Mint amikor az ember megtalálta a helyét

0
1040
Fotó: Harry J. Kasabian

Egy különleges alkalomra kaptam tőle egy különleges ajándékot: fekete-fehér, horgolt fülbevalót. Azóta már egyre többen viselik és szeretik az általa készített stílusos ékszereket. Hivatását tekintve pedagógus (a javából), megnyugtató, egzotikus hangját éveken át hallgathatták (kicsik és nagyok) az erdélyi Mária Rádió Esti mese perceiben: BODOR ANDREÁVAL beszélgettünk.

Nem hiányzik az, hogy egész nap gyermekhangok kiáltsák utánad az óvó néni, óvó néni-t? Elég furcsa félév volt ez…

Most már azt mondogatom magamban, hogy vakáció van. Ez a nyolcadik év, hogy óvónőként dolgozom, hat év után tartottam egy hosszabb szünetet, kivettem két év „szabadságot”. Szerettem volna valami mást csinálni, újat kipróbálni, utazni, egyszerűen csak ismerkedni önmagammal, új helyzetekkel. Tulajdonképpen hasznos is volt ez az időszak számomra, aztán újra felébredt bennem a gondolat, az érzés, hogy vissza kellene menni az óvodába… Valami visszahúzott. A gyerekek is nevelnek engem, fejlesztenek, erősítenek, próbára tesznek. Ez hiányzott. Ezért mentem vissza. Hívott. Elég sokatmondó a hivatás szavunk, nem is kell ezt magyarázni. Két éve itt, Csíkszeredában vagyok óvónő. A jelenlegi helyzet miatt március közepétől már nem hallom azt a kiáltást, hogy óvó néni, óvó néni. Váratlanul érkezett ez, kicsit olyan helyzetet alakítva ki az ovis életünkben, mintha hiányozna a mondat végéről a pont. Valójában el sem köszöntünk egymástól, vagy legalábbis csak olyan módon, mintha jövő héten majd találkoznánk, no de azóta sem jött el ez a jövő hét.

Hogy vannak a gyerekek a jó Istennel? Ezt azért is kérdezem, mert a kolozsvári Szent Imre katolikus óvodában kezdted a pályafutásodat, s ott azért beszélgettetek róla…

Három évig tanítottam a katolikus oviban, innen nézve csodás három év volt. Ezt azért mondom így, mert előfordul, hogy az ember nem mindig veszi észre a csoda hatalmasságát és ajándékait akkor, amikor éppen benne van. Úgy fogalmaznék, hogy a katolikus óvodában egy lépéssel közelebb voltunk a jó Istenhez, persze ez nem jelenti azt, hogy más távolabb van, viszont a „programunkhoz” tartozott a heti hittanóra, étkezések előtti és utáni ima, a miséken való részvétel, egyházi ünnepek megtartása. Ez egyrészt természetesnek hangzik, másrészt meg kicsit elvárás-íze is lehet, viszont lehetőséget teremtett arra, hogy a gyerekek már kiskorukban „kóstolót” kapjanak a jó Isten létezéséről. Persze nem mindig a felsoroltak adnak lehetőséget arra, hogy a Fennvalót lent, magunk között vagy az óvodai közösségben érezhessük.

Andi óvó néni gyerekszemmel

Van egy számomra nagyon kedves történet, amely elgondolkodtatott, mégis hogyan kellene, lehetne az Istennel való kapcsolatunkat, a gyerekek Istennel való kapcsolatát megközelíteni. Egy ünnepi alkalommal a templomban voltunk a gyerekekkel, és az egyik kislány azt kérdezte: „Óvó néni, Jézus mikor jön?” Ez a történés kínálta fel a lehetőséget, hogy próbáljak hétköznapi dolgokat keresni, felismerni, felismertetni vagy közvetíteni a gyerekek felé, annak érdekében, hogy ha nem is tudatosan, de megérezzék és befészkelje a szívükbe magát az, hogy Jézus, a jó Isten ott van, még akkor is, ha nem látjuk. Ott van egy mosolyban, egy kézfogásban, a csendben, a játékban, a játszótársamban, a szomorúságomban, a dühömben, egy ölelésben, egy köszönésben. Hogy nem csak akkor „találkozhatunk” vele, amikor a templomban vagyunk.

Egy másik kedves történet, ez nem is olyan rég történt (nem is katolikus oviban), az egyik kisfiúnak a délutáni pihenő alatt nem sikerült elaludnia, sokat forgolódott. Aztán arra kért, hogy imádkozzak vele, mert az segíteni szokott, ha nem tud elaludni. Néha ők emlékeztetnek arra, hogy vegyük észre a jó Istent. Lehet, hogy ők az őszinteségükkel, a gyermeki tisztaságukkal közelebb vannak a „felfoghatatlanhoz”, mint mi felnőttek.

Mi volt annak a 14 éves „gyimesi leánkának” a fejében, szívében, aki elindult Nagyenyedre a Bethlen Gábor Kollégiumba? Egyáltalán, miért akartál te óvó-tanítónő lenni?

Nehéz beazonosítani és megnevezni, hogy mi lehetett akkor bennem. Még most sem tudom kellő pontossággal megválaszolni, ha valaki megkérdezi, miért Enyedre mentem iskolába. Azon szerencsések közé tartozom, akinek nagyon jó pedagógusai voltak, jó óvónő, jó tanító, jó tanárok. Mit kezdhet az emberrel ennyi jó példaképpel? Hát olyan akar lenni, mint ők. S ahhoz, hogy ilyen lehessek, vagy legalábbis megpróbáljak ilyen lenni, el kellett indulni. És néha messze kell menni. Nekem Nagyenyedig kellett menni. Vannak azok a helyzetek, amikor nem feltétlenül lépésről lépésre haladunk, hanem egyből a mélyvízbe ugrunk. Ez számomra kicsit ilyen volt. Megtanulni boldogulni, önállónak lenni, felelősséget vállalni, ha úgy tetszik: felnőni.

Egyszer egy sulis kiránduláson (már nem is tudom, hol volt ez) volt egy kút, amelyről azt tartották, hogy ha beledobsz egy pénzérmét és kívánsz valamit, akkor az teljesül. Bennem akkor az a gondolat, az a vágy volt, hogy pedagógus lehessek. (Itt jön képbe az a közhely, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert a végén teljesül.) Persze nem elég kívánni, akarni, tenni kell érte és megpróbálni, megélni, magunkra találni abban, amit a hivatásunknak érzünk.

Ezer Székely Leány Napján a Bodor leányok

Jött a folytatás Kolozsváron, továbbtanulás, majd munka. Mondj, kérlek, egy-egy képet arra, hogy mit jelentett számodra Gyimes, Enyed és Kolozsvár akkor – és mit jelent most?

Gyimes az otthon, akkor is, most is, mindig. A fenyőillatú melegség, a gyermekkor, a kezdet, a start. Enyed volt az ugródeszka a nagyvilág felé. Az akkor távoli, új és ismeretlen otthonná tudott válni, olyannyira, hogy azt tudom mondani, most is odamennék iskolába. Egyszer az osztályfőnökünk elvitt Kolozsvárra kirándulni. Útközben megmutatott egy óvodát és elmondta, hogy itt óvónő az egyik volt tanítványa. Ez számomra olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt, hogy valaki Kolozsváron óvónő. Na persze, majd pont én, a gyimesi leszek Kolozsváron óvónő! Miután megismertem és megéltem az egyetemistaélet és a kincses város csodáit, igen, én, a gyimesi Kolozsváron lettem óvónő. Nem olyan nagy dolog kívülről nézve, viszont számomra az volt. Tulajdonképpen mindenhol volt egy kezdet, egy új út, ami vitt valahova. Enyed is és Kolozsvár is fontos állomásai az életemnek.

Na és Amerika? Miért „kellett” neked az, hogy kicsit „megjárd magad”? Mit tanultál ebből, mit hoztál haza?

Amerika számomra egy távoli és izgalmas álmot jelentett, szinte az elérhetetlent. Sok mindenről gondoljuk azt, hogy elérhetetlen, mert messze van, mert nehéz, mert nem ismerjünk. De ha akarjuk, akkor közelebb tudunk ehhez kerülni. Volt egy olyan pont az életemben, amikor az ovis csoportom is elment iskolába, hogy akkor most nekem is mennem kellene, kipróbálni valami mást, hogy egy kicsit ne legyek óvónő, hogy megtudjam, képes vagyok-e mást is csinálni. Ebben az időszakban jött az a lehetőség, hogy Amerikába mehessek. Egy nagyon kedves barátomnak köszönhetően (örök hálám ezért) ez meg is történhetett. Lesz, ami lesz alapon el is indultam.

Valami Amerika…

Amerika, az ott levés „kellett” ahhoz, hogy megtudjam, mire vagyok képes segítséggel és mire vagyok képes egyedül. Hogy lehet boldogulni hiányos nyelvtudással, hogy lehet ezt fejleszteni, hogy ismeretlen helyen, ismeretlen emberek között is meg tudom találni a helyem és önmagam. Hogy rá tudok csodálkozni magamra. Hogy képes vagyok olyan dolgokra, amiket eddig nem is gondoltam volna. Azt hiszem, hasznunkra van az is, amikor „kénytelenek” vagyunk benne lenni egy helyzetben, mert olyan erők és energiák tudnak feltörni belőlünk, amik olyan cselekedetekre késztetnek, ami után megveregethetjük a saját vállunkat és büszkék lehetünk magunkra. Az Amerikában töltött időszak adott lehetőséget arra, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz.

Azért jó, hogy hazajöttél! Arra emlékszel még, amikor először vetted kézbe a horgolótűt?

Nagymamám és édesanyám is nagyon szépen tudnak horgolni, ez egyfajta örökség számomra, számunkra. Mivel édesanyám otthon horgolt, néha én is kipróbáltam, persze kevesebb sikerrel. Úgy éreztem, hogy nem tudok kellően szépet alkotni. Aztán láttam egy horgolt nyakláncot, és akkor úgy döntöttem, ezt én is el tudnám készíteni. Ez a döntés és az utána következő próbálkozások, valamint a kitartás hozta meg azt, hogy elkezdtem horgolt ékszereket készíteni. Első körben csupán azért, hogy próbára tegyem magam, hogy bizonyítsak magamnak, képes vagyok erre is. Ha konkrétan nem is emlékszem, mikor volt először horgolótű a kezemben, az utóbbi időben szinte minden nap.

És aztán a legeslegelső fülbevaló hogy született?

Mivel az ékszerkészítés csak kísérletezésként indult, az első darabok is így születtek, próbaként és magamnak. Először nyakláncot készítettem, utána következtek a fülbevalók. Mivel ezeket viseltem is, mások is észrevették, másoknak is megtetszett (először a baráti és az óvodai közösségben), így került sor arra, hogy rendelésre is készüljenek. Több időt kezdtem erre fordítani, majd baráti biztatásra Facebook-oldal is született. Ennek lassan öt éve. Ez idő alatt voltak olyan időszakok, amikor egyáltalán nem foglalkoztam a horgolással, viszont mindig ott motoszkált bennem, hogy folytatni kell és nem abbahagyni.

Mi alapján tervezed, tervezitek meg az ékszereket?

Volt idő arra, hogy kialakuljon egy saját stílus, hogy megtaláljuk a megfelelő kellékeket az ékszerek elkészítéséhez, és innen már csak fantázia kérdése, hogy úgymond mi kerül ki a kezünk közül. Általában a mi ízlésünket, akár hangulatunkat vagy lelkiállapotunkat tükrözik a termékek, viszont igyekszünk egyéni kéréseknek is eleget tenni, mások elképzelését is megvalósítani. Tulajdonképpen ezek az ékszerek attól válnak egyedivé, ha valaki viseli őket.

Óriási „színt” hozott a testvérem…

Mit jelent most számodra az, hogy a testvéreddel együtt viszitek ezt a kis kedvetekre való vállalkozást – otthon, a szülőföldön?

Itthon lenni, itthon alkotni, és mindezt a testvéremmel, olyan, mint amikor az ember megtalálta a helyét. Többször is felmerült régebben, hogy a testvérem is „beszállhatna” ebbe a tevékenységbe, aztán lassan egy éve meg is tette. Nagy lendületet adott, azt is mondhatnám, hogy ekkor kezdődött el az igazán, hogy több lett, mint hobbi. Most már volt akivel megosztani az ötleteket, kigondolni újakat, átbeszélni a lehetőségeinket. Óriási „színt” hozott a testvérem. Megosztjuk nemcsak az ötleteket, hanem a munkát is, természetesen ketten rövidebb idő alatt tudunk több kiegészítőt tervezni és elkészíteni. Számunkra nagyon felemelő érzés, hogy sok megkeresés, érdeklődés van, és az is nagy elégedettséggel tölt el, ha valakin az általunk készített ékszert láthatjuk.