórházi kezelésre, hiteles forrásként mondják: vigyázni kell, mert a betegség létezik, és nem kímél, nem válogat. Mégis még mindig sokan nem hisznek e vírus létezésében, vagy azt gondolják, őket ezért-azért kikerüli. Egy betegség krónikáját és a gyógyulás hiteles történetét olvashatják az alábbiakban. Vigyázzanak magukra, vigyázzunk egymásra!

Mikor a királynő megbotlik, hasra esik…

Tikkogtam párat, úgy éreztem forma a légcsövemet, de ki a fene foglalkozik ilyen apróságokkal… Másnap furcsán fáradt voltam, meg fájt a csípőm, combom, de hát murokásás volt, meg jött az eső… Ám a következő reggel, ami egy vasárnapra virradt, már nem volt kifogás az ágyban maradás ellen: éreztem, hogy ez egy „jófajta” virózis. Lett kicsi hőemelkedésem, alig 37,5, az sem tartott, csak kb. 12 órát, fájt mindenem, mint akin átment az úthenger, de alig 24 óra múltán már sokkal jobb volt. „Nem lehet korona, hamar jobban lettél” – vélte a családorvosom, aki azért örült volna, ha biztos, ami biztos, elmegyek tesztelni. Hallani sem akartam róla, mert az biztos kórház, a koronavírus meg nem a magamkorú, egészséges emberekre veszélyes, tehát én ügyesen meggyógyulok itthon. Kicsit aggasztott ugyan, hogy tágabb családomból velem egyidőben még hárman ágynak estek (éppen egy héttel egy családi esemény után voltunk), közöttük az idős szüleim, de ők sem voltak túl rosszul, így hát nekiálltunk kigyógyulni ebből a „valamit összeszedtünk” virózisból. Összességében nagy bajom nem volt: egyre enyhült az izomfájdalom, köhécseltem, de nem vészesen, viszont izzadtam folyamatosan, mint az a bizonyos kedves kislány az Isten házában. 

Alig telt el két újabb nap, mikor már teszt nélkül is egyértelmű volt, hogy mi a bajunk: egyszer csak szagolom a mentás illóolajat, és érzem, hogy nem érzem… Nos, a képlet világos volt.

…és lerepül a koronája.

Nem ijedtem meg túlságosan a felfedezéstől. Sokkal jobban voltam (csak az a fránya izzadás, ami hullámokban rám tört), viszont az édesanyám nem akart úgy javulni, ahogy elvártam volna. Neki tehát leszerveztem: tesztelték. Semmi meglepő: délutánra megjött a pozitív eredmény. Őt tehát be a kórházba, legyen biztonságban, nehogy elfajuljon ez a történet. Amikor az első vizsgálat után telefonon közölte, hogy kétoldali tüdőgyulladása van, meghökkentem. Mert annyira nem volt rosszul, hogy erre számítottam volna. Mi van, ha nekem is? Vajon? És hogy a kétségek ne mardossanak, másnap, dacára az általános jó közérzetemnek, irány a kórház. Semmi meglepő: pozitív teszteredmény, viszonylag jó laboreredmények, hallgatózásra tiszta tüdő – nem lesz itt baj, nyugtatott a minden szavával biztató, nagyon kedves szolgálatos doktornő, de azért várjam meg a tüdőröntgen kiértékelését, és akkor meglátjuk, hogyan tovább. Este 10-kor kopogott a kórtermem ablakán: az a tüdőröntgen mutat egy enyhe beszűrődést, ő szeretné, ha maradnék, pár nap antibiotikum, hogy biztos legyen. Hát legyen. 

A konténer

A doktornő nem azért kopogtatott a kórtermem ablakán, mert nem tudta, hol a bejárat, hanem mert itt, ahol az újfajta koronavírussal fertőzött betegeket kezelik, más istenjárás van, mint a kórházkapun kívül. Az egészségügyi személyzet, saját egészsége védelmében mind a fertőzött, mind a fertőzésgyanús betegekhez csak megfelelő védőöltözetben közelíthet. Képzeljenek el olyan űrhajós-szerű, kapucnis, tiszta fehér overallokban járkáló orvosokat, asszisztenseket, ápolókat, takarítókat, arcukon két maszk, egy egyszerű sebészmaszk plusz egy szűrős maszk, rajta a műanyag arcvédő, lábukon gumicsizma, kezükön gumikesztyű – már beöltözni sem egyszerű ebbe a cuccba, nemhogy órákat dolgozni benne. És ezek az emberek nap mint nap ezt teszik: felveszik a védőfelszerelést, és órákon át, pihegve, fújtatva, viselve a hőséget mennek egyik betegágytól a másikig, vizsgálnak, lázat, vérnyomást, véroxigén-szintet mérnek, injekcióznak, vért vesznek (hogy a csodában tudnak pontosan szúrni azzal a gumikesztyűvel a kezükön, ez számomra rejtély) – és mire befejezik, levetkőznek, vesznek egy száj levegőt, máris veszik vissza a védőöltözetet, és kezdik elölről a köröket. Igazából ennyit láttam én a dologból addig, míg „könnyű esetnek” számítottam, és békésen üldögéltem a kórház udvarán felállított „konténerben” lévő kis kórtermem kényelmében. Fürdőszoba, melegvíz, csend – teljesen luxuskörülmény volt ahhoz képest, amit hallomásból a fertőzőkórház épületében uralkodó állapotokról hallottam. Kényelmesen berendezkedtem az ötnaposra tervezett antibiotikum-kúrára, és megpróbáltam pihenésként felfogni az egészet. Hiszen körülöttem, a konténer többi kórtermében is mind olyan fertőzöttek voltak, akik jól érezték magukat, tüneteik sem  igazán voltak, igazából őket csak megfigyelték. Ott én voltam akkor a „legsúlyosabb” eset: nekem naponta párszor be kellett adni egy-egy adag intravénás antibiotikumot. De hát annyi baj legyen, csak egészség legyen. 

Hogy mégsem ilyen rózsás a koronavírus-helyzet, akkor kezdett derengeni, amikor a konténernek a kórház kapujára néző ablakán kibámulva feltűnt, hogy egyik mentő a másik után jön. És mindenikben „űrhajósok” ülnek, tehát vagy fertőzöttet, vagy fertőzésgyanús beteget hoztak. És ezek csak a mentők, mert hamar rájöttem, hogy a betegek jórésze, akárcsak én, megoldja a bejutását, nem igényel ehhez szirénázó mentőautót. Egyik jött a másik után, ismerősöket kezdtem felfedezni az udvaron tüdőröntgenre várók között, és jöttek, csak jöttek a betegek. Addig is tudtam, hogy ez a járvány nem játék, de ezt így első sorból nézve, meghökkentett. 

Említettem, hogy a doktornő este 10-kor kopogtatta meg az ablakomat, hogy nincs elragadtatva a tüdőröntgenemtől. Mert éppen akkor indult haza. Reggel óta. És másnap reggel jött vissza ügyeletbe…Nap mint nap. 

Teltház

A sok beteget, akiket én az ablakomból láttam, értelemszerűen el kellett helyezni valahová, de én a koronavírosus betegek kórházi világától még mindig szinte légmentesen el voltam zárva a konténer kényelmében. Átköltöztettek ugyan egy nagyobb kórterembe, ahol volt már egy szobatársam is, mert a kicsi kórterembe más betegeket kellett fektetni, de ez még mindig csak a tejszínhab volt a tortán. És amúgy is, már lejárt az öt napom, még egy vérkép és egy kontroll röntgen, indulok is haza. Vérkép tökéletes, pakolok (favágásba nem lehet úgy elfáradni, mint ahogy én akkor, abba a pakolásba belefáradtam), indulok… Azaz indulnék, de közlik, hogy inkább maradjak. Rossz a röntgen. Rosszabb, mint az öt nappal korábbi. Ennek az alattomos betegségnek semmit sem számított az öt nap antibiotikum: mindenféle gyanúra okot adó jel nélkül nekirontott a tüdőmnek, és kétoldali tüdőgyulladássá fajult. 

Néha nehéz a korona, de…

Sok mindenre megtanított ez a betegség, többek között arra, hogy őrangyalok márpedig léteznek. És itt járnak köztünk, a földön. Őrangyal volt számomra és egyre súlyosabb állapotba kerülő édesanyám számára kezelőorvosunk, Dimény Ottilia, a fertőző osztály igen határozott, emberséges és a betegei mellett sziklaszilárdan álló orvosnője. Bűbájos és a betegekkel mérhetetlenül kedves, türelmes kolléganőjével ketten állták a sarat a fertőző osztályon, reggeltől estig, sokszor estétől reggelig beteget vizsgálva, papírokat írva érte az egyik napjuk a másikat. Nekem ekkor már keményebb antibiotikumokkal meg mindenféle ínyencséggel megspékelt kezelést állítottak össze, és hogy szem előtt legyek, a konténerből átköltöztettek a kórház épületébe, ahol, bár fertőzöttként az ember a kórterem ajtaját sem nyithatja meg, és persze, nem is akarja, mert Isten ments, hogy hálából megfertőzze a  folyosón éppen védőfelszerelés nélkül járó dolgozókat, mégis, a beszűrődő hangokból hamar kiderül: ez a betegség nem egy közönséges influenza. 

Ekkor már én is nagyon rosszul voltam, teljesen elgyengülve, annyira, hogy még a mosdóig eljutás is kihívás volt, szédültem, hányingerem volt, szakadt a víz rólam, és álandóan azt éreztem, pillanatokon belül elájulok. A vírus a májamat is begyullasztotta, ráadásul a fertőzés hatására a vérnyomásom is az egekbe szökött, ennek kordában tartása is állandó kihívást jelent azóta is. Pedig ekkor már kaptam jó hírt: a legújabb röntgen igazolta, hogy a kemény gyógyszerek megállították a tüdőgyulladás terjedését, ráadásul a megismételt Covid-tesztem is negatív lett. Ekkor már az első tünetek megjelenésétől két hét telt el, de mégsem azt éreztem, hogy kifelé tartanék ebből a betegségből, hanem éppen ellenkezőleg. 

– Meddig tart még ez a rosszullét? – kérdeztem a vizitre érkező orvosnőt, mintha a megváltó szót várnám tőle (pedig tudtam én, jól tudtam, hogy ebben a betegségben egy sor kérdésre, így erre sincs válasz). Már láttam, hogy vonja meg a vállát, de azt hiszem, ráérzett, hogy a megváltást várom. –Még két órát – monda határozottan. – Két óra még, és azzal vége, onnantól elkezd jobban lenni, érti? – nézett rám a sok védőfelszerelés alól a határozott szempár. Sarkon fordult, kiment és két szem tablettával jött vissza. A tenyerében keresztet vetett a pirulákra. – Ezt a gyógyszert megáldottam. Vegye be, és ettől jobban kell legyen. Én szó nélkül bekaptam a tablettákat, amelyekről csak annyit tudtam hogy az immunrendszeremet fogják hátsón rúgni, hogy belendüljön, és reméltem, hogy valóban úgy lesz. És miközben a legrosszabbul voltam, kaptam a híreket, hogy az egy emelettel fennebb lévő kórteremben fekvő édesanyám egyre rosszabb állapotba kerül. Már nem kel fel, nem eszik, az oxigén-szaturációja egyre rosszabb. De az őrangyalok nem hiába vannak. – Kicseréltem az édesanyja teljes gyógyszeres kezelését. De ha nem kel ki az ágyból és nem kezd enni, nem lesz jó. Segítsenek kiszedni az ágyból – mondta határozottan a doktornő. Élni is alig van erőm, hogy adjak ebből az édesanyámnak, hogy újra élni akarjon? Már telefonon sem mertem hívni, ne hallja az erőtlen hangomat, ne tudja, hogy milyen rosszul vagyok. De féltem is hívni, állandóan rettegem, hogy mit hallok a vonal túlsó végén? Éjszakánként, mikor hallottam a kórtermem előtt a szaladást, kiabálást, amiből gyorsan megértettem, hogy valaki éppen válságos állapotba került, vagy éppen elvesztette a harcot a vírussal, hajnalig, míg bejött az infúziót bekötő nővér, akitől megkérdezhettem, hogy ugye, nem édesanyám…? végig rettegem. 

És itt mesélek el egy ilyen hajnali történetet. Az éjszakai szolgálatos asszisztensnő jött, hozta a perfúziómat, gyógyszereimet. A védőfelszerelésen át is sugárzott, hogy tejesen elcsigázott. – Nagyon nehéz volt? – kérdeztem tőle, habár tudtam a választ, mert végighallgattam az éjszakai rohanást, felbolydulást. Összecsuklott. Zokogásban tört ki az ágyam mellett. Ott és akkor telt be neki a pohár. – Nem bírom. Soha egy betegség sem volt ilyen, amivel mostanig dolgom volt. Azt érzem, hogy bármi teszünk, fölösleges. Hamar összekapta magát, mintha megszégyellte volna, hogy egy beteg mellett borult ki. Bekötötte a perfúziómat és ki is sirült az ajtón. Hirtelen nem kaptam szavakat, amiket mondani tudtam volna neki. De eldöntöttem: meggyógyulok, és édesanyám is meggyógyul. Azért is, hogy lássa, lássák: tudnak segíteni. Nem hiábavaló a megfeszített munkájuk.

És ekkor, ezekben a nehéz napokban érezem meg: nem egy, hanem sok őrangyal van. Mivel nekem nem volt erőm édesanyámba életet lehelni, a családunk tagjai meg már napok óta ez próbálták, több-kevesebb sikerrel, eszembe jutott barátnőm, családorvosunk, Bachner Kati. Ez az! – csaptam a homlokomra, na, ha valaki, akkor Kati kiszedi édesanyámat az ágyból, és máris üzentem neki: kérlek, hívd fel, csinálj valamit, mert én nem tudok. Ha már az üzeneteknél tartunk: napokig nem vettem fel a telefont senkinek. Mert beszélni nem volt erőm. Ezért csak írtam. És a megérzésem jó volt: a kórházi kezelőorvosunk erőfeszítése, a családtagjaink és barátaink megerősítő, biztató szavai meghozták az eredményt: édesanyám elkezdett felülni, enni. Mikor először elmondta a telefonban, hogy kijárt a mosdóba, azt éreztem, nagy csatát nyertünk meg. Tudom, hogy határon volt. Tudom, hogy billenhetett a sorsa erre is, arra is. De most már tudom, hogy az őrangyalok nem hiába vannak. És nem hiába volt az a sok jó gondolat, az a sok ima, amit a minket szerető emberektől kaptunk. Jó barátoktól, ismerősöktől, de olyanoktól is, akiket csak futólag ismerek. Volt, aki rámírt: csak látásból ismerjük egymást, de szeretné, hogy tudjam, a mai rózsafüzért értünk imádkozta. Több napon át is gondolkodtam, van erősebb szó annál, hogy „köszönöm”? Mert gyakran azt éreztem, ez nem elég. 

Ami engem illet: hát nem két órát tartott még a rosszullét, hanem aznap végig. De másnap már nem voltam olyan rosszul, csak lábra ne kellett volna állni, mert a lábaim citeráztak alattam. De a doktornő minden nap elejtett egy mondatot, amibe belekapaszkodtam, és mentem tovább. Napról napra jobban lettem, de eldöntöttem, nem kérdezem, hogy mikor mehetek haza. Nem számolom a napokat. Rábízom magam arra, aki kezel. Ő látja, ő tudja. Felültem hát törökülésbe a kórházi ágyam tetejére, néztem egyik filmet a másik után, gyakorlatilag egyik perfúziótól a másikig, egyik vérnyomásméréstől a másikig számoltam csak az időt. És közben folyamatosan áldottam a sorsot, hogy viszonylag könnyen megúsztam, mert láttam-hallottam, tisztában voltam vele, hogy nagyon sokan nem ilyen szerencsések. Persze, sokan ennél sokkal szerencsésebek, de hát, kinek mit dob a gép. 

Meglepetésként ért, mikor egy reggel közölte a doktornő: én ma haza szeretném engedni…Két héttel a beutalásom után történt, és közel három héttel azután, hogy megbetegedtem. 

… feláll, leporolja magát, megigazítja a koronáját és megy tovább

Aki azt hiszi, hogy a koronavírus okozta megbetegedés után, mikor végre hazamehetsz a kórházból, már rendben vagy, az nagyon téved. A gyengeség, a hullámokban érkező elerőtlenedés ideig-óráig továbbra is része marad a mindennapoknak. De itthon napról-napra jobb. Immár édesanyámnak is, akit oxigéngéppel ugyan, de már itthon erősítünk, gyógyítunk. Neki három hét kórház jutott, és itthon még hosszú felépülési időszak. 

A felépülés testi oldala egy dolog, de érzelmileg sem könnyű. Ez az alattomos, kiszámíthatatlanul evoluáló betegség, amikor egyik pillanatról a másikra képes megváltozni minden, teljesen megingatta a biztonságérzetemet. Bár a leleteim határozott javulást mutattak, napokkal a kórházból való távozásom után sem mertem még kimondani, hogy meggyógyultam. Mert állandóan ott volt a kisördög: de mi van, ha…?

– Mondja ki! Meggyógyult! – szólt rám határozottan, már a felülvizsgálatom utáni utolsó beszélgetésünkkor a kezelőorvosom. Én pedig hazamentem, és először hagyta el a számat ez a szó: MEGGYÓGULTAM!

Forró-Erős Gyöngyi

MEGOSZTÁS