Boldogsággal tölt el, hogy részese lehettem ennek a munkának

Beszélgetés Ruppert József piarista szerzetestanárral

0
1905
Fotók: gerhardus.ro

A temesvári püspökség sajtóirodája a napokban kapta a hírt, hogy július 10-én, pénteken délelőtt Pál József Csaba megyés püspök találkozik Ruppert József piarista szerzetestanárral, a kegyes tanítórend romániai megbízottjával, aki búcsúlátogatásra érkezik Temesvárra.

„Nem végleges búcsú ez a várostól, az itteni barátoktól, ismerősöktől, csupán annyit jelent, hogy delegátusi minőségemben ez az utolsó, úgymond hivatalos látogatásom” – válaszolta a megkeresésre Ruppert József, aki ez alkalomból több kérdésre is válaszolt.

Ruppert tanár úr mikor járt először Temesváron?

Először 1973-ban. Mint fiatal tanár a nyári vakációban kis motorral végig jártam Romániában azokat a helyeket, ahol valamikor piaristák éltek és dolgoztak. Így jutottam el Temesvárra is. Megcsodáltam a várost, de ugyanakkor mélyen elszomorított egykori csodás iskolaépületünk és a város akkori állapota.

Mit jelentett Ruppert atya számára a város történelme, múltja?

Bár Temesvár múltját és történelmét áttanulmányoztam, már csak a piarista iskola történetével párhuzamosan is, de mélyebben csak Szekernyés János kiváló helytörténész előadásain, és a vele folytatott beszélgetéseken döbbentem rá a város történelemben elfoglalt helyére, a benne végbement változások és események mozgató rúgóira. Meghatott, hogy Szekernyés úr mennyire szereti és ismeri ezt a várost. Hálával őrzöm szívemben ma is egy előadása végén elhangzott mondását: „Amikor tudományosan felmértük a Bánság kulturális értékeit, azt tapasztaltuk, hogy akik e vidék kultúrájáért sokat dolgoztak és tettek, azok szinte mind piarista tanárok vagy piarista diákok voltak.” Szekernyés úr nagyszerű könyvet írt 2009-ben a temesvári piarista gimnázium történetéről, és ő mutatta be Both Ferenc piarista 2015-ben kiadott könyvét: Ötven év a temesvári piarista gimnázium történetéből. Aki a századforduló temesvári történelmét meg akarja ismerni, annak el kell olvasnia ezt a könyvet.

A magyarországi piarista rend működését két nagy csapás sújtotta: 1920-ban a trianoni békediktátum, 1948-ban pedig az egyházi iskolák államosítása és a szerzetesrendek működésének betiltása. Mi történt a piaristákkal?

Trianon után pár évvel, 1925-ben a római rendi központ utasítására megalakult a romániai piarista rendtartomány négy iskolával és négy rendházzal (Máramarossziget, Nagykároly, Kolozsvár, Temesvár), és folytatódott tovább a nevelő-oktató munka, igaz sok gonddal, sok akadályoztatással. 1948-ban azonban betiltották a szerzetesek működését, az épületeket, iskoláikat államosították. Ez volt az igazi nagy csapás: a piarista tanárok, akik már esetleg évtizedek óta tanítottak, neveltek – ez volt a hivatásuk, életük célja, értelme–, egyik napról a másikra ezt abba kellett hagyniuk. Állami iskolában nem vállalhattak tanítást, mert akkor el kellett volna fogadniuk, hogy a kötelező ateista szellemben nevelnek. A piaristák szétszóródtak: egyeseknek sikerült a lelkipásztori munkában elhelyezkedni vagy családjukhoz visszavonulni. Az évtizedek során aztán lassanként jobb hazába költöztek. A rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején már csak páran éltek.

A változásokat követően hogyan történt a viszontlátás Temesvárral, az itteni lelkipásztorokkal, Püspök úrral? Pontosan mit jelent, milyen feladatokat, milyen elvárásokat foglalt magában Ruppert atya megbízatása?

Ez hosszú történet, egy ilyen interjú keretében nem is lehet mindent elmondani. A rendszerváltásig nem tudtunk sokat tenni. 1991-ben kerültem Rómába, mint a legfőbb piarista elöljáró helyettese, és ettől kezdve saját buzgóságomon túl most már hivatali kötelességem is volt fölmérni és törődni az itteni piarista helyzettel. Hála Istennek sok segítő akadt. Alapelvünk az volt, hogy mentsünk meg múltunkból mindent, ami csak lehetséges. Gindele Tibor máramarosszigeti főesperes konfráterünkkel évenként többször végiglátogattuk a még élő piaristákat, tárgyaltunk a püspök atyákkal, visszaszereztük a piarista rend jogi személyiségét, felkutattuk az öregdiákokat, rendbe hozattuk a piarista sírokat… Amikor azután lehetőség nyílt az államosított ingatlanok visszakérésére, mindent visszaigényeltünk. Több peres ügyünk még most is folyik. Gindele Tibor halála után 2002-ben Schönberger Jenő szatmári püspök úr állt mellénk, nagyon sok segítséget kaptunk tőle. Ma is ő képviseli a piarista rendet a román hatóságok előtt. Két magyarországi piarista egy évtizede tanulmányi házat nyitott Csíkszeredában… 2009-ben, amikor befejeztem római küldetésemet, a magyar provincia nevezett ki delegátusnak. Most már Budapestről sokkal több lehetőségem volt átjönni, sok minden rendezvényen részt venni.

Temesváron legnagyobb kincsünk ez a csodálatos iskolaépület és templom volt. Böcskei László püspök úr, akkori temesvári püspöki helynök fáradtságot nem ismerve, sok munkával küzdött az épület visszaszerzéséért, amely végül is hosszú csaták után 2010-ben visszakerült az Egyházhoz. Az volt a kérésünk, hogy benne katolikus szellemű egyházi iskola működjön. Így költözött falai közé a Gerhardinum. A Püspökség – hála Roos Márton püspök úr jóindulatának – megkezdte az épület tatarozását és napjainkig minden látogatásomkor valami örömteli újdonság várt: diákotthon nyílt, beindult az óvoda, az előkészítő osztály, megújult a tető, visszakerült a torony, újra működik gyönyörűen felújítva az ebédlő… Az egyik legutolsó riportban olvastam ezt a szép kifejezést: „A Gerhardinum az egyházmegye iskolája.” Bizony meglátszik, hogy van gazdája az iskolának. Nekünk, piaristáknak csodálatos érzés tudni azt, hogy régi iskolánk falai között – más formában ugyan, de – újraindult a piarista élet.

Hogyan látja a Gerhardinum Líceumban zajló oktatói-nevelői munkát?

Nagy bátorság – majdnem azt mondtam, hogy vakmerőség – kell ahhoz, hogy egy külső ember véleményt mondjon egy iskola oktató-nevelő munkájáról. De amikor belépek az intézetbe tanítási időben, a diákok hangos „Laudetur…”-ral, a piarista iskolákban megszokott köszöntéssel fogadnak. Köszönnek, ma már ez is jele annak, hogy nevelést kapnak. Piarista módon köszönnek, jele annak, hogy itt valamilyen hagyományt őriznek. Jól neveltek: az ünnepélyeken csöndben és türelemmel hallgatják végig a kétnyelvű beszédeket, mert általában minden elhangzik románul és magyarul is. Szentmisén vesznek részt, tudnak közösen imádkozni, énekelni, lelkigyakorlataik vannak, mindez azt mutatja, hogy keresztény, vallásos légkörben élnek. A versenyeken elért eredmények, diplomák, díjak pedig arról tesznek tanúságot, hogy aki komolyan veszi itt a munkát, az szép eredményeket érhet el. Ezt látja és tapasztalja egy külső látogató. Nekem ezen kívül sokszor volt lehetőségem arra is, hogy az igazgató asszonnyal vagy a spirituális atyával beszélgetve nevelési szándékaikról, gondjaikról tájékozódjam, és bár sokszor aggódtam magamban, hogy meg tudják-e majd valósítani azt az elképzelésük szerinti, de csak megfeszített munkával elérhető célt, mégis mindig azzal a jó érzéssel távoztam, hogy az iskola jó kezekben van, nagyszerű tanáraik vannak, és a nevelés-oktatás keresztény és piarista szellemű.

Milyen gondolatokkal és érzésekkel zárja le ezt az időszakot? Lesz-e utóda?

Közel harminc éve jöttem el ide, Temesvárra, Kräuter püspök úrhoz, hogy megkérjem, legyen segítségünkre felfedezni és megmenteni mindazt, ami a temesvári piarista múltból ránk maradt. Az elmúlt évtizedekben hatalmas szellemi, kulturális és tárgyi piarista örökséget gyűjtöttünk össze. A Gerhardinum őrzi ezt a piarista örökséget. Úgy gondolom, hogy az igazgatói irodában lévő szép barokk festményről, amelyet a firenzei piaristák adományoztak a Gerhardinumnak megbecsülésük jeléül, Kalazanci Szent József megelégedve nézhet erre az iskolára, mert olyan szellemben folyik itt a munka, mint ahogy azt a piaristák tették évtizedekkel ezelőtt, és mint ahogy ő, a szent rendalapító azt annak idején az első piarista iskolában elképzelte. Boldogsággal tölt el, hogy részese lehettem ennek a munkának.
A jövőt azonban már nem egy öregedő embernek kell terveznie, hanem fiatalnak. A tartományfőnök úr kinevez majd mást a helyembe, és a munka megy tovább. De természetesen azok a szeretetszálak, amelyek idefűznek, nem szakadhatnak el, és ezért nagyon remélem, hogy nem utoljára vagyok itt, Temesváron.

Mi volt a legkedvesebb temesvári élménye?

Hagyomány a Gerhardinumban, hogy halottak napja táján a tanárok és diákok kimennek a temetőbe a piarista tanárok sírjához. Pár éve egy alkalommal részt vettem én is ezen a megemlékezésen. Szinte az egész iskola és a tanári kar kinn volt a temetőben. Szép szertartás volt: a diákok énekeltek, imádkoztak. Aztán mindenki megindult hazafelé. A sor végére maradva pár lépés után még egyszer visszanéztem a piarista sírokra. Megindultan láttam, hogy még ott állt vagy tíz diák, és imádkoztak. Ott maradtak még egy kicsit, és imádkoztak azokért a piarista tanárokért, akiket nem ismertek, akikről csak annyit tudtak, hogy az életüket a nevelésért, a diákokért áldozták. Ezek az önként ott maradt imádkozó kamasz gyerekek valamit megéreztek abból a piarista nevelésből, amely a „pietás” szóval pontosan azt tanítja, hogy tisztelni kell mindazt, ami szent, ami szép, ami jó, és hogy egymást megbecsülve, a múltat tisztelve kell élni. Amíg ilyen vezetők és tanárok lesznek ebben az iskolában, akik erre akarják és tudják nevelni növendékeiket, élni fog a piarista szellem.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: gerhardus.ro