Vízi Elemér jezsuita tartományfőnök vallomása Trianonról

0
509
Vízi Elemér. Fotó: Rudnyánszky Orsolya/jezsuita.hu

Vízi Elemér csíkszeredai születésű jezsuita szerzetes, a magyar jezsuita rendtartomány vezetője. Trianon 100. évfordulóján arról kérdezte őt Szőnyi Szilárd a jezsuiták honlapján közölt interjúban, hogy hogyan élte meg a szétszakítottságot, mit kezdjünk a nemzeti sérelmeinkkel, és miként lehet megtalálni Istent mindenben, ez esetben az ország feldarabolásában.

Mikor hallottad először azt a szót: Trianon?

Nem volt egy nagy, mindent megvilágító első találkozásom a kifejezéssel. Inkább egy folyamat eredményeként tudatosult bennem, mi az oka annak, hogy miközben magyarul beszélünk és magyar a kultúránk, mégis Romániában élünk. A családban főként nagyapám mesélt első világháborús katonaélményeiről és az azt követő eseményekről, s mivel jellemzően a nagyszülők vigyáztak ránk, a téma rajtuk keresztül érkezett meg hozzánk. Az őket meglátogató idős szomszédasszonyok is gyakran felidézték emlékeiket arról, amikor a második bécsi döntéssel 1940-ben Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, hogy korrigálják Trianont, jóllehet ez csak négy évig tartott.

Hogy szemléltessem szülőföldem történetének e sajátosságát, időnként szoktam tréfálkozni: apám Magyarországon született, anyám Romániában – miközben mindketten ugyanazon a helyen látták meg a napvilágot 1941-ben, illetve 1945-ben.

Magyar iskolába jártál. Az akkori történelemkönyved hogyan tárgyalta a kérdést?

Bukaresti szemszögből, sőt az állami tankönyvekből a 80-as évek közepétől székely tanárainknak az ország földrajzát és történelmét is románul kellett oktatni. Mi persze nemigen beszéltük a nyelvet, így az órák magyarul folytak, de azért a kötelezőt lediktálták románul, hogy ha bármi adódik, legyen meg. Közben mindenki tudta, hogy a hivatalos anyag mögött ott van a valóság, és pedagógusaink bátorságán múlt, hogy ki milyen nyíltan mert beszélni róla. Emlékszem, épp ezen évek környékén egyszer a magyartanárnő megkérdezte: „Gyerekek, ki ismeri a magyar himnuszt?”. Amikor senki nem jelentkezett, meglepődött és azt mondta: kérjétek meg a szüleiteket, tanítsák meg, mert az nem járja, hogy manapság csak az ittas emberek éneklik.

Miközben az eltelt száz év megpróbáltatásai visszamenőleg is igazolják a magyarok tiltakozását a békeszerződés ellen, elfogulatlan hazai történészek is hangsúlyozzak a monarchia Trianon előtti elhibázott nemzetiségi politikájának szerepét a döntésben. Mennyi igazságot látsz ebben?

Igazságosabb nemzetiségi politikával talán valóban sok mindent meg lehetett volna előzni. Ez abból is látszik, hogy nemcsak a románok követelték az elszakadást, hanem a szászok is melléjük álltak, holott közel 800 éven át magyar fennhatóság alatt éltek, kiváltságokkal és autonómiával. Az 1224-ben kibocsátott Andreanum évszázadokon át biztosította a helyi nemzetek békés együttélését. Mivel az önrendelkezés és a sokszínűség a történelmi Erdély jellemzői voltak, érdemes lett volna ezt a valóságát minden oldalról támogatni és megőrizni erdélyi identitásként.

Meglátásom szerint az akkori magyar kormányok nem kezelték bölcsen a kérdést, holott ha elébe mennek a trianoni döntésnek, és tegyük fel, önrendelkezést adnak a románoknak, esetleg jobb helyzetben tárgyalhattak volna a nagyhatalmakkal.

Lám, a románok is érzékelték, hogy a kisebbségeknek gesztusokat kell tenni, így amikor 1918. december 1-jén kimondták Erdély egyesítési szándékát a román királysággal, autonómiát ígértek a nemzetiségeknek – amit aztán máig nem tartottak be. És itt megint a szászok példája sokatmondó: miközben velünk közel 800 évet „kibírtak”, a román fennhatóság alatt 80 esztendeig sem tartottak ki. Csaknem 90 százalékuk kivándorolt, így létszámuk az 1910-es 250 ezerről mára 13 ezerre csökkent. És itt csak a szászokról beszélek, akik a történelmi Erdélyben a magyar és a román mellett a harmadik legnagyobb nemzetiséget alkották.

Mondják, az első világháború utáni békekötés inkább egy hosszúra nyúlt fegyverszünet volt, melynek feltételei csak megágyaztak a második világégésnek. Milyen tanulságait látod ennek magyar szemszögből?

Ami száz éve történt Trianonban, előre vetítette az erőszakos béke árnyékát az egész századra. Rendezni kellett ugyan a korabeli helyzetet, de ahelyett, hogy körültekintő és kölcsönös tiszteleten alapuló békét céloztak volna meg, a nagyhatalmak további pusztítások magját vetették el – a második világháborúét, a diktatúrákét vagy nem is olyan régen a délszláv háborúét. S míg Európa-szerte a kisebbségben élő közösségek nemegyszer az agresszió eszközével igyekeztek érvényt szerezni jogaiknak, az utódállamok magyarsága, köztük mi, székelyek – akiknek történelmét vörös fonalként szövi át szabadságunk védelme – törvényes úton küzdöttünk és küzdünk méltányos jogainkért.

Sajnálatos, hogy a 21. század Európájában száz év után is még mindig ott tartunk, hogy egyes utódállamok saját magukat védik a kisebbséggel szemben.

Szerinted hogyan lehetett volna igazságosabb döntést hozni? Ahogy térképünkön is látszik, akkoriban Erdélyben a románok száma jóval meghaladta a magyarokét. Ez pedig kapóra jött a nagyhatalmaknak, amelyek amúgy is meg akarták leckéztetni a világháborúban vesztes Magyarországot.

Valóban, a románság aránya folyamatosan növekedett Erdélyben: az 1910-es adatok szerint létszámuk 2,8 millió volt, a magyaroké pedig 1,6 millió, így jószerivel idő kérdése volt, mikor történik meg az elszakadás. Ezért is van, hogy bármilyen döntés születik, azt valamelyik fél igazságtalannak érezte volna. Ha viszont nincs határmódosítás, Magyarországnak hatalmas létszámú kisebbséggel kellett volna továbbélnie, immár nem egy eleve többnemzetiségű birodalom tagjaként, hanem leválasztva a monarchiáról. Igazságosabb megoldás az lehetett volna, ha afféle kelet-európai Svájcként létrejön egy önálló Transzilvánia, benne a különbözőség értékeit kiművelni szándékozó nemzetiségekkel, közös erdélyi identitással. Ez persze nyilván idealisztikus elképzelés, egy azonban biztos: Erdély szépsége mindig is a sokszínűségében rejlett; ezért is sajnálatos, hogy a román politikában a homogenizálási szándékok uralkodnak.

A magyar jezsuitákat hogyan érintette Trianon?

Ugyanúgy, mint az ország egészét. A hazai jezsuiták korábban a közös osztrák-magyar provincia tagjai voltak, és csak 1909-ben lettek önálló rendtartomány, amelynek életében nagy törést okozott, hogy jelentős házaink közül Szatmárnémeti, Nagyszombat és Pozsony a határon kívülre kerültek és az adott országokban létrejött viceprovincia, illetve provincia részei lettek.

Ha rajtad múlna, milyen emlékművet állítanál Trianonnak?

Magyar oldalon Trianont nyilván veszteségként, gyászként éljük meg, így – jogosan – sok negatív fogalom tapad hozzá. Valahogy mégis szeretném keresni a történtek pozitív olvasatát is. Például azt, hogy a szétszakítottság miként járult hozzá önazonosságunk megerősödéséhez.

Annak ellenére, hogy veszítettünk, lettünk-e többek, méghozzá azzal a nemzeti tudattal, amely sajátos formát nyert a határon túli területeken, és visszahatott az anyaországi identitásra is. Éppen amiatt, mert folyton védeni kellett a kultúránkat és nyelvünket.

A képzeletbeli emlékműben valamiképp ezt a szempontot érvényesíteném, hogy ne csupán a múlt fájdalmát jelenítsük meg, hanem azokat az értékeket is, amelyek a szétszakítottságból születtek. Épp ezért nagyon jónak tartom, hogy a magyar országgyűlés 2020-at a nemzeti összetartozás évének nyilvánította.

A jezsuiták jelmondata szerint mindenben meg lehet találni Istent. Trianonnak vajon miben rejlik a transzcendens olvasata?

Kezdjük egy evilági tényezővel, a koronavírus-helyzettel, amikor az otthonainkba szorulunk, és ugyancsak szétszakítottságot élünk meg. Mégis, a virtuális térben létre tud jönni egyfajta közösség, sőt a mostani helyzet – az online világnak köszönhetően – esetenként még lehetőséget is adott arra, hogy újra egymásra találjunk, és jobban értékeljük a másikhoz fűződő kapcsolatunkat. És ha hitbeli párhuzamot veszek, azt látom, hogy a passiótörténet sem a nagypéntekkel ért véget, így 20. századi tragédiánk kérdésében is azt keresném, miben rejlik Trianon húsvétja. A helyes választ akkor találjuk meg, ha a kérdésre nem a sebzettségünk nézőpontjából, hanem más dimenzióból tekintünk. Jézus feltámadásának örömhírében persze a nagypéntek sarokkő maradt: keresztre feszítették, meghalt – de Isten feltámasztotta. Ebben az isteni cselekvésben bízhatunk személyesen és közösségként is. Ha azt szeretnénk, hogy történelmünket átjárja húsvét fénye, legyünk hűségesek Istenhez, törekedjünk az evangéliumi értékek szerint élni, ezek vezessenek bennünket a jogainkért és méltóságunkért való küzdelmünkben.

Isten új távlatokat nyithat veszteségeinknek. Vele működjünk együtt, ez legyen a mi békeszerződésünk.

Ha így szemléljük a történelmünket, és képesek vagyunk azt mondani: bár Trianon nagy veszteséget mért ránk, mégis van reményünk, akkor ez a remény lesz a „nemzeti” identitásunk. Az emlékezet ápolása fontos, de nem akkor fogunk túlélni és megmaradni, ha kizárólag az igazságosságot akarjuk érvényesíteni, hanem ha felül tudunk kerekedni a sérelmeinken.

Látsz-e esélyt arra, hogy egyszer majd létrejöhet a nagy magyar-román kiegyezés?

Jobban szeretem a kiengesztelődés szót – és ez nem csupán békés egymás mellett élést jelent. Örömteli, hogy az egyes közösségek nem olvadnak bele a nagy egészbe, s a globalizáció világában az egyedi sajátosságok válnak vonzóvá, de emellett jobban kellene tudni egymás értékeiről, mert a kölcsönös tiszteletnek csak ez lehet az alapja.

Ismerek olyan színromán jezsuitát Kolozsvárról, aki szépen beszél magyarul, tisztában van az irodalmunkkal – rá és hozzá hasonló társaira szoktam mondani, számomra így néz ki egy igazi erdélyi.

Ha oda-vissza minél több ilyen ember lenne, akkor tennénk nagy lépést a kiengesztelődés felé.

A román politika azonban nem ezeket a folyamatokat erősíti, lásd Klaus Johannis elnök legutóbbi nyilatkozatát, ami Erdély elszakítását vizionálta.

Holott Erdélyt senki nem akarja elszakítani – többség és kisebbség számára egyaránt élhető hellyé tenni viszont igen, és ebben azért román oldalon is vannak józan hangok. Amíg ugyanakkor az alkotmányban Románia egységes nemzetállamként szerepel, és a politika rendre kijátssza a magyar kártyát, nehéz előrelépni. A labda mindig a nagyobb térfélen pattog, hiszen onnan lehet jelentősebb lépéseket tenni. Egy nemzetben pedig csak akkor tud kialakulni helyes önkép, ha képes kiengesztelődni nem csupán a szomszédaival, hanem a saját történelmével is. Ami a kisebbségek védelmét illeti, annak fontosságára rendünk 2019 februárjában kihirdetett irányelvei, úgynevezett apostoli preferenciái is felhívják a figyelmet. „Feltett szándékunk, hogy megvédjük az őshonos népek kultúráját és méltóságát” – olvassuk a dokumentum második pontjában. Ezt a szándékot a 2019 őszén tartott amazóniai szinódus is megismételte. Természetesen ez nem csupán a dél-amerikai térség népeire vonatkozik, hanem Trianon századik évfordulóján különösen is meghív arra, hogy figyelmünket a Kárpát-medencére fordítsuk.

Forrás: Szőnyi Szilárd / jezsuita.hu