Ahogy Isten vezet, mozgat…

1
2188

Szívből jövő nevetés, kendőzetlen őszinteség és mély istenkapcsolat – ez a három jellemző jut eszembe, amikor Pacifika nővérre gondolok, akivel mintegy negyedszázados ismeretség köt össze. Nagyon ritkán találkozunk, de amikor igen, az ünnep a léleknek és a kedélynek.

Lőrincz Csilla 1992-ben lépett be a Mallersdorfi Ferences Nővérek közösségébe. Azóta sok helyen szolgálta a rábízottakat: Székelyudvarhelyen, a rend erdélyi anyaházában, Gyulafehérváron, Déván, Nagyváradon, Szépvízen, és Németországban is többször volt gyakorlaton vagy tanulni. Közben Szebenben gyógy- ill. fejlesztő pedagógiát, Csíksomlyón lelkigondozást tanult. Most pedig már hetedik éve a Brassó belvárosában lévő egyetemi lánykollégiumukban gondoskodik az ott lakókról. Kezdetben megbízatása a konyhára vonatkozott: ízletes, meleg ebéddel várta haza nap mint nap a diáklányokat. Közben pedig feltűnésmentesen gondoskodott a lelkükről is. 2016-ban pedig teljesen rábízták a kollégiumot. „Úgy érzem, itt most azt élem meg, amire a jó Isten tizennégy éves koromban meghívott” – mondja sugárzó arccal Pacifika. És indul a beszélgetés: én érdeklődöm, ő mesél…

Kérdésemre felidézi azt a pillanatot, amikor tizennégy éves korában a gyergyóremetei templomban, az oltár előtt ministránsként térdelve, valami – nem: Valaki – mélyen megérintette, ő pedig a szíve mélyén kimondta: „Uram, az életemet neked akarom adni és ott segíteni, ahol szükség van.”

Ez a pillanat nagyon mélyen belevésődött a szívembe. Olyan mélyen érintett, hogy nem tudtam nem komolyan venni és csak akörül forogtam, hogy miként tudom ezt megvalósítani, és mi az én feladatom ebben. Elhatároztam, hogy befejezem az iskolát, de közben készülök erre a hivatásra. Csak papi mintáim voltak, nővérekről nem is hallottam, hisz a kommunista rendszerben ilyenekről nem lehetett beszélni. Nagy csoda volt számomra, hogy a jó Isten így belém csepegtette ezt a vágyat. Aztán, egy nap az iskolából hazamenet, a szomszéd néni megkérdezte: „Leánka, mért vagy olyan szomorú?” „Jaj, Terus néni olyan csúnyákat kiáltanak utánam” – válaszoltam. „Mit?” „Apáca…” Még a szót sem ismertem. Ekkor ő behívott és elmesélte, hogy ő a kommunista rendszer kezdete előtt a nővéreknél tanult. Ott lett nekem világos: „Uram, hát ez az út, amire Te engem hívsz”. Otthon nem beszéltem erről és a plébánosomnak sem mondtam, mert azt akartam, hogy először letisztuljon bennem. De olyan nagy volt bennem a vágy, mint soha, semmi más iránt. Végül elmentem a plébánosomhoz és elmondtam neki, hogy mit éreztem. Kezdetben nem is akart hallani róla. Azt mondta, ők szándékosan nem is beszéltek erről, hogy nehogy befolyásoljanak. Amikor 1990-ben befejeztem a X. osztályt ő segített kijutni Magyarországra, mert látta, hogy milyen erős a vágy bennem, és milyen komolyan veszem. 16 évesen mentem el tiszta egyedül. Csak annyit mondtak: „Amikor leszállsz a vonatról, egy különleges hölgy fog várni, akinek hosszú ruhája lesz és a fején kendő”. Akkor láttam először nővért. Így kerültem az Árpád-házi Szent Erzsébet nővérekhez. Két évet voltam ott, vakokkal, mozgássérült gyerekekkel dolgoztam. Onnan a rend elküldött volna tovább Ausztriába.

Hosszú ideig nem jöttem haza, hogy szokjam a távollétet és ne ragaszkodjam, mert ott volt mélyen bennem: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám…” Végül, amikor hazajöttem szabadságra, Lázár Lajos papbácsi elmondta nekem, hogy Udvarhelyen is vannak nővérek, akik karitatív munkát végeznek, és megkérdezte, hogy nem szeretném-e megismerni őket. Ekkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán haza kell jönnöm. Visszamentem és elmondtam a főnöknőnek, hogy úgy érzem, vissza kell jönnöm az én népemhez. Nagyon nehezen engedett el, de azt mondta: „Ha akár tíz év múlva is azt érzed, itt a helyed, gyere vissza.” Tíz év múlva ők látogattak meg engem Udvarhelyen. 1994-ben, két éves jelöltség után öltöztem be és kezdtem el a noviciátust Székelyudvarhelyen, a Mallersdorfi Nővéreknél.

Miután röviden vázolja küldetése állomásait, beszélgetésünkben megérkezünk Brassóba…

Amikor Németországban az elöljárók elmondták a tervüket, hogy bentlakást nyissunk lányoknak Brassóban és megkérdezték, hogy elvállalnám-e a konyhát, hogy ebédet is biztosíthassunk, az volt a válaszom: ha ezzel segíthetek másoknak, miért ne. Azelőtt, a szépvízi gyermekotthonban töltött éveim során már elvégeztem a lelkigondozói képzést, hogy a gyerekeket jobban megértsem. Itt is hamar ráéreztem a lányokra, különösen a nehezebb sorsúakra. Amikor például a konyhában dolgozva láttam, hogy az ebédlőben az asztalnál egy lánynak potyognak a könnyei, kimentem, megkérdeztem, mi a baj, segíthetek-e. Elmondta, hogy hat vizsgája el van maradva – utolsó éves volt – és otthon a szülei nem tudják, nem meri megmondani. Azt mondtam neki: „Nézd meg, melyik a legnehezebb vizsga, és azt vedd előre. Keresd meg a tanárt, kérdezd meg, mikor tud fogadni vizsgára. Mindig a legnehezebbel kezdd!” Végül minden vizsgája sikerült. Most kint van Dániában, de ahányszor hazajön mindig megkeres. Nem ő volt az egyedüli nehéz helyzetben… Ha látom az irataikon, hogy a szüleik nyugdíjasok vagy nincs munkahelyük, jobban odafigyelek rájuk, hogy mire van szükségük, mit tehetek értük. Itt vagyok, elérhető számukra, és segítek abban, amiben tudok. Olyan jó, amikor aztán kikerülnek innen és küldik a képeket családjukról…

A konyhai szolgálat szépségéről is lelkesen mesél: 

Sokat jelent nekem Avilai Szent Teréz mondása, amit válaszként adott a nővérek bocsánatkérésére, hogy a konyha miatt elmaradtak az imáról: „Az Úr a fazekak között is ott van.” Megragadott  embersége és az is, hogy a munka, ha úgy állunk hozzá, imádsággá tud lenni. Nem csak szeretem ezt a munkát és érzékem van hozzá, hanem abban is látom az értéket, hogy míg például vágom a zöldséget vagy két kavarás között imádkozhatok azokért az emberekért, akik megjelennek a gondolataimban: „Uram, áldd meg őket, segíts nekik!” Vagy ha elmegy egy mentő, akkor is fohászkodom: „Uram, nem tudom, mi történik, de segíts!” Azért is hálás vagyok a konyháért, mert ott lenyugszik a lelkem, ott tudok tervezni, ott pattannak ki a jó ötletek, hogy milyen programot tartsak a lányoknak. Lelkileg ott tudok felkészülni. A lányok is jól megtanulták, hogy délelőtt nem zavarnak. Amikor pedig vizsgára mennek, sokszor odajönnek a konyhába áldást kérni.

Nem vagyok egyedül a konyhában. Hárman dolgozunk: Fausztina nővér, aki maga is konyhás volt és Jézus. Nagyon jól megvagyunk. Az irgalmasság évében olvastam el Fausztina nővér naplóját és azóta minden reggel elimádkozom a rózsafüzérét, kérem a közbenjárását. A jövőben sorra kerülő 25 éves jubileumomra ezt kértem, engedjenek el sírjához, mert neki nagyon sokat köszönhetek.

Azt, hogy a konyhához hozzáadódott az egész kollégiumért vállalt felelősség is, Pacifika nővér nem teherként, hanem inkább lehetőségként éli meg. 

Az új helyzet hozott egyfajta szabadságot, mert így nem kell a lányoknak több főnökhöz szaladgálniuk, hanem tudják, hogy itt vagyok velük. Én szeretem beépíteni a feladatokat az életembe, és mindennek megvan a helye, a papírmunkának is. Így nem nyomasztanak. Nincs határidőnaplóm, hanem a szívem vezet és aszerint működök. A feladatom benne van a zsigereimben. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy elöljáró vagyok, a családom például nem is tud róla. Nem vagyok sztárember, jobban szeretem a visszavonultságot. A lányokkal szigorú és következetes vagyok,  nyersen megmondom a dolgokat. Mondtam is nekik: „Nem azért vagyok itt, hogy szeressetek, hanem mert a hivatásomat szeretném élni és veletek együtt építeni.” Ugyanakkor a gyűléseken együtt beszéljük meg a dolgokat, mindenki elmondhatja a véleményét és együtt megnézzük, hogy mit hogyan lehet  jobban csinálni.

Jó látni, hogy igény van a kollégiumra. Reklám nélkül is mindig várólista van. Idén azonban sajnos a 37 helyből csak 28 betöltését engedték meg a járvány miatt.

Hogy miért éppen ez a küldetés legkedvesebb a szívének, erről így vallott a mallersdorfi nővér:

Mintha megérkeztem volna valahová. Brassó az a hely, amit annak idején a szívemben megéreztem. Itt családias hangulatban segíthetek másokon. Amikor idejöttem, megálltam az udvaron és azt mondtam: „Uram, ha te engem ideraktál, a béke szigeteként akarom megélni”.  Törekedtem is rá, hogy érezzék a lányok: amikor bejönnek az ajtón, itthon vannak és a lelkük megnyugszik. Kint annyi futás van, és sokaknak nehéz a családi helyzete is. Gyermekkoromban én is sok mindenen keresztül mentem és most már tudom, hogy a mélységből van kiút, de tőlem függ, hogy akarok-e kijönni a sötétségből. Isten nem itt vagy ott van, hanem magunkban hordozzuk, minden szívdobbanásunkban ott van, csak ezt kell tudatosítani, akkor is, ha nem érezzük, ha nem küld jeleket. Én is sokszor tapasztaltam, hogy szóltam hozzá, és nagy csend volt a válasz. Ilyenkor azt mondtam neki: „Te most csendben ülsz, mert ezt most én kell hogy eldöntsem. Rám bíztad”.

Kik és mi segít ezen az úton?

Nagymamám, aki idén  augusztusban, saját születésnapján halt meg, bölcs asszony volt és sok mindent átadott nekem. Mindig azt mondta: „Légy ember! Becsületes. Az, hogy nővér vagy, Isten ajándéka, de ha nem tudod építeni az embereket, akkor lehet rajtad bármilyen ruha.” Egy héttel halála előtt azt  mondta: „Maradj annak, akinek az Isten megteremtett!” Az ő lelki örökségét nagyon mélyen a szívemben hordozom. Gyermekkorom óta láttam, hogy ők sokat dolgoztak, de mindig kiegyensúlyozottan éltek lelkileg, és egészséges istenképe volt neki. Tőle tanultam, hogy a szenvedést is meg kell tanulnunk méltó módon fogadni. Azt is sokat ismételte, hogy mindig van kiút, és Isten megmutatja csak ki kell várni. Egyenességemet, amitől sokan félnek is, nagyapámtól örököltem.

Abban, hogy egyéniségem vonásai egyensúlyba kerültek, sokat köszönhetek Szőcs László jezsuitának és persze az önismereti munkának meg az olvasásnak. Hiszem, hogy azzal kell segítenem az embereknek, amit az Úr adott nekem és az hajt engem, amit Isten a szívembe ültetett. Ő megmutatja, hogy mit kell tennem. A nehéz helyzetekben sem esek kétségbe, hanem azt nézem meg, hogy mi az én feladatom benne,  merre mozdít nap mint az Úr és mi az, amit megtehetek.

Évek óta nagyon korán kelek, mert megtaláltam a hajnal kincseit. Kora reggeli szertartásomban benne vannak azok az imáim, amelyek erőt adnak egész napra. Ugyanakkor a szombat délután és a vasárnap nálam mindig szent volt, és most is az: a pihenés, a töltekezés ideje.

Kihívást jelenleg leginkább a járvánnyal kapcsolatos követelményeknek való megfelelés jelenti…

A héten kellett hívnom egy céget, hogy fertőtlenítsenek és ellenőrizzék, hogy minden rendben van-e. A főnök azt jelezte vissza, hogy munkatársai el voltak ragadtatva attól, amit láttak, élvezet volt számunkra itt lenni és vissza akarnak még jönni. Végül még kedvezményt is kaptunk és felajánlották, hogy segítenek a beszerzésben is. Ilyenkor mondom azt: „Uram, a dicsőség a tied, az öröm az enyém…” És a fülembe cseng: „Az idő, amit a rózsádra vesztegetsz…”

A vesztegzáras időszak, amikor a kollégium kiürült szintén hozott szép meglepetést is:

Tudtam, hogy az a feladatom, hogy kettőnkre bevásároljak, főzzek és vigyek ételt a szomszéd, idős néninek is. Aztán nekifogtam horgolni is gyerekeknek játékokat. Nem tanította ezt senki nekem, én is csodálkoztam, hogy megy ez nekem. Úgy jártam, mint a székely ember, akit amikor megkérdeztek, hogy tud-e zongorázni, azt válaszolta: Biztos tudok, csak még nem próbáltam. ..

Mit szeretnél leginkább átadni a lányoknak és más kereső fiataloknak?

Volt idő, amikor elgondolkodtam azon, hogy milyen példa lehetek a lányoknak. Valaki, aki egész nap csak dolgozik? De hiszem, hogy egyebet is látnak.  Én a magam egyszerűségében végzem a dolgomat és látom Isten nagyságát a hétköznapokban abban, ahogy vezet, mozgat minket, ahogy jelen van. A lányaimnak is sokszor elmondom, hogy az apró dolgokban keressék őt: egy ölelésben, mosolyban, az apró örömökben, a jelekben.

(Az interjú rövidebb, nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020. október 11-ei számában jelent meg.)